„Belenézni egy világegyetembe” – Krasznahorkai László 70 éves

„Belenézni egy világegyetembe, mely magára hagyja alanyát a tudással, hogy a közvetlenül okozatszerű folyamatok kimondhatatlan bősége és átgondolhatatlan szerkezete nem igényel okot a működésre, csak működik, olyan ördögi mód varázslatos igézet és bizonyosság, hogy ez pont elég megpecsételni helyzetét, azaz pont elég erőt ad, tényleg könnyedén, elkeseredés vagy a pátosz túlzásai nélkül kijelenteni, hogy ő, ez az újféle ember Európában, s mindenki, akit a régi módon maga alá temetett, már nem fordul vissza: nem lesz többé értelme számára az ideálisnak, nem lesznek újra eszményei, nem lesz istene, amiként nem hisz már Platónnak sem, soha többé…”

Krasznahorkai László ismét nagyot alkotott. Nagyot abban az értelemben, hogy olyasvalamivel jelentkezett, amivel újra felhívja magára az olvasó figyelmét, és egyben viszonylagossá is teszi azt a hermeneutikai megközelítést, amely során a mindenkori értelmezői attitűd érvényessé válhat. Mindig Homérosznak című könyve ugyanis igazi összművészeti „csemege”: a Krasznahorkai-szövegek mellett Max Neumann-festmények és Miklós Szilveszter-jazzimprovizációk is jelen vannak. A képi illusztráció egyes kiadványokban megszokott, de hogyan képzeljük el a zenei idézetek szövegkörnyezetbe illesztését? Nagyon sajátos, igazi 21. századi eszközzel, az úgynevezett QR-kód segítségével, melynek dekódolása (telefon-applikációs vagy tabletes leolvasása) során zenei betétekhez kapcsolódhatunk. Hogy az író mennyire fontos szerepet szánt ezeknek az improvizatív játékoknak, abban is megmutatkozik, hogy könyvének minden egyes fejezetéhez – azok legelejéhez – hozzárendelt egy-egy QR-kódot, amelyek vizuálisan úgy hatnak, mintha posztmodern iniciálék lennének.

Krasznahorkai László kezdetben az általa megannyi alkalommal tapasztalt városvesztés folyamatára derít fényt: a gyulai vasútállomás sínpárjain állva látni lehet a végtelenbe futó párhuzamosokat, melyekről gyermekkorában úgy hitte, a legvégén minden bizonnyal a fővárost érintik majd, hiszen ekkortájt Budapest számított a legnagyobb távolságnak. Csakhogy az első látogatás pillanatában érvényét vesztette ez a titokzatos végtelen távolság, s ezt követően így történt minden várossal, ahol megfordult: „A vesztésnek persze városonként különböző időtartamai vannak, amikor a megértésnek, a félreértésnek eljutsz egy olyan tartományába, ahol már csak a vesztésről tudsz tudomást venni” – magyarázza beszélgetőtársának, Valuska Lászlónak, miképpen a következőket is: „Szökős gyerek voltam. (…) De már a nevezetes gyulavári szökésem előtt is folyamatosan szöktem.” Valuska egy általa olvasott Krasznahorkai-interjút elevenít fel, amelyben szintén szó esik a már említett, 1957 környékén történt gyulavári szökésről, melynek eredményeként az író először találkozhatott egy oldalkocsis rendőrautóval. E gyermekkori élmény rendkívül fontos, máig is beleborzong a boldogságba.