Párbeszéd az örökkévalósággal
Egy nem mindennapi könyvhöz nem mindennapi bemutató dukált. Ezt a közönség is megérezhette, hiszen olyan nagy számú érdeklődő jelent meg a Petőfi Irodalmi Múzeum dísztermében, hogy a másik termet is meg kellett nyitni számukra.
A Babérkoszorús és Prima Primissima-díjas Turczi István verseit, valamint a Pulitzer Emlékdíjas és Arany kamera-díjas Révész Tamás fényképeit tartalmazó, képzőművészeti album méretű, reprezentatív könyv mindkét, nemzetközileg elismert művész évtizedes pályafutásából villant fel és szikráztat össze emlékezetes pillanatokat. Az est moderátora, az újsíágíró és blogger Navarrai Mészáros Márton jó hangulatú estét kívánt, és igaza lett: egy sok művészeti ágból merítkező, színes, tartalmas másfél óra várt a közönségre.
Elsőként a Petőfi Irodalmi Múzeum nemrégiben kinevezett vezetője, dr. Török Petra beszélt. Bemutatta Turczi István sokszínű pályáját, majd elmondta, hogy ennél sokkal több a PIM számára, hiszen ő „a sarokszoba lakója” (itt kapott helyet ugyanis a Magyar PEN Club irodája), vagyis otthon van a múzeumban, és mindig otthon lesz ott. Az igazgatóasszony ezután azt a nemes vágyát fejezte ki, hogy szeretné, ha mindenki otthon érezné magát a PIM-ben. Végül pár szóban beszámolt a múzeum hétköznapjairól. Például arról a tizenkét csoportról és kétszázötven gyerekről, akik a múlt héten látogatást tettek náluk, vagy az új szerzeményeikről, a Nagy László- és Szécsi Margit-hagyatékról, valamint Moser Zoltán fotóhagyatékáról. Végül azzal búcsúzott, hogy az irodalom segítsen mindenkinek megérkezni. Szavai végén elsötétedett a terem, hogy némi zenei aláfestéssel elkezdődjön az album lenyűgöző fotóinak vetítése.
Navarrai felkonferálta a két felolvasót: a Jászai Mari-díjas Takács Katalint és a Nemzet Színészét, Hegedűs D. Gézát, akik a kötet verseiből olvastak fel egy csokorral. Elsőként a kötetcímadó Turczi-vers hangzott el, a Miféle épület ez a katarzis, amelyből kiderült, hogy a szerző kisfia tette fel ezt a gyerekszáj-kérdést annak idején. A felolvasás utolsó versébe bekapcsolódott Binder Károly Erkel Ferenc-díjas zongoraművész, aki mennydörgés-szerű, nyugtalanító hangokat csalt elő hangszeréből.
L. Simon László József Attila-díjas költő, kultúrpolitikus méltatta először a versalbumot. Azzal kezdte, hogy szigorú keretek közé zárták, mivel negyvenperces beszéddel készült, de Turczi az előbb jelezte számára, hogy mindössze két perce van. Szerencsére ennél azért bővebben beszélhetett. Szavaiból kiderült, hogy harminc éve ismeri a költőt, akivel valamikor egy Volga-menti szállodában egy szobát is kaptak. Szent őrültnek nevezte, aki sokat tesz az irodalomért. L. Simon Révész Tamással 2011-ben ismerkedett meg, aki segített neki a Nemzeti Múzeumban rendezett fotókiállítások megszervezésében is. Majd arra tért ki, hogy a könyv nem klasszikus versillusztrációk gyűjteménye, hanem egyenrangú alkotók munkája, és elmondta, hogy korunkban a mobiltelefonoknak köszönhetően mindenki fotóművésznek véli magát, de nem az eszközök fontosak, hanem az egyéni látásmód, vagyis az ember, aki a kamera mögött áll. L. Simon László végül azzal zárta szavait, hogy ez az album is megerősítette abban: a könyvnek, és a nyomdafesték illatának nem szabad eltűnnie. Ő maga hisz a könyvkultúra fennmaradásában, és a nemes játéknak, amelyet irodalomnak neveznek, nem szabad véget érnie.
