Kossuth

„A nap heve nem vész el. Hiába
A langy eső sem ömlik a tájra:
Ha lesz oly kor, hogy a népek előtt
A nemzet és haza összeomolt
S nem lesz hon, csak világ – a magyarnak
Lesz hazája, mert Kossuthja volt!...”

Ady Endre: Kossuth halálának évfordulóján
 

Ki volt Ő? Rengeteg a kérdőjel, felkiáltójel. Olykor egy-egy higgadt tőmondat és pont. 

Ki volt Ő?

Forradalmár népszónok,  a dicsőség megszállottja, a nemzet prófétája, a magyarok Mózese, vagy nagy színész? Szabadságharcos? Honvédő? Politikus? Államférfiú? A kérdéseket hajnalig  sorolhatnánk. S aztán újabb hajnalok jönnének... Ha azt vesszük, amit Churchill mondott: A politikus mindig a következő választásra gondol, az államférfi mindig a következő nemzedékre – akkor államférfiú volt, a négyzeten! A dicsőség, ezt ismételgette is, a nemzeté, a magyar népé. Ezt is elhihetjük neki, de csak neki. Nem tartotta forradalmárnak magát.

 Csak a Szabadság és Igazság harcosa volt, szenvedélyesen. És törvényesen.

1848/49-ben forradalmárnak nálunk azt tartották, aki az országgyűlés és a király által elfogadott törvények ellen fordul. Ez pedig nem Magyarország és Kossuth volt, hanem a bécsi udvar. Kipipálva.

A dicsőség, hiúság. Ki nem örül, ha nevét dicsőség ragyogja be? Tisztánlátását, józan ítélőképességét a legszebb vagy a legsötétebb pillanatokban is megőrizte. Legfeljebb túlzott optimizmusán csodálkozhatunk. Haláláig hitt a magyar nemzet nagyra hivatottságában, bátorságában, igazságérzetében.

Az ő magyar népe egy szeretni, csodálni való erő – akit nem győzhet le senki, csak saját emberi gyengeségei. Hát, magasra tette a lécet...

Adjunk szót kortársainak, egykori honvédeinek.

Vajda János, a költő, 1848-ban önként honvédnak állt:

„Hadsereg állott elő, fegyvertelen, ruházatlan, tanulatlan, mely megindult és elvette a századok óta iskolázott, fegyelmezett és nagyobb számú ellenségtől a fegyvert és azzal leverte azt. Nem így volt-e? A honvédek leverték a tíz oldalról előtörő ellenséges hadakat. Igen, a honvédek! De ki teremtette a honvédet? Az Istennek ama különösebb kedvezménye, hogy a nemzet géniuszát oly mérvben összpontosítá egyetlen emberben, mint még soha az emberiség történetében. Valóban bírt ama csodálatos varázzsal, hogy szellemét egész népébe tudta belelehelni s ihlete, lelkesedettsége villanyát átrezegtetni az egész országon. Az emberi nagyság tüneményei között, melyeket az emberi történelem felmutat, lehettek, voltak mások, melyek nagyobb félelem vagy csodálat tárgyai voltak. De szeretve népétől úgy, mint ő, nem volt soha senki.”

Nagy költő kellett, hogy ezt megfogalmazza. Nagy költő kellett, hogy ezt észrevegye és tudja, mit vesz észre. A magyar történelem nagyjai közül Szent Lászlót, Mátyás királyt, II. Rákóczi Ferencet emelte meséibe, legendáiba, dalaiba. imáiba és reményeibe a magyar nép, a falvak, a puszták árva népe és akinek csöpp szíve volt. Mint a székelyek Csaba királyfit. A magyar már akkor elsiratta Kossuth Lajost, mikor még élt, és akkor is visszavárta, mikor már meghalt.

Degré Alajos, a márciusi ifjak egyik legkiválóbbika:

„Nem tudom, minő szótárból szedhette azon lelkesítő szavakat. Megfoghatlan (így!), hogyan és honnan származhattak azok a megragadó eszmék, honnan az erő és hatalom a kifejezésekben. Mintha nem is emberi ajkról hangzottak volna e szavak, mintha nem is halandó fejében fogamzottak volna az eszmék, oly megrázók, meghatók és magasztosak voltak. Olyan áhítatra indító volt, mikor azoknak az edzett katonáknak napbarnította arcukon végigperegtek a könyűk. Az ilyet nem lehet csinálni, előkészíteni s jelenetezni. Nincs oly erő, pénz és hatalom, mely az érzések kitörését ennyire hamisítatlan s magasztos valódiságában felmutathatná, ezt csak isteni szikra, szellem, Kossuth szelleme idézheti elő.”

Bűsbach Péter, 1848-as honvédszázados:

„Kossuth nélkül e nemzet sohasem emelkedett volna öntudatának, őserejének azon magaslatára, mely megadta neki a bátorságot szembeszállni azon őt környezett ezer veszéllyel, sohasem fejtette volna ki azon bámulatos erélyt, szívós kitartást, melynek tanúi voltunk és sohasem emelkedett volna a lelkesülés, az áldozatkészség és a hazaszeretetnek azon - az antik Róma legszebb napjaira emlékeztető – magasságára, melyre mindég büszke tudattal fog a magyar visszatekinteni.”

Ágai Adolf újságíró, író, orvos az agg Kossuthról, Torino:

„Fölismerem, bár hajdan rugalmas testét meggörnyesztette az esztendők járása s megszegte szép feje lombját az idő s ami belőle maradt, azt megeste az idők hava. De amivel nem bírt sem idő, sem szenvedés: szavainak fokozódó hevéből felénk csapott a minden teremtett lelket magával sodró tűz. Mert szellemének ebből a zamatos óborából adott ám innunk!”

Végül szóljon Móricz Zsigmond, aki sosem találkozott Kossuthtal, de Kossuth Lajos mindég vele maradt:

„Nem hiszem, hogy az ezeréves haza történetében lett volna még egy ilyen mindent elvarázsoló államférfiúi jelenség, aki az egész tömeget oly hosszú időn keresztül annyira egy síkon és egy feszültségben tartotta volna. Ez a varázslat különös volt. Anyám sírt, ha Kossuthot bántották és én vele sírtam. Mindig elragadtatás, lelkesültség tört ki rajtam a Kossuth nevére. Ez nem volt az én sajátom, ez tömeghatás volt: magyar láng.”

Ki volt Ő?

Egy jeles német földrajztudós, aki meghallgatta egyik beszédét, így szólt: „Egy hangot sem értettem a beszédjéből, de én hiszek neki: így csak az igazság beszél.”

Minél tovább búvárkodunk Kossuth varázsában, rendkívüliségében – annál rejtélyesebbé, misztikusabbá válik. Álljunk meg itt. Nyugodjunk bele a csodába. Minél távolabb van, annál közelebb van hozzánk? A véges és a végtelen, a valóság és örökkévalóság közötti híd?

Minden idők politikusai, közszereplői tanulhatnának tőle, ha meg lehetne tanulni a szeretetet. De nem lehet. Ez nem egy szakma. Vagy van, vagy nincs. Ő fel tudta ébreszteni a minden magyarban ott szunnyadó kis Kossuth Lajosokat.  A hortobágyi pásztortól a székely favágóig, a diákoktól az arisztokratákig. Meg a szerb Damjanichtól az amerikai Abraham Lincolnig. Mert szerette népét, magánál is jobban. Szerette az Igazságot és a Szabadságot. 

Idén március huszadikán 130 esztendeje, hogy Kossuth Lajos megtért az örökkévalóságba.