Almási Balázs

Paplanország

2024. június. 12. - 12:13

2001-ben született, tanár házaspár legfiatalabb gyermeke. Tápiószecsőn nőtt fel, a fővárosi Apáczai Gimnáziumban érettségizett, a Műegyetemen vegyészmérnöknek tanul, a Természettudományi Kutatóközpont Zöld kémia kutatócsoportjában dolgozik. Rajzol, fest. Verseket és novellákat ír. 2021 őszétől az Előretolt Helyőrség Íróakadémia ösztöndíjasa.

Piacnap

Kutyaárusok sorakoztak a bejárat mellett.
Fajtatiszta kölyköket húztak elő nádkosárból,
kezembe nyomták őket: „Vidd el, amíg kicsi!”
Korcsokból sokkal több volt, ingyen adták.

Egy vak bácsi műanyag ládájából
két éhes-szomjas kölyök közül
kiválasztottam a harapósabbat.
Mikor elmentünk érte, szalonnát vittem:
előbb jóllakott a hazaúton,
aztán sírt testvére után.

Elvarázsoltak a piaci művirágok,
de anyám rám szólt: azok nem igazából szépek.
A vásártér falának támaszkodó nőhöz mentünk,
szmogot lehelt a napfénybe,
rekedten suttogta: „Százhúsz forint egy darab.”
A műanyag virágtartóból kiutat keresve
egymásba kapaszkodtak az árvácska gyökerei,
anyám pedig belém.

Ott láttam először lépesmézet,
ügyetlenül egy befőttesüvegbe állítva,
sugdolózó kofákat:
elégedett vásárlónak álcázták sógornőjüket,
karcos PVC mögé rejtett hentespultot,
csirkeszív színű karikákat az árus szeme körül
és az öregasszonyokat, akik fércelt kalapot,
inget és poros férficipőt terítettek ki.

Templom után mindig cukrászdába mentünk,
piac után a drogériába.
Hófehér folyosókon rohantam végig,
lopva beleszagoltam az öblítőkbe,
bűbájos erejű gyógyteákat halmoztam a kosárba.
A pultban parfümillatú lány
húzta át vörös fénycsíkon az árukat,
és mosolygott,
hidegen, mint a neonfények.

Nyolcadik nap

Sósavval árasztom el a követ,
mintha isten birodalma koszos fürdőszoba lenne,
amit csapásokkal sújtok.
A súrolószer szemcséit alig érezni,
láthatatlan erőként dolgoznak kezem alatt.
Sorban haladok. Jobbról balra, fentről le:
megszabadulok gondolataimtól,
tiszta csempékre halmozom őket.

Nem gondolok a magyar alföldre,
homokjából kiforduló sóvirágra.
Nem gondolok lassan emelkedő vízre,
tengerbe vesző történelemre.
Nem gondolok sakkbábú emberekre,
árkokban enyészetbe fullasztott életre.
Nem gondolok atomvillanásra,
betonra fagyó árnyékokra.
Nem gondolok acélpengére,
amit sínként meddő földbe,
bőrömbe fektetek,
nem gondolok arra, hova vezet.
Nem gondolok arra, hogy itt hagy,
megkönnyebbülésére.
Nem gondolok arra, mennyi ideig
kell rohadjon a gyümölcs,
hogy ne akarja felszedni senki.

Az utolsó lépés mindig a hypo,
mikor állni hagyom, megpihenek,
mint isten a hetedik napon.
Abban a pár pillanatban elfog a rettegés:
miután leöblítem, hogyan tovább?
Ilyenkor újradefiniálom a tisztát,
önkényes szabványok mellett kezdem elölről:
úgy képzelem, ezt tenné a nyolcadik napon.

Ez minden

Tájkép a dédanyám lakásának falán.
Őszi táj, baracklekvár-színpalettával,
előtte nikotinsárgába fordult üveg.

Madarak csipegetnek a képen
valamit, amit odaképzelt a festő,
de már nem volt olyan apró ecsetje,
hogy nekünk is megmutassa.
Fái mind ugyanúgy különböznek,
és minél mélyebben merülnek a képbe,
annál egyszerűbb alakjuk.

A garzon többi fala üres.
Ez az egy nyílik ki ablakkal az őszre,
zárul be egy ’33-as családi portréval.
Az alkotó itt inkább grafitot használt,
mert bármilyen arányban kevert festékeket,
mindig szürkét kapott.

Az erkélyen
körben álló tűzfalakra meredek,
mint ükapám rám a képkeretből.
Csipegetek valamit,
amiről egyre kevésbé hiszem el,
hogy tényleg odaképzelték,
és elmerülök, mélyen a háttérbe.