Hírek a Mezőségből

Férfi voltam, rettenthetetlen hős. Nem tudom, hogyan kerültem bele ebbe a mesébe, talán azért, mert éjjel jártunk át a határon, éjjel utaztunk árkon-bokron, hegyeken át, nyolc órán keresztül, és én, hogy már másnap dolgozni tudjak, altatót vettem be, mert ülve, a kisbuszban másképpen nem tudok álomba merülni. Csak így lehetett, mert az altató ellenére az állandó zötykölődéstől mégsem tudtam mélyen aludni, hanem valahol az álom és az ébrenlét között lebegtem, csodálattal szemlélve álmaim, melyekben benne voltam magam is, és mégis mintha kívülről láttam volna mindezt.

De lehet, hogy nem is álom volt, hanem valaki mesélte. Egy ember a táncházban. Mert nálunk az is volt: táncház, nem úgy, mint sok székely faluban. De mi nem is voltunk székelyek soha.

Mégiscsak az idegen férfi lehetett. A táncházban. Eleinte fel sem tűnt, mert nem akart táncolni, csak ücsörgött a zenészek mellett a sarokban. Aztán, mikor kimentünk Marcival levegőzni egy kicsit, akkor perdülhetett elénk. Mondok egy mesét, kezdte. Se szó, se beszéd. Csak úgy bele. És a mese rólam szólt…

Tehát férfi voltam, sőt valami vezérféle, mert hatalmas sereget vezettem. Hideg volt, és a szél is fújt, de én csak mentem előre, az ellenséges katonák felé, akiket egyszemű óriás irányított. Az óriás szeméből vakító fénysugár tüzelt, és ha valakit eltalált, az rögtön kővé dermedt. Vörös volt a fény, ördögi. Csak úgy menekülhetett meg tőle az ember, ha nem nézett rá, ezért az ő katonái egyelőre nem is bocsátkoztak harcba, hanem a háta mögé bújtak a szörnynek. Az enyémek viszont mind többen váltak kővé, dübörögve dőltek a földre. Volt, amelyik azonnal darabokra tört, kőkezek, kőlábak gurultak szerteszét a mezőn, kőfejek ugráltak, pattogtak labdaként mindenfelé. Az óriás döngő léptekkel közeledett. Tudtam, hogy nem szabad ránéznem, szembesülnöm vele, mert akkor nekem is végem. Meglengettem hát a parittyám. A benne lévő kő talán az egyik harcosom szeme volt egykor... Útjára indítottam a szörnyű lövedéket, de még mindig behunyt szemmel. Az ordítás némi késéssel jutott el a fülemhez. S mikor végre fel mertem pillantani, megláttam... A parittyakő belefúródott a gonosz óriás szemébe, és áttolta a szemgolyóját a koponyája túloldalára. Így a pusztító vörös sugarát most már a sajátjaira zúdította. Azok haltak meg, azok váltak kőrengeteggé mögötte. Az enyémek ujjongó üdvrivalgásban törtek ki, én meg nagy léptekkel indultam előre, győzedelmesen, halált lebírva, életet birtokolva.

Marci később nem emlékezett semmire, hogy mesélt-e nekünk az ember, aki nem volt falunkbéli. Sőt, mikor belekezdtem az egyszemű óriásról szóló történetbe, végig sem akarta hallgatni. Azt mondta, őt csak a valóság érdekli, a tündérmeséket hagyjam meg a többi asszonynak.

Az iskolában mindig jó tanuló voltam, a meséket is nagyon szerettem, meg a magyar mondákat, és akkor még el sem tudtam képzelni, hogy vannak más mesék, más mitológiák is. Persze a magyar mesevilágban is van olyan történet, amikor a főszereplőnek kivájják a szeme világát, de én akkor még nem sejtettem, hogy ezt a történetet nekem személyesen kell majd átélnem.

Kilencvenben kinyílt a világ. Éppen csak túl voltunk Ceaușescu halálán, a fagyoskodáson, éhezésen, a megaláztatásokon, mikor minden megváltozott. Lehetett menni Magyarba. Harminc nap volt a megengedett, ez igaz, de annál többet amúgy sem bírtak ki otthon nélkülem. Eleinte nem is nagyon akarózott. A gyerekek is aprók voltak, Marci, a férjem egyre jobban keresett. Házépítéseket vállalt, összeállt a falubeliekkel, mindegyiket ismerte, tudta, ki a jó munkás, ki a megbízható. De azért csak elindultam, főleg, mikorra a fiam is megnőtt. Még nem volt egészen tizennyolc, de már Németbe járt dolgozni. Nem szerették egymást az apjával. Pedig az idősebbik Marcinak mind szebben alakult a jövedelme, dolgozhatott volna nála is. De a kis Marci soha nem azt akarta csinálni, amit az apja. Egyetemre akart járni, Márton ellenezte. Külföldre menni munka után, Mártonnak ez sem tetszett. Kismarci inni kezdett, kötekedett, idővel úgy ismerték a faluban, mint akire nem bíznák rá a bicskájukat sem az emberek. Amúgy is feszültebbek lettek a népek, romlott a lej, nehezebb lett a megélhetés. Kevesebben jártak a táncházba, és egy szép napon, amikor a délutáni istentiszteletről a többi asszonnyal hazafelé tartottam, ördögi dobolás ütötte meg a fülem a kocsma felől.

