Ponyvakisasszony szerelmes
Miklóssi Szabó István
Mindig! Akár Romeót és Júliát is megszégyenítően. Ráadásul e szerelem olyannyira nemes, fennkölt, magasztos, hogy talán be sem kellene teljesüljön, mert ha beteljesül, akkor bizony már nem sok mondanivalója akad a szerény szerzőnek. Ám ez a szerény szerző (aki sok esetben névtelen, több okból is, az első: akár neves író is húzódhat a megélhetésért írt mű mögött; második, hogy az 1920-as évektől a hatóságok nem nézték jó szemmel a ponyva terjedését) mindent megtesz, hogy a legtöbb esetben pillanatok alatt kialakult szerelmet, amely természetesen egy életre szól, darabokra törje és olyan akadályokat állítson a két szerető közé, melyek megoldására már-már emberfeletti erő szükségeltetik.
El kell ismerni, egynémely ponyvaregényben, például a Veronika, a fegyencbáró asszonyában ez az ötletesség egyszerűen elképesztő. A nemes mű 1936 és 1938 között jelent meg, 2490 oldalon át mesél egy olyan szerelmet, mely gyakorlatilag tíz perc alatt ragyogott fel úgy, hogy Shakespeare a háttérben zokogva jegyzetelt. A szintén a Turul könyvkiadóvállalat által megjelentetett művet Chambre Alfréd márki írta, aki nem létezett, talán ezért kellett a műhöz fordító, akinek neve Fazekas Sándor. Nem nehéz észrevenni: a francia Chambre szó kiejtése eléggé rímel a Sándor név kiejtésére, mondhatni, ezzel az író urat meg is találtuk.
A Veronikának akkora a sikere, hogy 1942-ben a Felsőmagyarországi Reggeli Hírlap július 19-i, 172. számában így kel ki ellene (betűhűséggel): „Restelkedünk és elborzadunk, mert arra emlékezünk, hogy az egyik kiadóvállalat ügynöke eldicsekedett nekünk azzal, hogy a legnagyobb vidéki egyetemi városban 30 nap alatt 46 ezer pengőt árult a »Veronika, a fegyencbáró asszonya« című, Chambre Alfréd márki által írott rémtörténetből. Ebből az eredetileg 60 füzetre tervezett folytatásos regényből az ország legnagyobb falujában is hetenként ezertíz darabot vásároltak az előfizetők. S mert az üzlet ilyen pompásan ment, a kiadóvállalat 120 füzet terjedelmig nyújtotta el a Báthori Erzsébet és Karaffa korában játszódott történetet. Egyszerű szorzás útján kiszámíthatjuk, hogy a jámbor olvasó 12 pengőt fizetett az árusítónak, míg a 120. füzet végén az esemény heppiendes befejezését olvashatta. S hogy ezért a „regényért“ az egyetemi városhői félmillió pengőt, a legnagyobb faluból évenként 5 ezer pengőt vitt el a kiadóvállalat”.
S hogy milyen a Veronika? Miért imádták annyira, hogy napjainkban is a 2490 oldal, jó állapotban lévő kötet legalább háromszáz euróba kerül? Arról döntsél te, kedves olvasó: a szamosújvári börtönből megszökött Rátóthy Béla és Veronika találkozásával kezdődik a regény. Tíz perc alatt Veronika, aki akkor még nem tudta, hogy III. Napóleon és egy spanyol grófnő ivadéka, úgy beleszeret a börtönből éppen megszökő Rátóthy Béla báróba, hogy az elég 2500 oldalra. Rátóthy természetesen ártatlanul ült a börtönben, anyagyilkossággal vádolják, tíz éven át egy rozsdás kanállal vájta ki a várfalat egy titokzatos cellatársával együtt, ez a folyosó éppen Veronika szobájába vezetett. Veronikát meg éppen megsebesítette Karaffa, az a férfi, aki mélységesen szerelmes belé, s aki a hűséges szolgája annak a nőnek, aki hamisan vádolta meg a bárót a gyilkossággal. Az anya ugyanis él, csak éppen egy pincébe van jó mélyen befalazva, éppen annyira, hogy láthassa, miként fürdik ártatlan szüzek vérében, fiatalságát megőrizendő, a ház új asszonya. Karaffa képtelen elviselni a visszautasítást, ezért tőrét Veronika mellkasába döfi. Rátóthy báró éppen jókor érkezik, hogy megmentse az öntudatlan lány életét, így elnyerje szerelmét. (A 2490 oldal végére Veronika még kétszer döfi szíven magát.)
Megszakítva a történetmesélést, inkább eseményekről beszéljünk: Veronikából lesz fegyenc, fekete (igen, fekete), eladják rabszolgának, Rátóthy Béla, aki nem ismeri fel feketén, vele tölt egy éjszakát, ebből gyerekük születik, lesz morfiumfüggő, lesz őrült, kerül tébolydába… Talán ezért is akar minden negyvenedik oldalon öngyilkos lenni. Ennek a nőnek a hihetetlen szépsége az átka, mert mindenki szerelmes lesz bele. Például jós lesz egy cirkuszban is, ahol az állatidomár úgy belezúg, hogy megöli a bohócot, mert az is szerelmes belé. De alszik temetőben, koporsóban, csontok között, ássák el élve, úszik cápák között, menti meg olasz herceg, akarják dobni vulkánba, felkínálják neki a világ összes gazdagságát, ő mindezek ellenére mégis és csakis Rátóthy Béla bárót szereti. Francia bandavezér akarja magáévá tenni, de egy maharadzsa is, úgy általában mindenki. Le akar ugorni az éppen épülő Eiffel-toronyról is, tulajdon gyereke menti meg, aki természetesen egy ideig árvaházban nevelkedett, és fogalma sincs, hogy az anyját mentette meg. A gyermeket Amerikában egy megtért „gangszter” vette magához, a fogadott amerikai anya a mostohagyermekével éppen akkor látogatja meg Párizst, amikor Veronika ugorni akar. Ésatöbbi.
