Történelmi tehetetlenség három idősíkra

Ha hamisítatlan, kelet-közép-európai hangulatú könyvet keresünk a kortárs irodalmi dömpingben, akkor Bene Zoltán legújabb, Igazak című regényét a legjobbak között találjuk. Olyan ez az írás, mint egy blues ballada: finom hangolása oldja melankóliává a keserűen sötét tragikumot.

Három idősíkot, három történelmi kort, és három küzdő, majd elbukó főhőst láttat szerzőnk. A keret jelenünk, benne Igaz Gergő újságíró és amolyan kortárs, literátus értelmiségi balvégzetű szerelme, valamint családkutatása. Egyik őse Igaz Gerő, szegedi nyomozó az I. világháborút követő évekből. A másik Igaz Gergely, szegedi szappanfőző vállalkozó az 1800-as évek első feléből. Igen, Szeged és helytörténete markáns szerepet játszik a könyvben, voltaképp a jelen idősíkban is Szegeden járunk – ám korunk láttatásakor e szűkebb pátria a múltbéliekhez képest némiképp háttérbe szorul.

A három főhős sorsában közös még a helyszínen kívül a könyv láthatatlan szereplője, a vak végzet, pontosabban a hősök vele szembeni tehetetlensége. Érdekes, ahogy a történelmi idő előrehaladtával mintha ez a tehetetlenség fokozódna. Az 1800-as évek gyermeke, Igaz Gergely sikeresen elvégzi és túléli vállalt küldetését, és szerelmét is feleségül veszi. Azt, hogy egyébként egy rablótámadásban szerzett sebébe belehal, és már nem láthatja megszületni gyermekeit, csak mintegy mellékesen tudjuk meg a családtörténetet tolmácsoló, kései leszármazottjától. Az ő végzete így egészen bagatellé válik, hisz kívül áll a róla szóló történeten. Vagy úgy is nézhetjük, hogy Igaz Gergely története nem a saját végzetéről szól, hanem másokéról, amiben ő közreműködik. A szappanfőzésen kívül szekerével Szeged és Pest között fuvarozást vállaló férfit egyszer megbízzák egy titokzatos ládika elhozatalával. A ládika egy még titokzatosabb kincshez vezető nyomot rejt, amiről hősünk persze mit sem tud. Ő csak házasodni akar, meg a pénzt a fuvarért – a kincsért vívott gyilkos küzdelemnek úgy válik részévé, eszközévé, hogy alig vesz észre belőle valamit.

Az I. világháborús veterán, a nyomozó Igaz Gerő is cselekvő hős, küldetését ő is teljesíti, azaz teljesítené, ha rajta múlna a dolog. Szerelmét mindenesetre ő is nőül veszi, viszont házasságkötése után nyomban megöl egy embert – jogos önvédelemből, ám a legrosszabb embert, a legrosszabb helyzetben. A végzet a hős szemébe néz, és a hős is szemébe néz végzetének: tiszta tudattal fogadja a hadbíróság ítéletét. Igaz Gerő majdnem mindent megtud a gyilkossági ügyről, amiben nyomoz. A lelkiismeretes megismerésének csak a titkosszolgálat közbelépése szab határt. Baj még ebből sem lenne, Igaz Gerő ugyanis nem az idealizált krimik idealizált nyomozója, hanem nagyon is e sötét korba illő, esendő figura: ha hallgatást parancsolnak neki, akkor hallgat, elvégre – mint őse a másik idősíkből – leginkább ő is házasodni akar. No meg elfeledni a front borzalmait. A vak végzet, amivel ő szembenéz, az a történelem mindent elsöprő vihara, esetünkben Szeged francia megszállása, ami a Monarchia fegyverletételét követte.

Tehát Igaz Gergely elvégezte feladatát, elvette szerelmét, de közben nem találkozott a végzettel, aminek eszköze volt. Igaz Gerő elvégezte feladatát, elvette szerelmét, és szembenézhetett végzetével.