Mi ez, ti is halljátok, kérdeztem az asszonyokat, de csak rázták a fejüket. Hallják, de nem tudják. Sietősebbre fogtuk, fúrta az oldalunkat a kíváncsiság. A pokoli hangzavar mind erősebb lett, ahogy közeledtünk, de még mindig nem értettük, mi ez. Zenére hasonlított, kicsit arra, amit a rádió is közvetített néha, de ez sokkal monotonabb volt, fülhasogató.

Diszkó, kiabált rám egy arra kerekező gyerek, talán a Kispista volt Felszegről, talán nem, végül is egyre megy. És akkor az idegen férfi, aki egykor mesélt nekem a táncházban, de azóta sem láttam, hirtelen felbukkant, és odalépett hozzánk.

– Asszonyok, ez az új táncház. Odaát, Pesten, már mind erre járják.

Csak csóváltuk a fejünket. A férfi meg, akinek olyan kalapja volt, mint a Gábor cigányoknak, de egyébként szakasztott úgy járt, akár a kolozsvári ficsúrok, megint csak eltűnt, és én soha többé nem láttam újra.

Énekelt ez az új világ az új szavakkal, hogy laptop meg szmájli, mobil, de az ének furcsa volt, mint az öregember hangja, ha náthás. Mind több időt töltöttem a nagyvárosban, és Nagymarci mind törődöttebb lett emiatt. Kismarcival gyakran összevesztek, az apja nem akart pénzt adni neki a hirtelen ötleteire, a vállalkozásokra, amikbe bele akart vágni. Kismarcinak valami furcsa betegsége is támadt, amire csak borzasztó drága gyógyszereket lehetett kapni, de muszáj volt, mert ha nem vette be az adagját, hát törni-zúzni kezdett nyomban. Ezért is éreztem úgy, hogy sokat kell dolgoznom idegenben... Ha már egyszer az apja nem ad pénzt... nekem kell a fiamat támogatnom. Mert Nagymarci a gyógyszerre adott, de másra nem. Pedig új házat is építettek eleinte közösben, de ott is összekaptak. Az egyik ilyen veszekedés után Kismarci felszaladt a dombra az új házhoz, ami csak az övé lesz, ha elkészül. Fel akarta gyújtani, csak a szomszédok tudták megfékezni erőnek erejével. És ettől még jobban meggyűlölték egymást.

Azt hittem, már soha nem lesz béke közöttük. Inkább elutaztam megint Magyarba, pénzt keresni. Nem akartam belefulladni a keserűségbe. Dolgoztam mindennap, takarítottam, nem ismertem sem Istent, sem embert. Csak a szép fiam járt mindig az eszembe! Hogy meggyógyuljon végre... Ott, Pesten kaptam a hírt, hogy Nagymarci nem lát. Hogy megvakult. Közben Kismarci megnősült, gyerekei lettek. Gazdálkodni kezdett otthon, megbékélt az apjával. Akár már korábban haza mehettem volna, de valamiért soha nem akarózott. A pénz csábított, vagy az ördög, nem tudom. Nagymarci viszont nem akarta látni ezt a világot. Ahol nem tudja maga mellett az asszonyát. Ezt az üres, feleség nélküli világot. Másképpen nem lehetett, mert a doktorok nem találtak nála semmit. Csak csóválták a fejüket, értetlenül. Akkoriban kezdett el sajogni az én szívem is. Orvostól orvosig jártam, míg az egyik végül szemembe mondta az igazságot.

– Asszonyom, magának kilyukadt a szíve. Ilyet még soha nem láttam, nem volt hasonló a praxisomban, nekem elhiheti. Köröskörül minden megvan, a két pitvar, két kamra, s középen egy lyuk. Nem tudom, ki tette ezt magával, nem tudom, hogyan lehetne beforrasztani újra. Talán, ha visszamenne a férjéhez. Talán behegedne, megszűnne a fájdalom.

– De már visszamentem – ellenkeztem a doktorral. – Hiszen megvakult. Hiszen nem lát, nem tud semmit sem tenni, ha nem vagyok mellette.

– És most, ebben a pillanatban, ki van vele? – kérdezte ő.

– A lányom – feleltem.

– Maga kell neki. Ha mindig mellette lesz, visszanyeri a szeme világát, és magának is újra beheged a szíve.

Azóta otthon vagyok. A jó hír az, hogy Nagymarci elkezdett árnyékokat látni. Még nem tud olvasni, de a boltba már eljárkál. A szívem is mintha kezdene megnyugodni. Az orvos elköltözött egy másik városba, utána, azt mondják, egy harmadikba ment. Ugyanúgy nem láttam soha többé, mint ahogy az idegen férfit sem, aki a mesét mondta egykor.