A béke elveszítése

Leadfotó: Szerda Zsófia 

ritkulás

elloptátok a kelt tészta felét
alig megy valami a sütőbe
alig kerül valami belőlem az ágyba
kifogyok magamból 
és amikor kinyílnak a meséskönyvek
nekem akaratlanul becsukódik a szemem
álmos vagyok 
nem jutok fel veletek a varázshegyre
ülve elalszom és reggel árnyékokkal
indul a nap hogy történet nélkül 
hagytalak titeket
agyonnyomtak a csillagok 
nem simogattam álomba 
a légzéseteket 
nélkülem kóboroltatok a sötétben
mint amikor ledöntött a lábamról
a vírus hánytam és ment a hasam 
egyszerre 
kivételesen becsuktam a fürdő ajtaját
és egész délelőtt az ágyban feküdtem
azt mondogatva hogy ez nem büntetés
nem haragszom csak anya beteg
beteg beteg kánonban ismételtétek
ha összetalálkoztunk a folyosón
csak egy kézzel tudtalak megölelni 
titeket a másikban a lavórt szorongattam
majd bekapcsoltam a rajzfilmet hogy
ne halljátok az ökrődéseket
nem tudtam elmenni kenyérért 
a pékhez beletúrtam a télapócsomagba
hogy abból reggelizzetek
legyen valami szép is abban 
hogy anya beteg
minden korty víz után 
rázkódott a testem a csempén
és ahogy a vécéülőkén pihent a fejem
hallottam hogy a hideg fémkilincsre
csúsznak az apró tenyerek
szerettetek volna a közelembe jutni
kerestétek a testmelegemet 
bennem meg csak vékonyodott az élet
néztem a sárga epét a kék lavór fenekén
visszatükröződtem a keserűségben
a homloknyi nagyságú fehér törölköző
mint viharban megtépázott vitorla
a bőrömre tapadva próbálta lehúzni a lázat
és ahogy összegörnyedve kiléptem
a folyosóra a futószőnyegen egy narancs 
gurult felém mintha valaki ledobta 
volna az égről a napot a lábaim elé
ez volt a visszatérés pillanata
hogy megpucolom nektek a gyümölcsöt
a héj alól elővarázsolom a kincset 
egyikőtök az ágyra borul és elsírja magát
hogy anya beteg 
visszafekszem de veletek
nézem a mesét a gyógyító ágyszigeten
a vízcseppek lassan megszáradnak 
a kimosott lavórfenéken

a béke elveszítése 

ordibáljatok csak 
engedjétek ki a dühötöket
hangosabban még hangosabban
hadd szóljon a meg nem értett fájdalom
magamra kapom a téli kabátot
itthagylak titeket
mit tudom én mennyi időre
maradjatok 
tiétek az egész ház 
széket húzok a konyaszekrény elé
hogy elérjétek a sok féltett porcelánt
törjetek zúzzatok 
hadd szóljon a feszültség
majd az éjszaka közepén 
mint lehullott csillagokat 
szedegetem a szemetesbe 
a tányérdarabkákat
amíg az arcotokon alvás közben 
megszárad a só 
ki az utcára a sötétbe a homályba
nem akarok látni hallani 
nem bírom már felszívni a könnyeiteket
nincs bennem több hely
ne kapaszkodjatok a lábamba
ne toporzékoljatok a folyosón 
megváltás a kabát zsebeinek tiszta üressége
miközben belém égnek a szavak
füstölgök szmogot szülök 
apró tüdőket festek feketére 
ne haragudjatok ha megőrülök
most csak a világgá menés 
hozhat vissza 
a kilincs távol a kilincs éles
most már a belőlem áradó hidegtől
sírtok 
nevessetek 
mert így külön külön
de megfagyunk reggelre