Várnagy Márta

Kabdebó Lórántnak

Háttal állt minden időnek,
görnyedt a középpont felé.
Kutatta a nincset, egyre szólította,
létezel te, egy igaz Isten. Végül
fölemelte a tekintetét.
Lelke kihajlik a bronzból.
Szája szögletén, Uram, most merre.
 

A vers 2024. augusztus 9-én jelent meg az Irodalmi Jelenben.

---

Aki szóra bírta a legnagyobbakat

Részlet a PIM-ben 2016-ban rendezett 80. születésnapi ünnepségről készült tudósításból

 

A 80 éves Kabdebó Lórántot köszöntötték a Petőfi Irodalmi Múzeumban egykori munkatársai, akik a PIM hangtárában tanulták ki keze alatt a mesterséget. Hogy milyen nagyságokkal és sokszor milyen kalandos körülmények között interjúzott az ünnepelt, azt is megtudhattuk az anekdotákkal tarkított esten.

A digitális korban élők talán nem is értik, miért volt olyan történelmi jelentőségű a Petőfi Irodalmi Múzeum hangtárának tevékenysége a hőskorban. Ma már lépten-nyomon, könnyedén rögzítünk képet és hangot, elég hozzá egy telefon. Ötven évvel ezelőtt ez másképp működött. Hogy miként őrizték meg az utókornak a legnagyobb írók gondolatait, erről is fellebbent a fátyol Kabdebó Lóránt születésnapi köszöntésén, akit ezúttal egykori munkahelye, a PIM munkatársai faggattak.

Az ünnepelt 19 évig dolgozott a múzeumban – tudtuk meg E. Csorba Csillától, aki az óriási Kabdebó-életművet méltatta. Nála összeérnek a klasszikusok és kortársak – fogalmazott az igazgató –, irodalomtudósi pályája Dayka Gábortól Turczi Istvánig ível. De hogy ennek a gazdagságnak hogyan született a megalapozása, arról az egykori kollégák – valamennyien hangtárosok – vallottak. Elsőként Tverdota György, aki pályafutása két legfontosabb fordulatát is Kabdebó Lórántnak köszönheti. A mester ugyanis magyartanára volt a miskolci gimnáziumban, és később ő hívta Tverdotát a hangtárba. „Jobb helyre nem is kerülhettem volna”, mondta az irodalomtudós, akinek az állomány katalogizálása akkoriban nagyon testhezálló feladat volt. A korábbi vezető, az amúgy kitűnő Vezér Erzsébet elég nagy rendetlenséget hagyott a hangszalagok között, „s a felvételek csodálatos pletykaözönét végighallgatva a művelődés egy különleges iskoláját jártam ki” – fogalmazott Tverdota. Első publikációja is a hanganyagok gépelésének problémájáról szólt, amihez tudni kell: akkor még igencsak gyerekcipőben járt ez a szakma, az oral history és a módszertan ismeretlen fogalmak voltak.

Kabdebó második nagy beavatkozása Tverdota sorsába a nevezetes Nyugat-konferencia megszervezése volt, melyen még Fenyő Miksa is részt vett – Tverdota itt találkozhatott először a pályáját később meghatározó nagyságokkal. S bár később átment az MTA Irodalomtudományi Intézetébe, ha van hely, ami után nosztalgiát érez, az a PIM hangtára, vallotta meg. Ezt az est során néhány „kis színessel” is alátámasztották az ünnepelttel, például amikor egy Kondor Béla nevű illető kereste személyesen a távol lévő Kabdebót, de Tverdota nem jött rá, hogy ez ő, a nagy Kondor Béla, és csak naivan átadta az üzenetet főnökének.