A jelen hőse, Igaz Gergő a legtehetetlenebb. Sehogy sem tudja fölvenni a harcot az elnéptelenedő falvakat fölvásárló maffiával, szerelmét megvédeni képtelen, amiért az elhagyja. Hősünk őseivel ellentétben minden gyakorlati szempontból elbukik, hisz egyrészt a leánykérésig sem jut el, másrészt nem profitál sem sikeres küldetésből, sem megszerzett tudásból. Pedig tudásból épp neki jut a legtöbb, hisz ő meséli el a saját, s ősei történetét, ő tárja föl a felmenők titkait. És az ő végzete a legdicstelenebb, legméltatlanabb, legkeservesebb: az idegszanatóriumban végződő teljes összeomlás. Legalábbis effélére utalnak a záró oldalak delíriumos rémálom-képei.

Amiből ellenben mindhárom hős egyaránt profitál, az Szeged meg szűkebb-tágabb környezete – mondhatnánk akár Kárpát-medencét vagy Magyarországot is. Habár ez a Magyarország teljesen más területi és szellemi egységet (egységet? No hiszen…) jelentett és jelent a három hős idősíkján.

„Körös-körül panelházak, betonpláza, barkácsáruház, vasút, hídnak nevezett felüljáró, mégis a vizek madarait leshetem az erkélyemről, s éjjel békakoncert ringathat álomba. A város szélére, ahol a lakótelep az iparnegyedbe fut, tenyérnyi természet költözött. Tényleg nem látom sokkal nagyobbnak a tenyeremnél innen a kilencedikről. A minap hosszú objektívekkel felszerelt fotósok fényképezték a tavamat, tavamon a madaraimat. Mert mi tagadás, úgy érzem, az enyémek. Ahogy kacsamama vezeti a pelyhes kiskacsákat, ahogyan a vízityúkcsibék futkároznak a vízen, ahogy a szárcsák halásznak, a sirályok köröznek, mindez az életem része. Amiképpen a varjak károgó fekete seregei télen.”

Így vall erről jelenünk hőse. A tél egyébként szintén meghatározó elem a regényben, a lényeges dolgok mind télen történnek: Igaz Gerő nyomozása éppúgy, mint Igaz Gergely veszélyekkel teli szekérútja a titokzatos ládikával Szegedről Pestre, majd vissza. A szerző – egyébként élvezetes – helytörténeti szenvedélye az ő múltbéli történeteikben mutatkozik meg a legmarkánsabban. Némely kis sztori már-már pikareszkül pajzán vagy groteszk, mint a „svejkien” jóízű alábbi:

„A börtön egy része országos fenyítőházként működött. Az ott raboskodókat negyedévente alaposan megbotozták a Nagypiacon, valamelyik szerdai, vagy szombati hetivásár alkalmával, elrettentő célzattal. Az elítéltek a saját kezükben vitték ki a térre a nagy tölgyfa derest, amire aztán ráfeküdtek, hogy a mogyorófavessző hol huszonöt, hol ötven csapását elviseljék. (…) A piacozó nép megtapsolta azokat, akik jajszó nélkül viselték a náspángolást, ám akik óbégattak, azokon sem gúnyolódtak. Az asszonyok nagy része meg mindvégig leginkább csak sápítozott, kivált, amikor deli legényeket vontak a deresre; a kezükkel takarták el az arcukat, s ujjaik résein keresztül figyelték a botozást, időről időre föl-fölsikkantva, Jézust és Máriát emlegetve, pihegve és nemegyszer ájuldozva. Egy időben gyorsan híre ment az egyik rabnak, akinek alfeléből minden egyes botütés zengzetes szellentést csalt elő, de olyan cifrákat, hogy a hajdúk sem állták meg röhögés nélkül, s még a legérzékenyebb lelkületű hölgyek is elmosolyintották magukat, ha meghallották. (…) úgyhogy egy idő múlva a cifrán fingó férfiút nem is cibálták ki a Nagypiacra, nem vonták deresre, ehelyett a vár udvarán tángálták el a hajdúk, a maguk örömére és gyönyörűségére.”

