Az elvesztett lámpás

A Füves dombon innen és azon túl Tücsök Tóbiás és zenekara húzta a talpalávalót minden este. Olyan jókedvet tudtak teremteni vidám koncertjükkel, hogy odajártak táncolni, dalolni a közeli hangyaboly lakói minden szorgos nap után, és mulattak hajnalig. Az egyik alkalommal egy fáradt Szentjános bogárka telepedett a közeli fűcsomóra hogy megpihenjen. Kikapcsolta és maga mellé tette a lámpáját, majd gyönyörködve nézte, hogyan ropják a táncot a hangyák, az esti lepkék és más éjjeli bogarak. A Hold valósággal bevilágította a Füves dombot örömében, mert bizony ő is szerette ám a vidámságot, nemcsak a csendet.

A nagy zene, hangoskodás fölébresztette földalatti lakásában Elemért, a vakondot. Hiába igyekezett, nem tudott elaludni. Pedig háton is próbálkozott, majd a hasára és az oldalára fordult. Tudta, hogy valamit tenni kellene, hogy leállítsa ezt a nagy hangzavart. Este van már, nem ébresztheti fel sem a búbosbankát, sem a harkályt, a Réti Rendőrség általa ismert tagjait. Új járatokat fúrt és ásott földalatti otthonában, és akkor az egyik járatba föntről a lába elé esett valami. Ez bizony egy lámpás, állapította meg, amikor lehajolt érte. Nyomkodta az oldalán lévő gombokat, és hirtelen felgyulladt a lámpa. Akkora világosság támadt földalatti otthonában, hogy vaksi szemeivel mindent meg tudott találni. Ho-hó! –állapította meg. – Ez aztán a szerencse!

S eszébe jutott a régi közmondás, hogy „Minden rosszban van valami jó” – és megcsóválta a fejét.

Amikor véget ért a koncert, Szentjános bogárka akkor vette észre, hogy nincs meg a lápája. –Ki látta, hová lett? – kiáltozta. – Hogy világítok az éjszakában hazaigyekvő bogaraknak?

Ráadásul még a fűcsomó is eltűnt, amire tettem, morzsalékos földkupac van a helyén.

– Akkor bizony – esett gondolkodóba Tódorka, a szöcske, a zenekar brácsása – a vakondnál, Elemérnél lehet. Ő készít ilyen morzsalékos kupacokat, dombocskákat, amikor újabb földalatti járatokat fúr magának.

– Elemér, Elemér! – kiáltották egyszerre a lepkék, bogarak, tücsök és a hangyák. – Eljöttünk a lámpáért!

A vakond szégyenkezve kimászott a földkupac tetejére, és annyit mondott: – Már azt hittem, hogy az enyém lehet. – És fájó szívvel átadta a lámpást.

– Ha fölcsapsz Szentjános bogárnak, és repülve mutatod az utat az esti lepkéknek és más bogaraknak – hangzott a válasz –, te is kapsz majd ilyet. De addig meg kell elégedned a saját sorsoddal, életeddel.

– Jó éjt! – mondta szomorúan Elemér, és eltűnt a földkupac alatti egyik járatban.