A király baglya
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Bohókás külseje miatt inkább emlékeztetett egy nagy madárra, mint emberi teremtményre. Kicsi feje volt, kajla fülei, pisze orra, pár szál haja a fejtetőn, és nagy pápaszemet hordott, rövidlátó lévén. Szikár vállain lötyögött a királyi palást, a koronát pedig csak a fülei tartották. Nem volt se felesége, se gyermeke, csak alattvalói, akiket állandóan szidalmazott okkal, ok nélkül, idegesítő rikácsoló hangján. A királyi udvarban lakott egy füles bagoly, amely esténként mindig a király hálószobájának az ablakára szállt. Nagy szemei úgy világítottak, mint két lámpás, és állandóan huhogott. Mérgelődött a király, úgy tűnt neki, mintha a saját tükörképét látná, és mintha a bagoly szándékosan őt gúnyolná. Sokszor elhessegette, de mivel mindig visszaszállt, őröket állított az ablaka alá, hogy kergessék el a madarat, többé ne kerüljön a szeme elé. A szolgák elkergették, még meg is dobálták. A bagoly a közeli erdőbe repült, s egy tölgyfán gubbasztott nagy bánatosan. Időnként huhogott egyet-egyet, erre az énekesmadarak köréje sereglettek s elkezdték csúfolni:
— Mit huhogsz itt? Olyan rút a hangod is, mint, amilyen te vagy. Hordd el innen magad, míg jól van dolgod. Szegény bagoly berepült a sűrűbe és egy nagy tölgy odújában húzta meg magát. Csak éjjel merészkedett elő, hogy élelem után nézzen. Világító szemei előtt az erdő valóságos „terülj asztalkámnak” tűnt. Ettől némileg megvigasztalódott. A király örült, hogy megszabadult a bagolytól, de korai volt az öröme, gyorsan bosszúságra váltott, amikor jelentette a fő étekfogó, hogy nem lesz ebéd, mivel az egerek mindent megettek a kamrából. Toporzékolt a király mérgében, és fölöttébb csodálkozott, hogy eddig miért nem voltak egerek. Kérdezte is a szakácsnőt, hogy mivel magyarázza a dolgot.
— Hát, felséges királyom, egyszerű a magyarázat. Ameddig felséged el nem űzette a baglyot, az rendszeresen irtotta az egereket.
A király nyomban hívatta a tanácsadóit, hogy találják ki, mi módon tudják elpusztítani a rágcsálókat. A legokosabb tanácsadó azt javasolta, hogy szerezzenek macskákat. Ezt a király is helyeselte. Menten hozatott három macskát és bezáratta a kamrába[User1] . Időközben a szakácsnő, félve a király haragjától, hozatott mindenféle élelmet, finomabbnál finomabb falatokat. A macskák egyből nekiláttak a tejfölnek, kolbásznak, jobban ízlett nekik, mint az egérhús, ráadásul vadászni se kellett rájuk. A szakácsnő felfigyelt a kamra felől jövő zajra, edényborogatásra, gyorsan kapta a seprűt, és ahogy kicsapta a kamra ajtóját, elájult a látványtól. A macskák pedig szépen kisurrantak a nyitott ajtón.
Na, még csak most gurult igazán dühbe a felség. Megparancsolta, hogy az egész Udvar népe induljon azonnal a bagoly után és vissza ne merjenek jönni nélküle. Indult is az alattvalók apraja-nagyja a bagoly keresésére. Bejárták az egész erdőt, hívogatták, csalogatták, még huhogtak is, hátha arra előjön. Nem sok idő múlva meg is látták egy nagy fa ágán, de hiába ígértek neki bármit, meg se mozdult, csak egykedvűen bámult a nagy pápaszemeivel.
Ezalatt a gyermekek játszadozás közben egy odúban két árva bagolyfiókát találtak, kivették őket és vitték nagy boldogan a felnőttekhez. Lett nagy öröm erre, mert, ahogy a nagy bagoly meglátta a fiókákat, egyből odarepült, és úgy követte őket, hogy már el sem tudták volna kergetni a közelükből. Nagy boldogan érkeztek haza a zsákmánnyal. A bagoly a fiókákat felvitte a diófa odujába és azonnal indult élelem után. Olyan odaadással gondoskodott a kicsinyekről, hogy a király is egészen meghatódott. Órákig elnézte, mennyire ragaszkodik a bagoly a fajtájához. Örült, ha esténként odarepült az ablakára, és már nem is találta ellenszenvesnek. Ha tükörbe nézett, csodálkozva tapasztalta, hogy a saját vonásai mintha meglágyultak volna. Az alattvalókkal sem gonoszkodott többé. Az egereknek pedig se híre, se hamva. A bagolyfiókák pedig szépen fejlődtek, és már önállóan is indultak vadászatra. Itt a vége, fuss el véle, érd utol az egereket!
