Eszmefuttatás

Békés Artúr Rajmond a második világháború utolsó évében született Soroksár egyik jelentéktelen kis utcájának jelentéktelen kis házában, szüleinek egyetlen, késői utódaként. El lehet tehát képzelni, hogy nem volt könnyű gyerekkora. Apját, Dr. Békés Edgár Tivadart a kommunizmus idején elbocsátották jogtanácsosi állásából, és kénytelen volt gondnokként keresni kenyerét a helyi iskolában. Édesanyját, Pereczkey Máriát ugyancsak elbocsátották az amúgy is szerényen jövedelmező kalapszalonból – a kalapszalont bezárták –, mondván, hogy inkább nevelje otthon a fiát, hadd váljék belőle öntudatos proletár, aki elszántan építi a kommunizmust, éberen őrködik a rendszer bástyáin és falain esetleg, a kommunizmus nem kellően elszánt építésének ordító bizonyítékaiként előforduló réseken befurakodni igyekvő ellenség távoltartásán, és zokszó nélkül egyesül a világ többi proletárjával.

Élete során Békés Artúr Rajmondot sok minden zavarta, mi több, elszomorította, vagy egyenesen bosszantotta. Óvodás korában mindjárt az szomorította el, hogy társai – némiképp jogosan, tekintve, hogy Artúrka bizony dundi kisgyerek volt, amit nem a háborús éveket követő alultápláltságnak, sokkal inkább apai génjeinek köszönhetett – Gombóc Artúrnak nevezték el. A már felnőtt Artúr Rajmond pert indított Csukás István ellen, amiért a nevét egyik mesekönyvében előzetes egyeztetés és jogdíjfizetés nélkül felhasználta, ám az író azzal védekezett, hogy a dagadt madár figurája kizárólag az ő képzeletének szülötte, ráadásul a háború áldatlan utóhatásaként a csokoládé hozzáférhetetlen élvezeti cikk volt Magyarországon, tehát Békés úr már csak emiatt sem szolgálhatott Gombóc Artúr mintájaként.

Iskolásként Artúr Rajmond aztán mindkét neve miatt szenvedett. Az ő osztálya alkotta a Malacka Rajt – amelyet természetesen nem a Micimackóból ismert Malackáról neveztek el, hanem a Soroksári Sárarany Mgtsz. sertésállományának legifjabb tagjáról, akivel az első osztályos nebulók tanulmányi kirándulás keretében ismerkedtek meg –, ebből kifolyólag hamar elterjedtek olyan mondások, mint „az Óperencián túl, ahol a kurtafarkú Malacka és Ar túr”, illetve „majd megmondja Rajmond, a Malacka Raj mit mond”. A fiúcska nem értette, miért kell neki két keresztnév, ráadásul ilyen szokatlan nevek, miközben osztálytársait egyszerűen Pistikének, Lacikának, Józsikának hívják. Édesapja elmagyarázta, családi hagyomány legalább két keresztnevet adni, ami az ő esetében különösen fontos, mivel az egykor volt nemesi előnévtől, a Szoboszlóitól, nem önként bár, de meg kellett válniuk.

Ifjúkorát Artúr Rajmond a Párt, a KISZ és a „Világ proletárjai, egyesüljetek!” jelmondat háromszögében, avagy – ha a kör négyszögesíthető, talán a háromszög is „körösíthető” –, bűvkörében töltötte. Nyomdászként dolgozott, közben pedig lelkesen látogatta a gyűléseket, iparkodott öntudatos, hűséges elvtárssá válni. Hiába intették a szülei, csak ne élje bele magát olyan nagyon a lelkesítő eszmékbe, mert láttak ők már egyet s mást – karón varjút, így mondta az apja, és Artúr ezt készséggel elhitte, mivel országszerte csakugyan sok vetési varjú garázdálkodott a szántóföldeken, olykor akadályozva a mezőgazdasági termelésben felállított célkitűzéseket, a számokat ezért a hozzáértő elvtársak kénytelenek voltak meghamisítani –, és jön majd még itt más világ – kutyára dér, így mondta az anyja, és Artúr ezt is készséggel elhitte, mivel egy januári reggelen valóban látott az országút szélén halálra fagyott kutyát, melynek bundáján csak úgy csillogott a dér.

Szülei sajnálatos módon a rendszerváltást nem érték meg, nem láthatták tehát beigazolódni saját állításukat a karón lévő varjúról és a kutyára jövő dérről. Artúr Rajmond ezt már csak posztumusz mesélhette el nekik, a temetőben rendezgetve a sírt. Büszke volt arra, hogy a család nemesi előnevét sikerült visszaszereznie, így a fejfán az apja oldalán Dr. Szoboszlói Békés Edgár Tivadar, az anyja oldalán pedig Dr. Szoboszlói Békés Edgár Tivadarné született Pereczkey Mária szerepelt. A hosszú név miatt ugyan felárat kellett fizetni a fejfáért, de Artúr Rajmondnak volt pénze az eladott soroksári házból.

