„A királynék sosem sírnak. De a cserbenhagyott asszonyok igen.”

Mi az, hogy kortárs történelmi regény? Eszik-e, vagy isszák? Milyen irodalmi eszközökkel nyúl hozzá a múlthoz, milyen szemszögekből láttat, mi érdekli? Reagál-e egyben a jelenre is? Noha nincs rá általános recept, egy-egy mű kóstolgatásával ráérezhetünk a műfaj összetevőire, az adott mű sajátos ízvilágára, hatóerejére. Terítéken ezúttal a Mohács özvegye, Miklya Luzsányi Mónika új történelmi regénye.

Nem véletlen e kritika felütésében alkalmazott étkezés-metaforika. Az első fejezetekben már nyilvánvalóvá válik: a regény szereplői hús-vér emberek, a maguk érzelmeivel, indulataival, vágyaival, tudatalatti tartalmaival és fizikai szükségleteivel. Az alig kilencéves II. Lajos királyfi két kézzel tömi magába a cukortortát, és pajzán antik verseket szaval. Az özvegy Mária királyné önnön testének hanyatlását, az időskorral járó idegenségérzetet próbálja sikertelenül megszokni, s közben magát emésztve tépelődik a múlt eseményein. A regény azzal dönti le a tabukat, és írja felül a sztereotípiákat, hogy hőseit nem hősként, inkább emberként lépteti színre, ez a vállalkozás pedig nem a történelmi hűséggel szemben, hanem éppen arra alapozva működik – erről győz meg a regény végén lajstromba szedett szakirodalom, valamint az írónő szavai egy interjúban: „Sok ezer oldalnyi tanulmányt és korabeli szöveget kellett elolvasnom a korszakból, és akkor szembesültem vele, hogy olyan elképesztő sztereotípiák élnek a fejünkben erről a korszakról, aminek eredményeként torzan látjuk a mohácsi csatát és előzményeit, a török időket, vagy éppen a három részre szakadt Magyarország sorsát. Nem is beszélve a nagy történelmi hősökről, mint például Török Bálint vagy éppen 'Dobzse' László, II. Lajos, netán Szapolyai János.” 1

Habsburg (Magyarországi) Mária, II. Lajos feleségének neve még csak nem is olyan közismert, bár a regény tanúsága szerint rövid uralmuk alatt legalább olyan aktív szerepe volt az ország vezetésében, mint a királynak. Története a királyné időskori lakosztályából indul, majd visszaemlékezései nyomán időrendi sorrendben halad keresztül Mária és Lajos ifjúkori mindennapjain, kettejük rövid uralkodási időszakán és házasságán, a mohácsi csata eseményein, Lajos király halálának mindmáig tisztázatlan, lehetséges körülményein. Az emlékezést gyakran egy testtapasztalat indítja el: egy együttlét forró emléke, egy vadászat izgalma, bénító félelemérzet vagy az önkorbácsolás fájdalmas révülete.

Ilyenformán a testiség a szöveg egyik szervezőelvévé válik. Jelentős hangsúly esik a királyné megélt nőiségére mind fiatal, mind időskorában. A királyi pár dokumentáltan boldog házasságát a regény részletező nyíltsággal közvetíti, a lépten-nyomon szexuális együttlétbe „keveredő” ifjú pár explicit, érzéki jeleneteit az olvasó úgy nézi végig, hogy legfeljebb az archaikus virágnyelv jelenthet (teljesen áttetsző) leplet: aranynárcisz nagyajkai, bibék, Lajos királyságának vesszeje, királyi ékszerek, penna és kalamáris… Első pillantásra úgy tűnik, a budai vár másról sem szól, csak meredező hímtagokról, hiszen a főurak még a királyi párnál is dévajabb életmódot folytatnak. Azonban mielőtt nemes egyszerűséggel rásütnénk a műre a „szoftpornó” bélyegét, észre kell vennünk, hogy a regény a szexualitást összességében nem öncélúan ábrázolja, hanem rétegzetten, árnyaltan, művészi alakzatként veti be. A már említett szövegszervező, narrációt előregördítő funkció mellett a testiség által jellemez: jellemzi Mária és Lajos bensőséges, meghitt, transzcendensként megélt kapcsolatát; jellemzi és az előbbivel ellentétbe állítja a magyar oligarchák durva ízléstelenségét, önzését, kegyetlen erőszakosságát; jellemzi magát a kort, amelyben nemek szerinti kettős mércével ítélik meg a szexualitás megélését („Károlynak, Ferdinándnak persze még a hírnevét is öregbítette a nagy kívánsága, de őt latornőnek bélyegezték Budán” – elemzi hajdani helyzetét, stigmatizáltságát az özvegy királyné); végül pedig, a kölcsönhatás jegyében, jellemzi a megrökönyödött olvasót, aki most szembesül azzal a ténnyel, hogy hogyan is nézhettek ki a középkori mindennapok a nemiség perspektívájából, beleértve például a serdülők beavatásának/felvilágosításának gyakorlatait vagy a női terméketlenség okairól alkotott elképzeléseket. Az erotikaábrázolás kapcsán az egyetlen kifogásolható aspektus a mennyiség: amikor már sokadszorra villan elő egy főúri, szőrös férfiszerv, az olvasónak kezd elege lenni, ösztönösen zár, ellenáll a szövegrészletnek – nyilván a taszítás, elborzasztás, elundorítás is a célja az erőszakos jeleneteknek, ugyanakkor ezt a kártyát elég lett volna stratégikusan kevesebbszer kijátszani, úgy talán nagyobb hatást váltott volna ki minden alkalommal.