Béla báró az igazán hűséges, erős, mindent kibíró férfi példaképe, akibe szintén szerelmes lesz minden mellette elmenő nő. Adott pillanatban úgy cseveg III. Napóleonnal a föld alatti üregekben, ahová a őcsászársága egy vesztes csata után menekült, mintha a királyi udvarban lennének, felfedi neki Veronika titkát, mire a császár „hálából” fegyencnek küldi. Több évig sínylődik a bányában, aztán lesz aranyásó Alaszkában, ahol egy jég alá épített kastélyban találkozik egy titokzatos spanyol hölggyel, akiről kiderül, hogy spanyolhon végtelenül gazdag infánsnője. Mintegy mellékesen hatalmas gyémántbányát fedez fel. Persze nem viszonozza az infánsnő szerelmét, aki ezért a regény utolsó oldaláig üldözi. Egyszer sikerül tőrbe csalnia, ezért gyereket szül Béla bárónak, aki szintén halálosan gyűlöli apját – persze aztán jó útra tér, igaz, addigra arcát, egész testét szétmarják a lángok, így is bizonyítva, hogy hajaj, gyűlölködni, bosszulni nem szabad. A báró úr mindent kibíró jelleme ellenére eléggé gyakran próbál öngyilkosságot elkövetni, annyira epedezik szerelme után, látja kilátástalannak az életet. A sors hol kikötői munkást, hol bányászt (vájárt) farag belőle, olyan gyakran kerül börtönbe, hogy már a haját tépi a sajnálattól az olvasó. Se szeri, se száma annak az alkalomnak, amikor elmegy a két szerelmes egymás mellett, ilyenkor rendesen verdes a szív bennük és az olvasóban egyaránt.
Említsük még meg a méltán híres Szivek harca regényt, amely valójában egy német ponyva. A kézdivásárhelyi Elekes György (1894 – 1969) dolgozta át, megjelent Katolnay László név alatt a bukaresti Hertz kiadónál. Géza gróf és szerelme, Sarolta sorsát mintegy két éven át (1926 – 1928), 2998 oldalon, 167 füzeten át követheti az olvasó, drukkolhat, hogy a szerelmesek egymásra találjanak. Lett akkora sikere a találkozásnak, hogy tízezer-számra fogytak a folytatásos regényfüzetek darabjai.
Ponyvakisasszony halála
1942. július 17-én a Budapesti Közlönyben megjelenő miniszterelnöki rendelet előírta: a három pengőnél olcsóbb könyvet, naptárt, füzetet rotációs, illetve íves nyomópapíron forgalomba bocsátani csak külön miniszterelnöki engedéllyel szabad. Ennek megszegőit tetemes pénzbírsággal, de börtönnel is sújtották. A rendelet visszamenőleg 1938-ig érvényes, a már kinyomott, raktáron lévő termékeket sem forgalmazhatták, az erkölcscsőszök, képviselők, sőt irodalmárok örömére. Bár a ponyva ellen addig is léteztek megkötések, az igazi csapást ez jelentette számára.
Bár a ponyva halála bekövetkezik a második világháború közben, de főként után, leginkább falvakon töretlen a karrierje. Félve adják kölcsön az emberek egymásnak a különféle, legtöbb esetben szekrényben, rejtve őrzött műveket: Sobri Jóska, az úri haramia (Sólyom László, 1929); Egy grófi kastély titka vagy Két hűséges szív kálváriája (Temeshy György, 1927); Angyal Bandi, az utolsó magyar betyár regénye (Temeshy György, 1936) stb.
A Horthy-világ után következő kommunizmus sem kedvez a ponyvának, aztán berobban a televízió, ami végképp nyakát szegi e nemes lektűrnek. Holott a ponyva nagymértékben hozzájárult az írástudatlanság felszámolásához, emberek millióinak segített kiszabadulni a mindennapok ugyancsak nehéz valóságából.
Gaál Gábor a Korunk 1937. 01-es számában így ír a ponyváról (betűhűséggel): „a nép körében a ponyva ugyanazt a szerepet tölti be, mint a sznobok közt a magas irodalom. Az életnek és ábrándnak, a valóságnak és vágynak, a kinemelégitettségnek és a kielégitettségnek ugyanazt a tetszetős mámorokban kisülő andalitásait, az életkárpótlásnak ugyanazt a teljét, az elálmodozás ugyanazon mákonyos melankóliáját, mint ami a legremekebb alkotások mögül lebeg fel. Az egyenlőtlenül fejlett művelődési rétegek világában a tetszés is relativ. Sorok irója jól visszaemlékszik azokra az alföldi, Zagyva-menti jász faluban befujt havas éjszakákra, amikor a mult század végén fele falu ott ült — valami elrévült szektaként — hétszám a ponyvát olvasó körül. A szép igézetének kijáró áhitatot azóta sem láttam valódibban. Az élet és irodalom, a valóság és a romantizmus találkozását kinemmondott vágyak beteljesülését sohasem éreztem közelebbinek, mint ennek a valójában még mindig jobbágysors fölé überbaulódott hamis-tudat-irodalomnak, a ponyvának élvezetében”.
Egy olyan világban, melyben az irodalmi művek olvasása lassan nem létezővé válik, kár lebecsülni ponyvakisasszony hallatlan jelentőségét. Mondhatni, aki ezt teszi, az igazából nincs tisztában az irodalom értékeivel.
