Halandónak Isten

Halandónak Isten nem írt soha ily meghatóan
 

Szöveget másol íróasztalomra a napfény.
Naponta, tudatosan,
hátha egyszer végképp megfejtem szavait.
Halandónak Isten nem írt soha ily meghatóan.
Az ördögűzést nem várja el tőlem,
azt akarja, legyek olyan, amilyennek
megteremtett: kíváncsi és szorgalmas.
A földi kincseket ne kívánjam,
a művészet adjon értelmet életemnek.
(Szavakat szeretve a szerelmet szeressem!)
Ne féljek!
A félelem megrontja az embert.
Olyan legyek, mint a tűzhányó:
jót, rosszat lövelljek az égbe,
s tisztuljak meg, hogy tisztítani tudjak.
Csak a hitet nem kérte tőlem soha számon.
Minek is tette volna?
Aki hisz, úgyis keresztre feszül egyszer.

Az arc

Ne érdekeljen,
miből teremtette Isten a világot.
Feleslegesen szaporítanánk a szót.
A moralizáló exegézis szerint
a teremtés kutatása gőgössé teszi azt,
ki a Midrás Haggada
és a Midrás Halacha vizsgálatait semmibe veszi.
Milyen hatalmas űr tátong tudásunk végessége
és az isteni akarat végtelensége között,
de kivirágzik az ember életfája,
ha vele van a szeretet.
A teremtés oka, célja:
Nincsen Istenhez mérhető!
Mégis, mi ez a méltatlan mohóság, nyers erő,
mellyel magunkénak akarjuk Őt,
aki megfogamzásunk pillanatától bennünk él?
Miféle métely és miféle éj örvénylik
gondolatainkban, s nem hagy nyugodni,
míg az anyag ködéből arca fel nem ragyog?