Gábriel, Náta és a mumus
– Jön a mumus… – rándult össze Gábriel gyomra. Pajtásaival időzött a játszótéren, éppen felszabadult kedvvel hintázott, amikor meglátta a közeli bokorból ki-kileskelődő feketén gomolygó lényt, aki hol nagyobbra nőtt, hol kisebbre húzta össze magát. Vékony, fehér körben örvénylett sötétzöld szeme. A kisfiú lassan leállította a hintát, miközben társai kiáltoztak körötte, fogócskáztak, nevettek. Gábriel lehajtott fejjel menekült ki a drótkerítéssel körbezárt térről. Futott, háta mögött érezte a rémséget, rohant barátjához, egy magas, vastag törzsű platánfához. Odasimult repedezett kérgéhez:
– Segíts, Náta, kérlek, segíts! – suttogta a fának. Érezte, hogy nedvek keringenek öreg barátjában, lassú mormolást hallott:
– Már régóta ismerem ezt a fekete szörnyűséget. A távoli időben, csemete koromban bukkant elő, nagyon megijedtem tőle. Beletördelt kicsi ágaimba, zsenge leveleimet tépdeste, közben, mintha reszelő szólna, fémes hangon heherészett. Felnőtt, égbenyúló testvéreim mentettek meg tőle. Ágaikat rázták, falelkük erős sugarát ráirányították, amitől felvinnyogott, parányira zsugorodott és kámforrá vált. Gábrielem, ne rettegj tőle, a bátor szívűeket kerüli, csak azokhoz jön, akik félik őt.
– Náta, könnyű ezt mondani! Ha ránézek, merő görcs leszek, kiszáll belőlem az erő, rongycsomóvá válok.
– Gábrisom, engedjél el, húzd ki magad, s nézz rá egyenesen, ijedelem nélkül.
A kisfiú eleresztette a biztonságot adó platánt, megfordult és ránézett a mumusra. A feketeség fölvihogott, ráncos arca vigyorba torzult, és kézen állva meredten bámulta a fiút. A tér imbolyogva fölfordult, Gábriel ide-oda hánykolódott, elesett, felállt, majd újra elesett. Hosszú-hosszú kar nyúlt ki a rémség testéből, éles, hegyes, hatalmas karmokkal. A kisfiú majdnem elájult az iszonyattól, barátjához, a platánhoz ugrott. Fülsiketítő vijjogás hangzott fel. A téren futkosó kutyák szoborrá merevedtek, a gyerekek elsápadtak, hirtelen megöregedtek, az egyik hinta rézsútosan fagyott a levegőbe.
– Náta… – nyöszörgött Gábriel. A fa egyik ágával lenyúlt, átölelte kis barátját, akibe tempósan, nyugodtan áradt valami, eddig még nem ismert erő. Tekintetét határozottan a mumusra szegezte, aki szünet nélkül vágta a grimaszokat, toppant ide, tippent oda.
– Nézd csak, Gábrielem, milyen is ez a szörny?! – dörmögte Náta. A kisfiú kilépett az ág öleléséből, és összehúzott szemmel méregette az ezredik torzpofáját formálgató feketeséget. Hangosan, szabadon felnevetett és nevetett hosszan, teli torokból, tiszta, derűs lélekkel. Ettől a mumus meghökkent, szökkent-zökkent egy nagyot, hosszú, karmos karját visszahúzta, összetöpörödött, fekete bogár képében a földhöz lapult, majd sebesen eliszkolt. A kutyák újból futkározni kezdtek, a gyerekek arca megpirosodott, fiatallá vált, a rézsút függő hinta fel és alá lengett.
– Náta, kedves, öreg barátom, köszönöm! – szorította arcát a platánhoz Gábriel, aztán visszafutott a játszótérre, pajtásaihoz. Belepattant az egyik hintába és ujjongva szállt égbe, földre. Náta büszkén nézte kis barátját, följebb nyújtóztatta ágait, és összemosolygott fatársaival.