E. Csorba Csilla, Hegyi Katalin, Kabdebó Lóránt, Tverdota György, Kelevéz Ágnes (fotó: Laik Eszter)

A vetítőn mókás kép jelent meg: az ötéves Kabdebó Lóránt, huszáros kalpaggal a fején – „felhívom a figyelmüket Lóránt különös érdeklődésére a kalapok iránt”, jegyezte meg Kelevéz Ágnes, aki egyébként nemrég vonult nyugdíjba a hangtár éléről. Ágnes arról kérdezte az ünnepeltet, hogyan vezetett az útja a PIM-be. „A miskolci középiskolai tanárság után Illés László hívott – mesélte a mester –, aki valójában megteremtette a múzeumot mint izgalmas kiállító- és kutatóhelyet. Addig egy »elfekvő« volt.” Hogy milyen kincsek hevertek szanaszét, jól példázza, hogy Kabdebó egy Gellért Oszkár-hagyatékból megmaradt íróasztalt kapott az irodájába, s egyszer a fiók mögé begyűrődve valami régi papírost talált. Egy József Attila-kézirat volt. 

A teljes tudósítás ide kattintva olvasható.

---

„Kitüntetésnek veszem, ha valaki Lórántként szólít”

Részlet a 80 éves Kabdebó Lóránttal készült interjúból

Egy beszélgetésre készülve az ember könnyen hiheti azt, immár milyen sokat tud interjúalanyáról. Kabdebó Lórántról nem lehet sokat tudni, amíg nem kezd ő maga mesélni életéről. Még a mellékesen megemlített momentumok is kész regények – például, hogy Barcsay Jenő unokaöccse, vagy hogy neki volt elsők között az országban laptopja.

– Azon töprengtem, nem lesz-e zavaró az olvasóknak, ha mi itt most tegeződni fogunk. Elvégre az irodalomtörténészek doyenje vagy, aki kerek 80. születésnapját ünnepli. Aztán arra jutottam, ez a barátságos közvetlenség nagyon is hozzá tartozik a lényedhez – például, hogy kedvesen emlékeztettél a tegeződésre –, tehát nem fogom megkerülni. Hogy viszonyulsz a tekintélyhez? Nem lenne hízelgőbb, ha mindenki tanár úrnak szólítana? Vagy professzor úrnak?

– Én mindenkit magammal egyenrangú emberként fogadok, mindegy, hogyan szólít, vagy én miként nevezem. Az első oktató, akivel összetegeződtünk, Sarkady János volt. De a forradalom után a klasszikafilológiai szakma nagy részét eltávolították az egyetemről. Utolsó óráján már a „Nárcisz tanszéken”, a Váci utcai, egyetemmel átellenben lévő presszóban búcsúztattuk. Különben ez alkalomból ittam először konyakot életemben. Ugyanakkor a professzorral, aki – nagy szerencsémre – kiosztotta nekem életre szóló feladatként a Szabó Lőrinc-életmű feldolgozását, évtizedekig magázódva tárgyaltunk, és csak amikor már magam is professzorként hívtam résztvevőként az első rendszerváltó konferenciánkra a pécsi egyetemen, akkor „mertem” – mivel a régebbi magázódást szégyelltem volna folytatni – tegezve köszönteni.

De hiszen ez nemcsak a magam problémája. Barcsay Jenő mesélte, hogy amikor egyik festőtársa rábeszélésére egy hétvégén aláírta a kommunista pártba való jelentkezését, és ezt követően elolvasta a szervezeti szabályzatot, mindaddig nem tudott aludni, míg egy visszavonó levelet nem írt, és dobott be a postaládába. Ennek pillanatok alatt híre ment. Amint a szomszédságában lakó Kodállyal találkozott, a nagy mester súgva megkérdezte: „Még mindig szabadon van?” Így, magázódva! „Mert én soha nem mertem tegezni, milyen nagy szégyen lett volna, ha ő nem tegezett volna vissza.” Én, az édes unokaöccse is így voltam vele: „Jenő bácsi”, és „tetszik”.

Feleségemmel ugyanakkor nagy szeretettel tegezték egymást.

De van ellenpéldám is. Szentkuthyt, amikor megismertem, a magamkorúak „bácsizták”. Én szemébe mondtam: „Az én számomra te Miklós vagy és maradsz!” Együttmunkálkodásunkra bizonyíték a Frivolitások és hitvallások című hatalmas interjúkötetünk, vagy a katedrálisokról folytatott beszélgetésünk (Elveszett otthonok? Megtalált templomok!) a párizsi Europe-ban.