Úgy látszik, ebben a regényben is igaz: minél távolabb vagyunk egy kortól, annál jóízűbben tudunk róla adomázni. Az 1800-as évekbeli történeten végig érződik egyfajta anekdotázó kedély. A I. világháborús vereséget követő, s Trianont megelőző történeten már annál kevésbé. A régebbi történetben, ha minden meseiséget mellőzve is, mégiscsak megjelenik a kincsvadászat, mint afféle romantikus motívum. A későbbi történetben, a krimiben az elbeszélői hang már hidegebb, itt találkozunk például a legtöbb, adathalmozó jelenettel-leírással:

„ – Négy nap alatt negyedszer megyek ebbe a rohadt kocsmába – morogta Igaz Gerő, miközben a Kossuth Lajos sugárúton botorkált a Petresi utca felé. Amikor elindult, esni kezdett a hó. A friss, vékony hótakaró alatt alattomosan csúszott az utcakő, ezért jóval tovább tartott, míg kiért a Takács-féle italméréshez, mint korábban. Útközben egyre több embert látott, akik hamuval szórták föl a járdát, s még egy villamos is megelőzte – napok óta az első szerelvény, amellyel találkozott. Ha majd több villamos is elhúz mellette oda is, vissza is, miközben végigsétál a Kossuth Lajos sugárúton a Tisza Lajos körúttól a Rókusi pályaudvarig, akkor megint igazi béke lesz, gondolta.”

A két régebbi idősík csikorgó teleinek izgalmas ellenpólusa a jelenben játszódó történet egyik háttérmotívumaként megjelenő klímaváltozás. Igaz Gergő, a huszadik és huszonegyedik század fordulójának jellegzetes, meghasonlott értelmiségije, aki egy semmitmondó riport apropóján szerelmet talál az elveszett falu elveszett lányával, egy elnéptelenedő magyar falvakat hollandok számára fölvásárló maffia áldozata lesz. A hollandok pedig azért „gyarmatosítják” hazánkat alvilági eszközökkel – a szerzői fikció szerint – mert tudják: az ő hazájuk a klímaváltozás miatt hamarosan víz alá kerül.

A szerzői fikció izgalmas tűnődésekre, nemzet-karakterisztikai vitákra kínál itt ürügyet. Hazánk felől nézve a holland nemzet jelenleg az önfeledt szabadság reprezentánsa, országuk, de különösen fővárosuk a szabad élvezetek afféle szimbólumává vált Európa-szerte. S vállaltan eltávolodva kissé a tárgyalt regény közegétől, vessük össze az előző állítást egy másikkal! Az újkor büszke, sokágyús, sokvitorlás tengerjáró hajóinak idejében, a mára a popkultúra részévé vált kalózlegendák korszakában a kereskedelmi hajók kapitányai azért imádkoztak: történjék velük bármi, csak ne kerüljenek hollandus kalózok kezébe! Mert a hollandus kalóz – a történelmi emlékezetben – a pogánynál is rosszabb.

Az Igazak című regény jelen idősíkjának fikciója épp olyan dermesztő kiszolgáltatottságot sejtet, mint amilyen rémes tehetetlenséget ábrázol – a történelmi tények ismeretében – az I. világháborút követő évek idősíkjának realitása hazánk megszállásáról.

Vigasztalást talán csak a főhősök beszélő családnevéből meríthetünk: Igazak. Mert igazi emberek igazi küzdelméről, igazi kereséséről, igazi kíváncsiságáról, igaz vágyairól olvasunk a könyvben.

„Mert ha a család már nem is föltétlenül az, ami évezredeken keresztül volt, a vér az még mindig vér. Mind a mai napig.”

Bene Zoltán: Igazak. Kortárs Könyvkiadó, 2023. Budapest.