Ima Páskándi szobránál

2024. május. 31. - 11:13

Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?

(Mt 16, 26.)

Élet Ura, Örökkévaló Isten!

Akaratodból születünk, veled élünk, benned nyugszunk el. Te vegyítesz célt ösvényünk porába, te őrződ minden élet emlékezetét. Mi most emlékezünk, és fejet hajtunk. Páskándi Géza szobránál állunk. Köszönjük, hogy adtad őt szeretteinek, és adtad őt nekünk! Köszönjük, hogy nehéz, de szép sorsot vállaltál benne. Van, kinek édesapa, nagyapa, családtag, adj nekik most is vigaszt! Van kinek büszke ős, bajtárs, van kinek nehéz lelkiismeret, „örömrontó angyal”. A világot a legkevésbé sem akarta megnyerti, de a lelkét tű fokán megfehérítette, és lett sokunknak sötétben világoló fáklya.

„Miért kelsz korán?” – kérdezték tőle. „Megszoktam a börtönben” – válaszolta.

Úgy mondott nemet egy elnyomó rendszerre, hogy közben nem rejtőzött el egzisztenciális érdekből annak valamely hivatalában vagy intézményében. A saját és a mások börtönében ő szabad lélek, ki holdbumerángot dobál az üres égre, piros madár dalában papírrepülőket térít el, és igazat dalol mindig a világra. Magunkra ismerünk, amikor hunyorgó rémülettel ránk tekintve kérdez: „Ki tud sorsomon zokogni, / Ki tud szárnyamon elszállni, / Ki halottak mellett hálni?”

Emlékezz te is velünk, Isten, hogy ő nem harmadik szemmel akart látni, hanem harmadik füllel hallani, bár félfüllel is egyaránt hallotta Bartókot és a hangyabolyt, ahogy „a lét alatt, tudat mögén, / omlik a zene." Ő tünedező éveken szerette az életet, „minden húron, végleten”.

Igen, mert hűvös homlokkal kibírta a rejtve levés alagútjából „Csontváry romjait”, „pápát, parasztot”, „Sámson haját”, kibírta a vallási és politikai „mennybe igyekvő lábakat”, s bár annyi mindent kibírt, ma bronz-tanú szól, hogy „mégis itthagytak képeim”.

Ha kellett, a túlkönnyű végtelenből tojásba bújt vissza, és onnan teremtette újra önmagát és világunkat, míg mítoszba simult a lelke. És vallotta, talán nem is annyira embernek, hogy „Oly könnyen tudok már szeretni, / a szívem tágas, olyan ép: / én mindenkiben megkeresem, / és meg is lelem, ami szép.”

Ha némaságra ítélték, a szó gyomrában él örökkön, és ő, ki elszánta magát a kín örökségére, a betű térdét átfogja most is halkan, hogy benne és általa himnuszként zengjen a közösséghez való tartozás.

Itt állunk a szobra mellett, és látjuk, ahogy metafizikai fájdalmakban végleg összeköttetett ő Dávid Ferenccel, a magyar apostollal, kinek hangját igazabban hallotta ki az évszázadok alól, mint gyakran a későbbi egyháza. Talán még mindig írja a sorokat: „Meg akarok győződni róla, hogy a püspök úr valóban méltó-e az árulásunkra?"

Látod, Isten, látszólag mi szólunk, de valójában ő beszél, és mi tanúi vagyunk egy értünk írt életnek, még ha időnként arcunk nem is adhatja vissza. Ki „sorsot testamentum nélkül” kapott, lett maga testamentummá. Ha másként nem lehetett, esténként kis sünre feküdt le aludni, de zordon vasajtó mögött akkor is mert kishazában és nagyhazában magyar színházat álmodni, „El kell mennem / addig a házig.”

Most a „Túlélés Kapujá”-ból visszatekint ránk, és üzen: barátaim, „a méltó túlélés a boldogság maga”. „El kell mennem / addig a földig”, hát „Hunnyál le, Istenem / Ne bánkódj estemen.” A többi pedig néma zsoltározás, templom-népdal. Emlékezésünk néma zsoltározását fogadd kegyesen, Istenünk! Ámen.

Az ima elhangzott 2024. május 22-én a budapesti unitárius templom udvarán a Páskándi Géza-megemlékezésen.

Szolgálatvégző: dr. Czire Szabolcs vezető lelkész, teológiai tanár.