Egy adott történelmi kor megelevenítésének egyik legkényesebb eszköze a nyelvezet. A tét kettős: részben ezen áll vagy bukik a megidézve újrateremtett világ hitelessége, ugyanakkor fontos a korabeli nyelvhasználat közel hozása, idegenségének oldása is a mai (nem feltétlenül a középkori magyar nyelven szocializálódott) olvasó számára. A Mohács özvegye ötletes módszerhez folyamodik annak érdekében, hogy mindkét elvárásnak megfeleljen. II. Lajosék nem vala-valáznak, a regény igényesen könnyed, olvasmányos, korunkbeli nyelvezetből építkezik. A szereplők beszédét és a narrációt viszont számos archaizmus, tájszó vagy ma már nem használatos kifejezés tarkítja: a királyi urbura a hutmányok agyafúrtsága és a hevérek márványból faragott küblije miatt csappant meg. (Ezeknek a jelentését rögtön meg is találjuk lábjegyzetben.) A középkori nyelvezetet és hangulatot azonban elsősorban nem (csak) ezek a szavak idézik meg, hanem az egyes fejezetek végén található, dőlt betűvel szedett részletek, amelyek „olyan forrásértékű szövegek, amelyeket Mária királyné is olvashatott” (ahogy a regény egyik lábjegyzete tájékoztat), vagy forrásszövegek alapján megírt fiktív levelek, krónikabejegyzések. Ilyen például a regényt bezáró részlet Mária királyné végrendeletéből: „Én, Magyarországi Mária, a király, férjem halála óta azt az aranyszívet hordtam magamon, amelyet ő is élete végéig viselt volt. Parancsolom, hogy ez a szív a láncocskával együtt, amelyen függ, beolvasztassék és a szegények között szétosztassék. Két ember társa volt azok haláláig, akik az életben, szeretetben és hajlamban soha elválasztva nem voltak. Ezért semmisüljön meg, és változtassa meg alakját éppúgy, mint az egymást szeretők teste megváltozott.” Ezek a szövegrészletek amellett, hogy nyelvileg hitelesítik a középkort, és közvetítik hangulatát, forrásértékű korpuszként alátámasztják a fejezetek eseménysorát, sajátos módon párbeszédbe lépnek vele, avagy éppen kiegészítik azt egy alternatív nézőponttal, legyen az akár a népé (mint a Török Bálintról szóló csúfos gajd), akár egy javasasszonyé, vagy éppen Machiavelli tanításai A fejedelemből. Külön felfejtésre érdemes réteget képeznek a királyi pár szerelme köré szőtt bibliai párhuzamok, idézetek, amelyek – a királyné szemszögéből – Lajost helyenként Krisztus imitációjaként tüntetik fel, aki önnön népéért áldozza fel magát, Mária királynét pedig a szenvedő, gyászoló, miérteket kutató Szűz Máriaként.

A történelemkutatás eredményeit az irodalom viszi át a köztudatba, mondta egy korábbi regénye kapcsán Miklya Luzsányi Mónika.2 A Mohács özvegye érzékelteti az 1500-as évek elejének hatalmi mozgásait: azt, hogy a nemességet a saját javainak gyarapítása motiválja, korántsem a hazát érintő kollektív érdekek; hogy sérelmezik a koronajavak visszaszerzési törekvéseit a királyi pár részéről, s ezért növekszik a főurak idegengyűlölete; hogy Szapolyai Jánosnak kapóra jön II. Lajos hatalmának gyengülése; vagy hogy a nyugati keresztény birodalmak sem küldenek támogatást a török ellen; illetve bemutatja Mária királynő szerepét, észszerű, logikus terveit és meglátásait a gazdaság fellendítésére vonatkozóan (a regény alapján gyakorlatiasabb uralkodó volt még Lajos királynál is), illetve gyászát, önmarcangolását, gyötrelmét. Az irodalom eszköztára azonban sokkal bővebb a történelmi adatok puszta közlésénél. Az írónő megfűszerezi a cselekményt a mellékszereplők nézőpontjával, életükből vett jelenetekkel, hangot ad nekik hol egy ideiglenes perspektívaváltás, hol egy fiktív levél által. Oláh Miklós, Lieke, Áfra vagy Tomori Pál karaktere ugyanolyan szerethetővé válik, mint maga a királyné, s ideig-óráig érvényesül az ő hétköznapi életük, belső világuk.

A Mohács özvegye a történelemábrázolás mellett törekszik egyfajta teljes (elsősorban női) léttapasztalat közvetítésére. Sűrűn szőtt, gazdagon rétegzett nyelvezete olyan világot teremt, amelyben az altest vágyai uralkodnak, de felvillan a transzcendencia is, és fény derül azokra a nézőpontokra és motivációkra, amelyek a „fentről nézett” történelmi narratívákban hagyományosan homályban maradnak, noha kétségtelenül meghatározzák, befolyásolják a nagy események alakulását. Ezek volnának tehát a kortárs történelmi regény, de legalábbis a Mohács özvegye főbb összetevői, lassú tűzön alaposan átsütve, keménykötésben, mentesen könnyen szakadó és elkallódó védőborítótól, az Athenaeum kiadó gondozásában, ízlésesen tálalva. Váljék egészségünkre!

Miklya Luzsányi Mónika: Mohács özvegye. Athenaeum Kiadó, Budapest, 2023.

1 https://montazsmagazin.hu/mohacs-ozvegye-interju-miklya-luzsanyi-monikaval/ (Megnyitva ekkor: 2023. 11. 19.)

2 https://www.baon.hu/helyi-kozelet/2019/06/tortenelmi-regenyt-mutattak-be-az-ecsedi-boszorkanyrol-felegyhazan (Megnyitva ekkor: 2023. 11. 15.)