„A Versre mondj igent!”

Szilágyi Ferenc Hubart erdélyi képzőművész, író, műfordító igazi polihisztor művész, akinek Shakespeare szonett-fordításai 2019-ben szerzői kiadásban jelentek meg.

„Shakespeare elbír akárhány fordítást” – hogy Várady Szabolcsot idézzük, aki a Cyrano újrafordítása kapcsán vetette össze Rostand és a klasszikus angol drámaíró, költő magyar recepciótörténetét. Való igaz ez a kijelentés, mert, mint a drámák esetében, a szonetteknek is számtalan fordítása létezik. Természetesen elsőre mindenkinek Szabó Lőrinc neve jut eszébe, aki háromszor is nekirugaszkodott a szonetteknek (1921, 1948, 1955). Ám azok első teljes kiadása már a XIX. század derekán megjelent, Szász Károly és Győry Vilmos tolmácsolásában. Ezt követte az első világháború idején Ferenczi Zoltán fordítása. Majd egymástól függetlenül 1943-ban Pákozdy Ferenc és Keszthelyi Zoltán is megjelentette a szonetteket magyarul. A Rajk-perben elítélt Justus Pál börtönévei alatt fordította le Shakespeare verseit, ezt adta ki szabadulása után, 1956-ban a Corvina Kiadó kétnyelvű változatban. Végül Fazekas Sándor 2023-ban megjelent kötetében nemcsak a szonettek újrafordítására vállalkozott, hanem irodalomtörténészként filológusi alapossággal, az életmű és a korszak irodalmának kontextusába ágyazva vizsgálta meg Shakespeare verseit.

E rangos sorba illeszkedik tehát Szilágyi Ferenc Hubart kötete, amely szintén kétnyelvű változatban, az eredetiekkel együtt adja közre a fordításokat. Előszó, utószó hiányában a kötet hátsó borítóján olvasható csonka szonett ad némi támpontot a szerző műfordítási hitvallásához:

„A klasszikusra sírva mond nemet,

a lázadása szívzenét temet!

Miért a rím, a ritmus is minek?

A sznobvilágot más igézi meg.

A kézjegyed sokan mohón lesik,

de próza az…, csináld, ha jólesik!”

E pár ironikus sor is jelzi, hogy Szilágyi Ferenc Hubart a klasszikus minta, a nyugatos hagyományok folytatója kíván lenni posztmodern korunkban. A mívesen megmunkált, szépen csengő verselést, a 19. század óta erénynek számító formahűséget tekinti eszményképének. Míg Nádasdy Ádám A rímelés veszélyei című esszéjében pont azzal érvel prózafordításai mellett, hogy a rím feláldozása által jobban megőrizhető a tartalom hűsége. Illetve ugyanitt prózásított Dante-fordítása kapcsán megjegyzi: „A Dante-rímeléshez nem lehet hűnek lenni: az ő konokul tiszta rímeit (szinte csupa kétszótagos nőrímet: oscura/ dura/ pa-dura, forte/ morte/ scorte stb.) nem lehet magyarban utánozni, ha megtenném, ez ma népies vagy gyerekes hatást keltene.” Nem nehéz észrevenni, Szilágyi Ferenc Hubart fentebb idézett verses ars poeticájában szinte felesel Nádasdy fordítói felfogásával. Szilágyi, miként a szonettek fordításánál, itt a klasszikus jambikus ritmust használja, rímelése pedig a legegyszerűbb páros rím, gyakran két szótagos tiszta nőrím, mint a nemet/temet, tömör/csömör. Ahogy jambusai túlzottan szabályosak, rímeinek is néhol szinte már túlságosan erős a csengése. A szonettfordítások kapcsán is ez a klasszikus fordítói hagyomány számára az etalon, a Szabó Lőrinc-i tartalmi megszépítést és a formahűséget követi, amit Goron Sándor pozitívumként emel ki kritikájában:

„Szilágyi Ferenc Hubart szonettfordításait olvasva a legszembetűnőbb a formai kidolgozottság, amellyel a fordító célnyelven érzékelteti Shakespeare jambusait. A shakespeare-i szonettforma célnyelvi ritmusát természetes könnyedséggel valósítja meg, igazodva az eredetiben szereplő abab cdcd efef gg rímtechnikához.”

Ez a ritmus- és rímhűség természetszerűleg eredményez vitatható vagy kevésbé elfogadható próbálkozásokat, amelyeket Goron Sándor a kötetet elemző írásában sorra számba is vesz a sikeres megoldásokkal együtt, így erre nem térnék most ki. Csak a legismertebb 75. és a fordítóilag legproblémásabb 135. és 136. szonett fordítását vizsgálnám meg.