A felkonferálás után a Kossuth-díjas előadóművész, Hobo lépett színre, aki páratlan stílusában előadta Turczi egyik nyolcvanas években írt művét, a Megkezdődött címűt, és Hobo jellegzetes hangja, az előadása dinamikája most is, mint mindig, felkavaróan hatott. A versek a színészek interpretálásban folytatódtak, melyet ismét a zongoraművész játéka zárt, aki most már melodikus hangokkal töltötte meg a termet, így követte a művek hangulatát.
Zsille Gábor József Attila-díjas költő, szerkesztő méltatása egyszerre volt humoros és elgondolkodtató. Zsille Hamvas Bélát idézte meg, aki szerint minden nagy mű három részből áll, de ez nem igaz például a Bibliára, és nem igaz erre az albumra sem. Zsille, mint fogalmazott, mindig örül, ha kiderül, hogy néha még a géniuszok is mellétrafálnak. A költő-szerkesztő régebben ki nem állhatta a latin és ógörög szavakkal dobálózó embereket, de most neki is a sorukba kellett lépnie, amikor kitért a katarzis szó jelentéseire, amely nemcsak a megtisztulás, hanem a megszabadulás értelmében is használható. Ez a hetvenöt fotó és vers ugyanis segít megszabadulni a mindennapi gondoktól. Turczi pályájára a más művészeti ágakkal folytatott párbeszéd jellemző, ahogyan a fotós is párbeszédet folytat a valósággal. Zsille úgy fogalmazott: Turczi szinte már mindenhol járt a világon, és ahol nem, oda nem is érdemes elmenni, s az élete kész regény, amelyet meg kéne írnia. Viccesen megjegyezte, hogy az Andokban is verset ír, és nem rabolják el, pedig ő szívesen elrabolná a költőt, de csak azért, hogy a kalandjairól meséljen neki. Révész Tamást a nevével játszva Zsille Gábor Kharónnak nevezte el magában, hiszen fényképeivel áthozza az öröklétbe a múlandó dolgokat. Utolsó mondataiban egy régi filmre utalva azzal búcsúzott el: „Vajon ki fizeti a Révészt?”
Navarrai Mészáros Márton irodalmi stand upnak titulálta Zsille humoros méltatását, majd egy újabb versblokkot követően magukat az alkotókat szólította színpadra. Révész Tamás azzal kezdte, hogy „mint csiga a házát, úgy hurcolta a fotóarchívumát a tengeren túlra, majd húsz év múlva vissza”, és hogy nagyon örült neki, amikor Turczi István felhívta, és elkezdték tervezni ezt a könyvet. Turczi vette át ekkor a szót, és bevallotta, hogy akkor izzadt meg először, amikor kiderült, hogy Révész gépén hatezer kép található. Szerencsére a versek és a képek összeillesztésében segítségükre volt Csecsődi Mária szerkesztő is, akinek munkáját Révész virággal hálálta meg. Turczi azzal zárta a beszélgetésüket, hogy megtiszteltetés volt számára Révésszel dolgozni, akinek hatvan önálló, nemzetközi kiállítás áll a háta mögött, „és még Magyarországon is majdnem elismerik”, valamint azt is megjegyezte, hogy e könyvnél szebb születésnapi ajándékot nem is kaphatott volna.
Az emlékezetes estet egy újabb versblokk zárta, és amíg a szerzők dedikáltak, a látogatók némi bor és pogácsa mellett folytathatták párbeszédüket az örökről és a múlandóról, a művészetről és a valóságról.
Fotók: Székelyhidi Zsolt
További képek az estről a lapozható galériában!
