Zaj

Csirkék szalagra vetve. A testek a vég felé haladnak tehetetlenül. Csirkék. Lecsőrözve, csonk-lábuk rángásától ihletve szárnyuk még csap-csap egyet, kavarva gyengén a levegőn. A szalag végtelen. Ércfogak közé fut, egy gép torkába ömlik. Felzúgnak a halogén pokol turbinái.

Sápadt madarak. Alvadt szemekkel a fehér térbe bámulnak. Körülöttük szerkezetté lett már minden. Alkatrésze minden elem a gépnek, és nincs egyéb. Sem látható, sem elfedett. Egy mészárszék-kozmosz matematikája szerint mozdul minden rész – mozdulataik eredője a reszkető testtömeg iránya a megsemmisülés felé. Hengeres acéltörvények puha porcaikat roncsolják péppé, az idő galvanizált szemfogai tépik tollaik. Csirkék emelőcsigák közt. Zakatolásban. Lázas, gyönge testek, egy betegség foltjaiként kenődnek a gépezet könyörtelen felületeire.

A szerkezet ezer lábának tövében emberalakok mozognak. Hosszú, fehér köpenyt viselnek. Csizmát. Gumírozott partvisokkal terelik a kövezetbe ütött rácsok felé, ami a gép résein kicsordul. A híg, vizes vért, a belek szétázott sarát. Koncokat. Arcukon halványkék maszk, fejükön sapka.

Egyikük tömlőt tart. Mozdulatlan. A cső elmetszett végéből tiszta víz ömlik a betonra. Szétterül, alvadt vér darabjait sodorja magával, gyűrött tollakat, mielőtt folyását magukba nyeldekelnék a sötétség, a semmi sávjai a rácsok között.

A gép zakatol. Csonttépő zaj, érc csapódik érchez. Az ütközés kimerevített, véget nem érő. Megsemmisíti a gondolat lehetőségét. Csak a rémület marad, mint köd, és vörös élek, mik falakká metélik e fehér ködöt.

Kürt szólal. Az alak leengedi a tömlőt, a víz elapad. A csarnok kiürül, hogy a következő kürtszóra köpenyekkel és csizmákkal teljen meg ismét. Az előzőektől és elkövetkezőktől megkülönböztethetetlenekkel. Odafent, a szalag szakadatlan ismétlődésében, madarak. Örökké.

Oldalt emeli karjait, hogy a víz sugarai akadálytalanul nyalogathassák le öltözékét. A zajok tompábbak itt. Átérve a tisztítófülkén leveti, felakasztja a köpenyt. Egymásba gyűri, konténerbe hajítja gumikesztyűit.

Az öltözőben alacsony, fehér fények égnek. És a fény érte csupasz, emberi testekből hiányzik valami. A mozdulatok fáradtak. Megakadnak, részben újra- és újratörténnek. Részben kiesnek. Olcsók, gondolta a legelső alkalommal. Olcsó testek. Silány, vizes húsból épít újra minket a szerkezet a vörös, dübörgő éjszakában. Minden ismétléssel egyre kevésbé sikerülten. Míg az észlelhetetlen változások egy határértékig nem halmozódnak, hol az önmagával számtalanszor hasonult test végezetül magát a testséget veszíti el.

Már nem gondol. Koponyájának csontjai tárolják, újra és újra agyába lökik a csarnok iszonyú frekvenciáit.

A kijárat mellett lomhán cigarettáznak. Szó nem hangzik el. Ugyanazt a ruhát viselik, mint ő. Súlytalan alakjuk mintha csupán e ruhák által meghatározottan, a magasból letekintő reflektorok fényében nyerhetne kiterjedést. Füst száll. Szertefoszlik. A térség sík, hosszan futó fémkerítések és utak rácshálózatában azonos téglatestek az üzemépületek. Zakatol mind. Üvölt.

A haladás e térségben mindössze az élek magasságának váltakozása. El nem rendezett burka alatt a tájtalanság fölé feszülő zajnak.

Folyosón halad. Előtte felgyulladnak, mögötte kihunynak a fények. Kétoldalt ajtók. Minden jelzést nélkülözők. Az egyiknél megáll. Kulcsot vesz elő zsebéből, a zárba illeszti.

A szoba ablaka vörös égboltra nyílik, és az ég alatt sötétlő szögletekre. A fal mellett heverő, hűtőszekrény. Kis fülke a fürdőszoba. Itt áll, a mosdó felett. A csapból tiszta víz ömlik. Kezét a vízbe tartja, majd elveszi. A tükörbe néz. A tükör összerándul és -gyűrődik az ütközés véget nem érő, kimerevített zajában. Nedves kezével végigsimít az arcon. Elzárja a csapot, a tükör feletti villanyt leoltja.

A hűtő üres, az ajtajában lévő üvegtől eltekintve. Ezt kiveszi. Alján kétujjnyi, színtelen folyadék. Letekeri a kupakot. Iszik. Visszazárja, elteszi az üveget. A hűtő ajtaját becsukja. A heverőre dől. Felette, a falon képkeret. Becsukja szemeit. Minden mozdulatlan, minden a gép hangján üvölt: fém csapódik fémhez. Megmásíthatatlan felületek, csak a semmisülő, fehér hús hallgat közöttük. Zárt szemhéjain túl vörös sötétség vibrál.

Férfi közeledik felé a kihalt, széles úton. Csend van. Hallgatnak körülöttük a csarnokok, a kék égen felhők vonulnak. A férfi megáll. Arca kivehetetlen. Ő felé int. A férfi kinyitja száját, a zajt üvölti. Ő térdre rogy. Az aszfaltot látja. A vért látja, ami füléből és szeméből kezei közé ömlik. És a zaj értelmet nyer.

„A történelem véget ért. A jószágoknak nincs története. Sem háború, sem béke. Szabályos ütemű mészárlás csupán, pusztulás a szerkezet idomai közt. Nincs cselekmény, nincsenek tettek többé. Nincs véghezviendő. Csupán a szerkezet tökéletesedik változatlanul romló húsunk körül az örökös pusztításban.”

Felnéz, a férfi nincs sehol. A csarnokok zakatolni kezdenek.

Fehér ködöt metélnek falakká vörös élei a csonttépő zajnak. A szalag acél szemfogak közé tart. Kiáltássá dermedt szemekkel csirkék, néma madarak ömlenek a szerkezet torkába. A géppé lett minden és a gép ezer lábának tövében emberalakok mozognak. Fehér kötényt viselnek. Széles partvisokkal terelik a mészárszék-kozmosz csorgalékát a sötétség rácsai közé. Egyikük tömlőt tart. Mozdulatlan. A tömlő elmetélt végéből tiszta víz ömlik. Az alak lassan megmozdítja, felemeli fejét a magasban futó szalag felé.