Artúrnak nem volt saját lakása, hosszú ideig tanácsi bérlakásban lakott, majd – belátva, hogy agglegény marad – visszaköltözött Soroksárra. Akkor már kezdett kiábrándulni a kommunista eszmékből, a Pártból, a KISZ-ből és a „Világ proletárjai, egyesüljetek!” jelmondatból. Fiatalon még az egyesülést buzgón gyakorolta a csinos és kevésbé csinos proletárlányokkal, de hamar rá kellett döbbennie: útlevél híján kizárólag a magyar proletárokkal van esélye egyesülni, a világ többi proletárjával legfeljebb levél vagy telefon útján egyesülhet, ám ezek az egyesülések jóval kevésbé voltak örömteliek, és nemcsak azért, mert a telefonokat lehallgatták, a leveleket pedig felbontották a hozzáértő elvtársak.

A szülei halálát és a soroksári ház eladását követően Artúr Rajmond felmondott a nyomdában, és leköltözött Tiszapalkonyára, a család egykori nyaralójába. Kicsit kipofozta az elhanyagolt épületet, elhelyezte a két kicsi szobában a magával hozott holmiját – elsősorban a nyomdából hazacipelt eladatlan újságokat és bezúzatlan könyveket –, és megkezdte vidéki életét. Gátőrként dolgozott, ami nemcsak nyugalmas állás volt, hanem egészséges is. A nyomdában töltött évek után végre alaposan kiszellőztethette a tüdejét. Érdeklődése egyre inkább a természet felé fordult, rongyosra olvasta a Magyar Természetrajzi Lexikont, és minduntalan azonosítani igyekezett a növény- és állatvilág útjába kerülő példányait.

Egyik alkalommal a lexikon D-betűs oldalán – amely a rongyosra olvasás és szétesés következtében eredeti helyétől messzire, a P és az R-betűs oldalak közé került – felfigyelt egy különös állatra. Teljes mértékben púpostevének tűnt, leszámítva, hogy mindössze egyetlen púp nőtt a hátán. Artúr Rajmond éppen a mellette ülő Citerás Cilikét hívta moziba – az életére esküdözve, Cilikének ugyanis az úttörő becsületszó nem volt elég, hogy sem megcsókolni, sem simogatni nem fogja a sötétben –, amikor a biológiatanár a tevékről magyarázott, minden bizonnyal ezért érhette most váratlanul, csaknem hatvanéves fejjel a felismerés, hogy dromedárok is léteznek. Citerás Cilike egyébként elment végül vele moziba azon a délutánon, és fesztelenül simogatta, csókolgatta Artúr Rajmondot – mondván, hogy ő aztán sem becsületszavát nem adta, sem az életére meg nem esküdött, hogy ilyesmi cselekedetektől magát távol tartja.

Artúr Rajmondnak akkoriban nagyon tetszett az orosz tankönyvben látható szovjet kolhozista nő, aki piros kendővel a fején, egészségesen duzzadó keblekkel, izmos lábszárral és karral, átszellemült mosollyal az arcán feji a tehenet. Elképzelte, hogy néhány év múlva feleségül veszi Cilikét, aki a Sárarany Mgtsz.-ben munkába áll, és hasonló odaadással munkálkodik majd az ország és a nép jövőjén. Legnagyobb sajnálatára Cilike – aki szintén a kommunista eszmék és a „Világ proletárjai, egyesüljetek!” jelmondat bűvöletében élte életét –, néhány évvel később egy moszkvai nemzetközi ifjúsági találkozón egyesült a Komszomol helyi titkárával, és nem tért többé vissza Magyarországra.

Valami halovány nyoma mégis maradhatott Artúr Rajmondban a hajdani biológiaórának, mert a dromedár láttán felderengett Citerás Cilike arca. A derengéshez rögvest társult a szégyen és megalázottság érzése, hiszen a lány Artúr Rajmondot – miután a moziban egyértelműen visszaélt a helyzetével, és a mögöttük lévő sorban ülő osztálytársaik előtt kompromittálta – csúful elhagyta a népművelő Valika néni fiáért, aki az anyja révén protekciósan tudott ingyenjegyet szerezni a moziba. A szégyen és megalázottság hirtelen torkába toluló érzése Artúr Rajmondot a lexikon lecsapására, egyszersmind pedig fájdalmas felkiáltásra sarkallta: Majd adok én nektek! Még hogy világ proletárjai, meg egyesülés!

Attól fogva nem volt se éjjele, se nappala, összehúzta a nadrágszíjat, élére állított minden forintot – a papírpénzekkel kicsit nehéz dolga volt, de rájött, hogy ha előzőleg forró viaszba mártja a bankjegyet, akkor eléggé megkeményedik ahhoz, hogy megálljon az élén, ha pedig kissé ívbe hajtja, akkor egészen könnyen tartja is magát –, és gyűjtögetett. A gátőri állás mellett krumplitermesztésből, bérkapálásból és -fűnyírásból, valamint fafaragásból igyekezett bevételhez jutni. Tollasodott is szépen, ám időközben a fűnyíró hangjától gyengült a hallása, a sok éjszakai fafaragástól gyengült a látása, az eszelősen hajszolt cél miatt pedig gyengült elméjének tisztasága.

