Pilinszky kosara

Egy hajléktalan emlékére

Sosem kért tőlünk semmit. Így adtunk neki.
Ott feküdt a hideg novemberi estén a padon.
Aztán egy pincében.
A hatvan évet sem érte meg.
„Tiszteletem, Tanár úr!”– így köszönt mindig.
Abban az iskolában tanult, ahol tanítottam.
Aztán Ausztriában dolgozott.
A járványkor kirúgták, hazajött.
És ment lefelé. Ivott, ivott, ivott.
Emlékszem okos arcára, szemére.
De menthetetlen volt.

Elvitte az alkohol.
S várta tán ott, fönn, egy nyugalmas
akol.                                    

Kinyitom

az ajtót. Ott gubbaszt egy kisgyerek.
Kéreget.
Nem adok neki.
De hallom, hogy még ott matat.
Feleségem mondja: könyörülj rajta!
Így teszek. Adok neki.
S látom, hogy a pénz átlényegül.
Szendviccsé.
(Ezt álmodtam az éjjel.)

Pilinszky kosara

Bevásárló kosárral járta a fehérvári utcákat
hatvanévesen.
Benne kenyér, tej, zöldségek.
S persze cigaretta és bor.
Előttem a sok évtizedes kép.
Őrzöm kézfogásának nyomait.
Hangját ott, a gyerekek között.
S látom, hogy ma már a kosárban remény.
Hit és élet. A halál ellen.
Most nekem is kezemben egy kosár.
Az ő nyomában járnék?
Reményem tétova.
S tudom, hogy nyomába sem léphetek
soha.