Egy kamaszfiú útvesztői a „bűnös városban”

Szabadka a múlt század 70-es éveiben, egy élénk képzeletű fiatal diák és Woland professzor ördögi praktikái. Majoros Sándor kisregénye mintha Bulgakov komor szatírájának könnyed, humoros parafrázisa lenne. Míg a Mester és Margarita íróhőse az 1930-as évek szovjet Moszkvájában küszködik az igazságért a korabeli szűklátókörű hatalommal, addig Majoros ifjú önmaga a szép Szabadka útvesztőiben tölti nem mindig derűs középiskolás éveit, és arról álmodozik, hogy egyszer író lesz. Addig is gyűjti a könyveket otthonról kapott heti szűkös apanázsából, a szellemi táplálékért néha lemondva a testiről.

A könyv lapjain feltárul előttünk az író kis faluja, Bácskossuthfalva is, ahol mindenki ismer mindenkit, és az emberek csodálattal vegyes tisztelettel tekintenek a különc bölcsre, Károly bácsira, aki hősünket is kioktatja a városban rá leselkedő veszélyekről, és részletesen ismerteti Woland professzor szörnyű kelepcéit, akivel állítása szerint maga is találkozott ott töltött éveiben. Ami rossz csak létezik Szabadkán, az természetesen ennek a sátáni mágusnak a műve, aki „azért választotta Szabadkát… , mert itt az a légies, lebegős állapot fogadta, ami sehol másutt nincs jelen. A nyers, természetközeli Balkán és a fejlett, kifinomult európai kultúra határán billegünk… A Kelet és a Nyugat itt ad egymásnak randevút…” Szabadka egyébként Károly bácsi szerint önmagában is sok veszélyt rejt egy tapasztalatlan ifjú számára: a kollégium a bűnök fészke, éppúgy, mint a fürdő, a mozi, a Bela Ladja nevű kifőzde, de főleg az ócskapiac. Ezzel a rémisztő tudással felvértezve indul hősünk a városba, ahol három évet tölt Etelka néni hideg albérleti szobájában gyerekkori barátjával, majd Gyuri elköltözése után az utódjával.

Milyen is volt Szabadka, a bűnös város az 1970-es évek Jugoszláviájában?

Szerbia egyik gyöngyszeme, amely a magyar határtól tíz kilométerre fekszik, megjárta a történelmet. Ha csak a 20. századra tekintünk vissza, a város a Magyar és a Szerb Királyság között ingázott, míg végül a 2. világháború után Jugoszláviához került. A belváros különlegesen szép, szecessziós arculatát még a magyarországi „boldog békeidőknek” köszönhette. Ezek az épületek (Városháza, Zsinagóga, Aranybárány fogadó...) akkor is meghatározták mesebeli hangulatát, ha a háborús pusztítások miatt nem mindegyik őrizhette meg teljes szépségét. A 70-es években, írónk fiatalsága idején már soknyelvű a város, és a hivatalos nyelv a szerb, amit a magyar diákok persze nem nagy lelkesedéssel tanulnak. A regény mindentudó Károly bácsija szerint Szabadka két kultúra határán fekszik, ez a Balkánt és Európát jelenti.

A könyvmoly fiatalember fura módon egy műszaki szakközépiskolába kerül, mert e tárgyak iránt is nagy érdeklődést mutat. Szívesen tanulja a fizikát, s közben falja a könyveket az ógörög mítoszoktól a modern sci-fi-ig. Kedvenc helye a Fórum könyvesbolt, amelynek kirakatát egyetlen nap sem mulasztja el megnézni, és igazi otthona a könyvtár.

A fizikát jól össze tudja egyeztetni az irodalommal. A gyermekkori kis faluból kimozdulva ez a nyüzsgő város a Kánaánnak tűnik a fiatal diák számára, és már Woland professzortól sem retteg annyira, amíg meg nem nézi a róla szóló filmet. Aztán egy éjszaka egyszuszra kiolvassa a Mester és Margaritát, jól meg is fázik a hideg őszi éjszaka miatt. Ezek után bármi kellemetlenség éri, vagy baj történik a városban, azt mind a sátáni lény számlájára írja, és lelke mélyén igazat ad Károly bácsinak.

Majoros Sándor története önéletrajzi ihletésű, az író én-elbeszélés formában mesél fiatalságáról, Szabadkán töltött tanulóéveiről. A regény tíz rövid fejezetből áll, lineáris felépítésű, de a valóság és képzelet sok esetben összefonódik benne. A védelmet nyújtó kis faluból és a családi környezetből érkező kamasz egy szép, mozgalmas város keretei között csodálkozik rá a világra. A középiskola falai kitágulnak, megannyi új tapasztalat éri, elkápráztatják a fizika és az irodalom rejtelmei, amelyek közt megpróbál egyensúlyt teremteni. Jó érzékkel választott olvasmányai alakítják egyéniségét. Az élete jó és rossz eseményei mindig visszarántják a fantázia birodalmából a valóságba. Koplal és fázik, de az olvasásról semmilyen áron nem mond le. Itt alapozza meg későbbi írói karrierjét.

Vezetője a városi labirintusban Odüsszeusz, a furfangos görög hős, akinek példáját követve mindig megtalálja a kiutat a válságos helyzetekből, amelyekbe Woland professzor sodorja. Az olvasmányok, színházi élmények világában élő kamaszfiút lépten-nyomon regényhősök kísérik, tőlük vár választ saját problémáira. A számítógép és okostelefon előtti világban a könyvek alakították a fiatalok egyéniségét, világnézetét, kérdéseikre nem válaszolt még az internet.

A 70-es évek hosszúhajú, farmeres, beates, rockos diákja filozofikus kérdéseket is boncolgat. Szabadka szépségeinek és árnyoldalainak felfedezése közben bemutatja az iskolarendszer furcsaságait és hiányosságait. Felfigyel a korabeli diktatórikus egypártrendszer fonákságaira. A feketehimlő-járvány kapcsán némi akasztófahumorral jegyzi meg: „Hatalmas előnye ez a diktatúrának: ha olyan vészhelyzet adódik, mint ez a mostani, a párt egy pillanat alatt kihirdetheti a kijárási tilalmat. Innentől pedig mindannyian a Jóisten kezében vagyunk...”. Majd Camus A pestis című regényével veti össze a szörnyű helyzetet és az emberek viselkedését: „…a válságban nem a halál közelsége a legfélelmetesebb, hanem, hogy az életveszély milyen módon alakítja át az emberi természetet.” A korabeli társadalmi viszonyokat tükrözi a „szeretett vezér” születésnapjának grandiózus ünnepe is, amelyre több ezer válogatott diákot mozgató tornabemutatóval készültek, és ezen írónk maga is részt vesz Belgrádban.

Majoros Sándor regénye szívderítő, humoros formában tárja elénk az 1970-es évek ifjúságának hétköznapjait, ízelítőt adva a már feledésbe merült jugoszláv államalakulat negatív jellemzőiből is, s mindezt egy gyönyörű, egykori magyar város keretei között. Nyelve a korabeli fiatalság szóhasználatát tükrözi, fantáziadús város- és természetleírásai már a mai íróét. Az utolsó fejezet nosztalgikus visszaemlékezés a szabadkai évekre és egyben számvetés, kissé fanyar utalás arra, hogy, amit ifjúságunk idején elmulasztottunk, később már nem tehetjük meg akkor sem, ha lélekben fiatalok maradunk.

Majoros Sándor: Woland professzor Szabadkán. Magyar Napló, 2024.