Amikor úgy gondolta, rendelkezésére áll a megfelelő összeg, beutazott egyenesen a megyeszékhelyre, Miskolcra, és sorra felkereste valamennyi napi- és hetilapot. Noha már az első helyen alaposan felbosszantotta az ügyintéző hölgyike, aziránt érdeklődve, hogy nem-e (sic!) nagypapája esetleg Szoboszlai Dominiknak – mely esetben a nevében elírás történt, de az önkormányzat illetékesei a megfelelő eljárási díj lerovása fejében készséggel közreműködnek a hiba kijavításában –, rendületlenül végigjárta az összes szerkesztőséget, és feladta imígyen megfogalmazott apróhirdetését: „Dromedárt keresek megvételre. Neme és életkora lényegtelen. Házhozszállítás Tiszapalkonyára szükséges. Igény szerint átutalással vagy készpénzzel fizetek. Érdeklődni: [név, cím, telefonszám].”

Hirdetésére többen is jelentkeztek az elkövetkező hetekben. Sokan voltak, akik dromedárt ábrázoló rajzot, festményt ajánlottak – Artúr Rajmondot meglepte, mennyi művészt ihletett meg az esetlen állat –, de akadt török bazárból származó plüss dromedár és német gyártmányú, 3000 darabos dromedáros puzzle is. Egy hölgy elküldte postán, teljesen ingyen, a Kínából rendelt műanyag dromedárt, amelyik napelemmel működve idétlenül tipegett és hatalmas fogakat rejtő száját nyitogatta – a mellékelt levél szerint a hölgy hároméves kisfia sírógörcsöt kapott, amikor meglátta, ezért sürgősen el kellett távolítani a lakásból.

Őszbe fordult az idő, amikor Artúr Rajmond megrakta a máglyát az udvar hátsó részén. Gondosan elkészítette a halom alját papírból, gyújtósból, aztán következtek a nagyobb fahasábok. Úgy gondolta, a végén rászórja az összegereblyézett falevelet is, habár nem aznap volt az önkormányzat által kijelölt avarégetési nap, de nyilván senkinek nem fog feltűnni – nyaraló alig akadt már a faluban, a covid miatt egyébként is mindenki bezárva kuksolt –, és egy füst alatt le lesz az is tudva.

A száraz fa könnyen tüzet fogott, a lángok a magasba csaptak, Artúr Rajmond pedig elkezdte a tűzbe hajigálni a dromedárokat. A siker, a diadal érzése magával ragadta, egészen kimelegedett, ledobta vastag pulóverét, aztán flanelingéből is kibújt, önfeledten rohangált a tűz körül, és eszelősen rikoltozta: Majd adok én nektek! Még hogy világ proletárjai, meg egyesülés! Láttam én már karón varjút! Jön még kutyára dér! Új idők jönnek, új eszmék! Mától új jelmondat van: Világ dromedárjai, együtt süljetek!

A dromedárok pedig sültek, égtek a máglyán, perzselt disznó szagát árasztották a plüssök, sercegve összekunkorodtak a papírlapok, elolvadt a kínai műanyag. Amikor elfogytak a különös áldozati bárányok, Artúr Rajmond a gesztenyefához kötözött, békésen legelésző dromedár felé indult. Az egyetlen élő állatot a veszprémi állatkert szállította, mivel az állat élemedett korára tekintettel egyébként is szerettek volna már tőle megválni, még kapóra is jött, hogy az elaltatás költségeit másra háríthatják. Artúr Rajmond kioldotta a csomót, és a tűz felé húzta a rémülten tiltakozó dromedárt. Hosszú huzavona kezdődött, s persze hamar kiderült, hogy járja bármennyire is a végét az állat, testi erő dolgában még mindig ő van jobb helyzetben. Így aztán Artúr Rajmond különböző csalikat vetett be, szénát, sárgarépát, banánt.

Minden hiába. Az állat csak nézett riadt, kérlelő szemekkel, a tűz közben kezdett alábbhagyni, és Artúr Rajmond iménti eszeveszett viselkedése is elvesztette a lendületét. Gondolt hát egyet, elengedte a kötelet – hadd legelésszen a dromedár az egész kertben, legalább az átkozott fűnyírásra nem lesz gondja –, és bement a házba. Felnyitotta a behemót nagy laptop tetejét, türelmesen kivárta, míg létrejön az internetkapcsolat, és beütötte a keresőbe Szoboszlai Dominik nevét. Az asztalon heverő papírra pedig a következőt írta: „regisztrálni a fészbukon, megkeresni citerás cilit. Nem elfelejteni!” Valamivel később a Cili nevében szereplő két kis c-betűt nagybetűkre cserélte, a második mondatot pedig pirossal aláhúzta.