De még dékán koromban is kerültem nehéz helyzetbe a megszólítással. Amikor a fiaim-korú, de már általam akkor is nagyra becsült miniszterelnökkel találkoztam. Rang vagy a kor? Éppen ezért én segítem beszélgetőtársaimat: miután tegezve szólítom meg őket, hozzáteszem, kérlek, te is tegezzél vissza. Különben tanítványaim rendszerint „tanár úr”, „professzor úr” megszólítással zavartalanul tegeznek. De kitüntetésnek veszem, ha valaki annyira bízik bennem, hogy Lórántként szólít.

– És más tekintélyek? Voltak-e és kik eddigi pályád során, akár egészen fiatal korodban, akikre „áhítattal” néztél fel, és meghatározó személyekké váltak számodra?

– Ott voltam Kodály Zrínyi szózata című kórusművének bemutatóján. Egy órát tapsoltunk, ünnepeltünk. A forradalom idején de mennyit hallhattam a rádióban megrendítő hangjait! Utóbb évtizedekig kellett várnom, míg lemezen megszerezhettem. Közben a gallyai üdülő uszodájában egy medencében úsztunk Kodállyal. Ő volt az állandóság a számomra. Amikor halálhíre érkezett, azóta tudom, hogy én is meg fogok halni.

Amikor ókorásznak készültem, Moravcsik Gyula és Borzsák István órái voltak a meghatározók számomra. Most örömmel láttam, Moravcsik egyik írása érettségi tételként szerepelt. Borzsák Tacitus-szemináriumán tanultam meg a szövegértelmezést. Ha értem az Eszméletet, akkor Borzsák magyarázatainak köszönhetem. És mindjárt megemlítem a fordításról vallott elveik alapján vitapartnerét: Vas Istvánt, atyai barátomat. És feleségét, Szántó Piroskát. A szentendrei vasárnap délutánokat. Pista ott egyszer azt mondta: „Én már mindezt megúsztam, csak titeket, fiatalokat féltelek a jövőtől”. Mire én azt válaszoltam: „Pista, gondolj Max Jacobra! Valószínűleg ő is így gondolhatta. De jártam Saint-Benoît-sur-Loire-ban, a kolostorban, ahonnan elhurcolták egy feljelentés alapján.”

Kismonográfiát írtam Lakatos István és Jánosy István költészetéről (hogy elfeledték ezt a két nagyszerű költőt! Nagy kár). Lakatostól már nem fiatalon tanultam (ő meg Szabó Lőrinctől) a mondat csodájának tiszteletét. Megtisztítását minden lompos sallangtól, logikai ívének kifeszítését az érzelmi feszültség megtartásával. Prózaíróinkat is eszerint értékelem. Ennek betartásáért tartom Esterházy Pétert a huszadik század második fele legnagyobb magyar prózaírójának. (Hál’ Istennek, ezt még időben szemébe is mondhattam, bárha poénkodva hozzá is tettem: noha mondataiddal nem szoktam egyetérteni. Valószínűleg elnyertem tetszését, mert a legközelebbi alkalommal felesége emlékeztetett a mondásomra, és elismételtette a Müpában, az egyik szünetben.) Jánosy Pistát pedig a szavak létértelmező tartománya kiterjesztőjének, rokona és költő-elődje, Berzsenyi reinkarnációjaként tartom számon. Egyik költözésünk alkalmából lefekvés előtt lábamra esett egy könyve, és az egyik Seneca-dráma fordításánál nyílt ki. Olvasmányadósságnak véltem, az éjszaka maradék idejét Jánosy Pista fordítása dikciójában és szavai csodálatos összeválogatásában gyönyörködve töltöttem.

Laik Eszter

A teljes interjú ide kattintva olvasható.