Nálunk a legtöbbet idézett Shakespeare szonett a 75., köszönhetően Szabó Lőrinc fordításának. Miként Fazekas Sándor kifejti, az angol olvasóközönség körében ez a szonett viszont korántsem olyan népszerű: „Mégpedig azért nem, mert nem hagyományos módon szól a szerelemről: az erős, szokatlan képek egyrészt az uzsora/uzsorás képzetkörből érkeznek, másrészt teli van a szonett a testi éhségre és étvágyra utaló szavakkal (pine, surfeit, glutton, feast, starving, food)”. Azaz valójában ez egy antipetrarkista költemény, ami dehonesztálja szerelme tárgyát.

Szilágyi már a vers kezdősorában is hűen követi Szabó Lőrinc híres sorát: „Az vagy nekem, mi testnek a kenyér”, átvéve annak az angol „food” (étel) szót megemelő, Jézusra utaló metaforáját: „Mi vagy te énnekem? Kenyér a testnek.”

Ahogy a vers lezárásánál szintén megemeli a testi éhséghez (pine = emésztődik, surfeit = csömör, gluttoning = falánkság) kapcsolódó képek által lefokozott szerelmi érzést, amelyeket Fazekas Sándor fordításában ekként kísérel meg visszaadni: „Így koplalok s csömörlök napra nap, / torkoskodom, vagy vágyam mit se kap.” Pedig még Szabó Lőrinc is próbálkozik valamennyire közel maradni az eredetihez: „Koldus szegény királyi gazdagon, / Részeg vagyok és mindig szomjazom.” Szilágyi Ferenc viszont csak a Szabó Lőrinc-i gazdagság-szegénység ellentétpárt veszi alapul, leegyszerűsítve ezzel a szonett értelmezési körét: „Szegény vagyok mesés királyi kincsen, / mi lesz, ha már belőle semmi nincsen?”

Legnehezebben fordítható a 135. és 136. szonett a versekben előforduló „will” szócska többértelműségéből fakadóan, amit Fazekas a 135. szonetthez fűzött jegyzetében így összegez: „Ez a szonett a fordítók réme: a 'will' szó több jelentésben szerepel: 'férfi nemi szerv', 'női nemi szerv', 'szexuális vágy', általánosságban: 'akarat', 'szándék', 'jogi végakarat', és a William név rövidített formája.” Fazekas ügyesen kikerüli a csapdát, a nagy kezdőbetűs Will szavakat meghagyja Will-nek, a kiskezdő betűseket vágynak fordítja. De még így is sikerül finoman érzékeltetnie a vers szexuális töltetét: „így nagy Willedbe vedd be Willemet, / vágyadtól Willed megnagyobbodik!” (135.). Szabó Lőrinc az észak-európai, ír mondavilágból ismert 'villik', lidérc szóval eufemizálja, szépíti meg e sikamlós tartalmú verseket, illetve a költemények utolsó soraiban a „Will” szót – az eredetihez igazodva – a keresztnév becéző alakjának fordítja: „Fogd mindet egybe átölelve Willyd” (135.), „Engem szeret, hisz Willy a nevem” (136.). Szilágyi Ferenc fordítása viszont itt következetlenségével szembemegy a fordítói hagyománnyal, amely egységként kezeli a két költeményt. A 135. szonettben a „will” szó „akarat” jelentésére épít, de a 136. szonettnél ingadozik az „akarat” és a „vágy” jelentés között, a „Will” keresztnév is csak itt jelenik meg az utolsó sorban.

Goron Sándor kritikája végén szembeállítja az újrafordítások két típusát: „Az újrafordítások hátterében általában valamilyen fordítói problémának (nyelvi, prozódiai, stílusbeli) a korrigálása áll, vagy egyszerűen egyéni kihívásból jönnek létre.” Szilágyi Ferenc Hubart fordításkötetét kétségkívül ez utóbbiak közé sorolhatjuk, amely számos ügyes megoldása, forma- és rímhűsége ellenére éppen a klasszicizáló, Szabó Lőrinc-i eszményképhez való túlzott ragaszkodása miatt némely ponton kevéssé sikerült. Pedig a borítón található ars poetica is a végén tartogat egy csavart, egy szokatlan megoldást. A szonett utolsó tercettje egysoros csattanóvá rövidülésével: „Lapozz tovább, a Versre mondj igent!” Innen nézve tehát mintha mégis benne rejlene Szilágyiban az a fajta egyéni hang, költői merészség, amelyet fordításaiban nem sikerül kellő bátorsággal megmutatnia. Mindezek ellenére érdemes igent mondani a könyvre mint nagyszabású, egyéni fordítói kihívásra.

William Shakespeare: Szonettek. Fordította Szilágyi Ferenc Hubart. Szerzői magánkiadás, 2019.