Soproni történet ezerkilencszázötvenhatból⃰ 

Délután négykor csak vérszegény jelek,
a félelem térképe, mint testben az erek.
A tűztorony tetején kétfejű sas forog,
a toszkán félpillérek szelíd váza amott.
 
A kapuval szemben
az épületsor naszádhajó-orra
türelmes és mozdulatlan.
A Széchenyi tér
még nem kapott sebet.
 
Felemelik fejüket az út menti fák,
védeni a tájat, mint a katonák,
felsorakoznak.
Nyugtalan, őszi derű,
kapkodás.
 
Harckocsik a fellegek,
harckocsik az emberek.
 
Egy szovjet felderítő különítmény (3-4 harckocsi és páncélautó)
hamar véget vetett a reménytelen ellenállásnak. Annál is inkább,
mivel a fertődi tarackok mindegyikéből hiányzott a gyújtószeg.
 
Harckocsik és emberek.
Senki sem remeg.
Senki sem látja
elejét, végét a frontnak.
Senki sem látja,
mit tesz majd a sors keze.
Tán elvonul az ősz,
de maradnak a fellegek.
 
November 4-én szovjet harckocsi-különítmény
vonult be Sopronba. Másnap lezárták a város
stratégiai pontjait. Az objektumok magyar őrségét
mindenütt lefegyverezték.
 
Az éj kocsonyás sötétjében
lábon alszanak a fák.
Fény hasít utat,
vagy rég kilőtt,
eltévedt golyó talán.
A szó ilyen,
a várakozás, az akarat ilyen,
a kiáltás eget verő ereje,
és az élet is ilyen.
 
Darvak szállnak,
éjbe szőtt kezek.
 
* A Soproni Erdőmérnöki Főiskola diákjaira
és tanáraira emlékezve, akiket Jack Pickersgill,
Kanada akkori bevándorlási minisztere
a Vancouveri Egyetemre menekített.
A dőlt sorok idézetek Ifj. Sarkady Sándor:
A soproni MEFESZ az 1956-os forradalomban című könyvéből.

A szó homlokára csillag feszül 
 
                                      Októberi emlék
 
Ha nem mondjuk el, senki sem mondja,
mi esengve fáj, s belülről éget,
lázálommá vált, szégyenét ontja,
piramist épít, szíveket tépdes.
Ha nem látjuk meg, senki sem látja,
mi lett velünk, és mire ébredünk.
Eleink vére, szökkenő láza,
mártíromsága magas bércet ül.
Ha nem halljuk meg, senki sem hallja,
ami a mélyben motoz, ellenünk.
Megkötözve a semmit akarja,
az égi látomás ellenszegül.
Ha nem verjük meg, senki sem veri
árnylovasok bősz hadát legbelül.
Mi messze visz, az bennünk emberi.
A szó homlokára csillag feszül.
 
Az 1956-ban elesettek emlékére
 
Virít a felhők között a foltnyi vér,
ívlámpák szórnak hajadra lomha fényt.
A körönd is a fénykép része, apró
máglyák ülik körbe. A mélyben ajtó,
 
rég elillant ködök bugyrába vezet,
az est fátyla mögött tűnődés remeg.
Omlanak, betemetnek illatfalak,
ijedt szél hasal a száraz bokor alatt.
 
Felsikolt az idő, mezítláb szalad,
október lángjai, veretlen hadak.
S hol vörös csillagok hulltak le egyszer,
 
szavaidra ablakok nyílnak, s kegyszer
egy szál virág. Te eleven valóság,
emlékek súlyos ruhája való rád.