Milyen Nizzánál a tenger?
A televíziósként is ismert Andor Éva Nizzánál a tenger című debütáló regényének ‒ esszéregényének? ‒ bemutatójára a Benczúr Ház impozáns, mennyezetfreskós termében került sor október nyolcadikán. Abban a nagy múltú épületben, ahol például a Postamúzeum is helyet kapott. A halkan szóló klasszikus zene hangjaira lassan megérkeztek a vendégek, majd a József Attila-díjas Nagy Koppány Zsolt író ‒ aki nem mellesleg a könyv szerkesztője is ‒ néhány humoros mondattal megnyitotta az estet: „Aki habkönnyű szerelmi regényt vár, az most halkan távozhat.” A közel hatszáz oldalas regény ugyanis nem lektűr. Nagy Koppány szerint a mű olyan vaskos, hogy élvédőt kellett volna tenni rá, ha véletlenül a fejére ejtené az, aki este maga fölé tartva olvassa.
A Nizzánál a tenger, mint az Orpheusz Kiadó gondozásában megjelent könyv ajánlójában is olvashatjuk, két fiatal nő története. Egyikük teljesen átlagos életet él, a másik viszont olyan luxusban, amiről az első álmodni sem mer. Pedig az álmok fontosak, az elfelejtett és az éber álmok is. Ők ketten soha nem találkoznak, mégis sorsdöntő a kapcsolat közöttük. De hogy melyikük sorsát dönti el, az csak a végén derül ki.
A regényből a Kossuth- és Jászai-díjas Kubik Anna színésznő olvasott fel egy részletet nyitányként, s ezzel máris a terembe varázsolta a regény hangulatát, ami megalapozta a beszélgetését is. Nagy Koppány Zsolt felkészült, sziporkázó kérdezőnek bizonyult, Andor Éva pedig hasonlóan frappáns válaszokkal reagált – egyértelmű volt, hogy nemcsak a toll, de a szavak embere is. Nagy Koppány megjegyezte, ritkán találkozni olyan tévésztárokkal, akik nem szakácskönyvet, hanem valódi szépirodalmat írnak, amelyben annyi a művészeti utalás, hogy az olvasónak „fel kell kötnie a kulturális gatyát”. „Most ijesztettél el mindenkit” ‒ vetette közbe mosolyogva Andor. Nagy Koppány szerint a regény pályazárásnak is megfelelne, nemhogy pályakezdésnek, majd azután érdeklődött, hogyan lett a televíziós Andor Évából író. A szerző válaszából kiderült, hogy már kisgyerekként is vonzotta az írás, csak később az ELTE magyar irodalom szakára kerülve annyi nagyszerű művet olvasott, hogy elment tőle a bátorsága. Ellenben akkoriban sok tanulmányt és esszét írt. (E sorok írója is találkozott a 2000-es évek környékén az esszéivel, akkor még Magyar Éva néven írta őket.) És ‒ bár talán elsőre kevesen gondolnák ‒, a televíziózás is segítette, hiszen rengeteg felkonferálást és riportot kellett megírnia, amelyek írásgyakorlatként is felfoghatók.
Nagy Koppány Zsolt a szerző munkamódszerére is kíváncsi volt. Andor elmondta, hogy először novellákban gondolkodott, de az anyag hatalmas regénnyé nőtte ki magát, amelyet három évig írt, és e három évet egy másfél éves szerkesztési folyamat követte. Az írásra napi rendszerességgel próbált időt szakítani; legalább napi tíz oldalt tűzött ki magának célul, de ebben a folyamatban természetesen nagy szerepet kapott az ihlet is. Nagy Koppány elárulta: bár előzetesen megállapodtak abban, hogy erre nem tér majd ki, most mégis megkérdezi: miről is szól ez a könyv? „Két nőről, akik sohasem találkoznak, mégis hatással vannak egymás életére” ‒ foglalta össze dióhéjban az írónő, majd a könyv mélyebb jelentésére is kitért: bár egy életünk van, a fantáziánk, az álmaink és az alkotás segítségével több életet is bele tudunk szőni a sajátunkba.
Nagy Koppány Zsolt megvallotta, számára eddig az irodalmi művek álomleírásai afféle elkoptatott írói közhelyeknek minősültek, melyeknél mindig elnyomott egy udvarias ásítást, de Andor Éva könyvében ezeket mégsem érezte elhasználtnak, nála valódi funkciójuk van. Az alkotó erre úgy reagált, hogy a művészet, az álom és a képzelet esélyt ad arra, hogy egyetlen életünkbe többet belegyömöszöljünk. A kérdező érdekességként kiemelte a műben található „közbeszólásokat”, melyek valójában több oldalas esszék. Andor elmondta, hogy Kundera nyomán úgy gondolta, hogy egykori tanulmányíróként ő is megteheti, hogy beleszője ezeket az eszmefuttatásokat a történetbe. A közbeszúrások és a szétágazó cselekmény miatt azonban felmerült benne a regény „szétesésének” veszélye, ezért kezdte alkalmazni a labirintus visszatérő szimbólumát.
Nagy Koppány e ponton maga olvasott fel egy részletet a könyvből: a jelenetben a turisták ahelyett, hogy egy festményben gyönyörködnének, magukat fotózzák, s így elállják azok útját is, akik valódi műélvezetben szeretnének részesülni. A kérdező szerint ezeken az oldalakon Andor Éva lesújtó véleménye jelenik meg az emberek kulturálatlanságáról. A szerző ezzel nem értett egyet; mint elmondta, nem véleményt kívánt formálni, csupán a főszereplő gondolatait megjeleníteni. Nagy Koppány azért elidőzött még a kérdésnél: ha így látja a kultúrával találkozó közönséget, milyen reményekkel tett eléjük egy ekkora műveltségrendszert működtető regényt? Lehet, hogy volt ebben tanítási szándék is? Andor erre nemleges választ adott, sőt, hangsúlyozta, hogy nem pesszimista az emberiséget illetően.
A moderátor ezután kedvenc művészeti ágáról kérdezte a szerzőt, aki erre Goethe gondolatával válaszolt: úgy kellene élnünk, hogy naponta meghallgassunk egy szép zenét, elolvassunk egy jó verset, megnézzünk egy esztétikus képet vagy házat, „mint amilyen például ez is, amelyikben most vagyunk” ‒ mutatott körbe az alkotó. Úgy fogalmazott, egyformán fontosnak tart minden művészeti ágat, kiemelte azonban az európai hagyomány különös jelentőségét.
Arról, hogy készül-e új műve, Andor Éva inkább nem nyilatkozott, hiszen ezt a könyvet is egészen a megjelenésééig titkolta. Tervei persze vannak. Az utolsó ‒ kihagyhatatlan ‒ kérdés pedig így hangzott: „Milyen Nizzánál a tenger?” „Csodálatos” ‒ felelte Andor Éva, s ez végszónak is beillett volna, de a szerző még elmondta, hogy először kamaszkorában látta a várost egy buszút alkalmával, majd felnőttként visszatért ide, és azóta is szerelmes ebbe a helybe. Az estet, amelyen Andor Éva eddig kevésbé látható oldalát is megismerhettük, Kubik Anna felolvasása zárta. De az írónő számára ezzel még nem ért véget a „munka”, hiszen a vendégek már felsorakoztak, és kezdődhetett a dedikálás.
Fotók: Acsai Roland
