Söténd 1.
„Koromsötétben néha nehéz tisztán gondolkodni, az ember képzelődni kezd, és ha egyszer már képzelődik, akkor mintha elvesztené a kontrollt.” Ezt írta valahol Jón Kalman Stefánsson, én pedig följegyeztem a kis noteszembe, amit mindig magamnál hordok. Életem egy részét Söténden töltve, amely település nevében nem nehéz fölfedezni a sötét szót, ám a söténdi elit a szó és a településnév közti összefüggést olcsó, tudománytalan nyelvészi dilettantizmusnak nevezi, hangjában mély fölháborodással, szóval söténdi kötődésem miatt (is) mindig erősen érdekelt a sötétség. A mibenléte (ha van neki olyan).
Fizikai értelemben a sötétség a fény, a világosság ellentéte, egyúttal hiánya. Ahol teljes sötétség honol, ott nincs egyetlen foton sem, amelyet a szemünk képes lenne fölfogni. Ám a teljes, totális sötétség a mi világunkban fölöttébb ritka, igen kevés helyen tapasztalható. Néhány foton azért kóvályog a legtöbb sötétnek érzékelt térben.
Söténdet sem kerülik a fotonok.
A fekete lyukak elnyelik a fényt, azt mondják. Átvitt értelemben Söténd is egy ilyen fényelnyelő fekete lyuk. Nem egyedülálló e tekintetben, ahhoz kétség sem férhet, ám én ezt a fekete lyukat ismerem. Vagy ismerni vélem. Sokfelé elvetődtem életem során, sok helyütt tapasztaltam a fényelnyelés jelenségét, ám olyan koncentráltan, ahogyan Söténden, csak és kizárólag metropoliszok egyes negyedeiben találkoztam ezzel a képességgel, sehol másutt.
Ne feledjem megjegyezni, még ha nyilvánvaló is: az előző bekezdésben már nem a fizikai értelemben vett sötétségről beszéltem. Kevertem a fizikát a metafizikával. Megbocsáthatatlan módon. (De hát oly sok minden megbocsáthatatlan, s mégis bocsánatot nyerhetünk.) Csakhogy Söténd tulajdonképpen sötét mind fizikai, mind metafizikai értelemben. Olykor az embernek az a benyomása támad, miközben az utcáit rója délben, még a nap se süt le rája. Ez persze nem igaz, a sétálóba mégis befészkelheti magát ez az érzés…
Kézenfekvő, hogy metafizikai értelemben egészen mást jelent a sötétség, mint fizikai szempontból. A sötét oldal a jósággal szemben a gonosz birodalma. A sötétség az intelligenciával ellentétben a butaság vidéke. Az élet a fény, a sötétség halál.
„Nem haldoklunk, mi így élünk” – olvastam valamikor Miskolcon, az avasi kilátó korlátján a graffitit. Vagy nem is én olvastam, hanem valaki más, aki később elmesélte nekem? Vagy mégis én, de nem az avasi kilátó korlátján, hanem egy fényképen? Netán másutt? Mindegy. Söténd jutott eszembe, amikor kibetűztem (hallottam?) ezt a groteszk bonmot-t. Söténden töltött éveim. És az a visszatérés – nem! visszalátogatás – nem is olyan régen, amikor avatóbeszédet mondtam. Az az érzés, ami akkor talán nem, de most itt terpeszkedik bennem, az érzés, hogy nedves korom vesz körül, latyakos hó, viszkózus szenny. Cuppogó sár, amelybe beleragad az ember bakancsa, amelyben elakad a legjobb terepjáró is, amelyet talán csak tankkal lehet keresztülszelni.
Nem tudom…
Murakami Haruki szerint „ha teljes sötétség vesz körül, nem tehetsz mást, mint ülsz és vársz, hogy a szemed hozzászokjon.”
A szemem réges-régen hozzászokott. Látok a sötétben. A fotonok eljutnak a retinámig, az agyam képet alkot. Valamilyent.
Nem tudom, én magam hozzászokom-e majd valaha is ahhoz, hogy a szemem hozzászokott…
(Meg igen, megszokni meg lehet, de hozzá?)
Nem tudom.