---

Személyesség és tárgyiasság. Kabdebó Lóránt emlékére

Kabdebó Lóránt 2022 januárjában elhunyt professzort a magyar irodalomtudományosság a líraelmélet, a XX. századi magyar költészettörténet és különösen Szabó Lőrinc irodalmi tevékenysége kutatásának kiemelkedő, meghatározó alakjaként tartja számon. Irodalomelméleti és irodalomtörténeti tudása univerzálisnak mondható. Rendkívül nagy terjedelmű életművében számos más költő munkásságával és hatástörténeti beágyazottságával is foglalkozott, így például József Attila, Füst Milán, Weöres Sándor, Szabó Magda, a tágabb irodalmi kultúra tekintetében pedig például Yeats, Rilke, Ezra Pound lírájával. De nem volt idegen tőle a próza, az epika és a regény kutatása sem. Több tanulmányt publikált e téren is, egészen a XIX. századi irodalomtól kezdve (lásd Jókai) a XX. század eleji magyar kísérleti prózán át (Szentkuthy Miklós) Szabó Magda vagy Határ Győző epikájáig.

A 2026-ban megjelent kötet nemcsak terjedelemében, de ama tény által is, hogy az irodalomtudományi szakma legjelesebb képviselői (akadémikusok, egyetemi oktatók) mellett a fiatalabb és legfiatatalabb generáció is tanulmánnyal képviselteti magát a kötetben, s kapcsolódni kíván a kutató-tanár életművéhez, önmagában is jelzés értékű Kabdebó Lóránt tudósi, tanári és emberi kvalitását illetően,

***

Részlet a kötetből

Dobos Marianne

Szeressük Szabó Lőrincet!

A Kabdebó Lóránt-emlékkonferencián elhangzott beszéd írott változata

 

Kabdebó Lóránt Az összegzés ideje című Szabó Lőrinc-monográfiában a költő „arcképvázlatát” készítő Bernáth Aurél szavait idézi:

Ezerkilencszázötvenöt nyarán történt. Lőrinc nálunk nyaralt a Balatonon. A Válogatott versek kötete volt akkor megjelenendő, hosszú szünet után az első kötet, melynek anyagát Illyés válogatta, és hozzá előszót is ígért. Egyik nap a kertben ülünk, postás jön, és egy vastag levelet tesz le Lőrinc elé, Gyula előszavát. Lőrinc mérhetetlenül nyugtalan lett. Fölugrott, s ide-oda topogott az asztal körül. – Nem bírom elolvasni – mondta –, olvasd el te, s majd mondd meg, milyen. Kezdtem magamban olvasni. De közben éreztem, hogy nem veszi le szemét rólam, noha egy fél óráig is eltartott az olvasás. – Milyen? – kérdezte, mikor meghatottan letettem ezt a meleg baráti szívvel és csodás ésszel írt tanulmányt. – Óriási! – feleltem. – Egy szavam van csak rá: óriási! – s áttoltam a köteget eléje.

Kezdte olvasni. Most már én figyeltem az ő arcát. Alig tudott előrejutni. Visszalapozott, töprengett, rám nézett közben. Egy óráig is eltarthatott, amíg elkészült az olvasással. De még utána is horgasztotta fejét, amíg én nem vágtam oda: – Látod?... látod?... ilyen barátod van neked! Ez aztán felszakította. Fölugrott az asztaltól, és sírva, mint egy gyerek, kezdett föl-alá rohanni a kertben. – Látod?! – ismételtem többször a szót, mert éreztem, hogy jót tesz neki a sírás. Forogtam ott a kertben ezzel a síró gyerekkel. Mígnem egyszer csak megállt. Csorgó könnyek közt kezdte a kezében levő írást vaksi szeméhez vonni, s eszeveszetten lapozta az oldalakat. – Igen… igen… de ez itt… ez a rész itt… ez azért nem egészen így van… – s ámuló szemem elé tolt egy jelentéktelen kis részletet.[1]

A kötet, Illyés Gyula előszavával, 1956 könyvhetére jelent meg. Az első kiadás elfogyott. 1956 szeptemberében a Tóbiás Áron készítette interjúban Szabó Lőrinc már arról beszél, hogy készül az új. Tizenkét év hallgatás, „tizenkét év igazi romlás”, az ötvenen túl két szívtrombózis után, megtörte a költőt. „Úgy ahogy az élet törik meg.” „Derűvel” nyugtázza, hogy régi olvasói emlékeznek rá, és milyen jó, hogy „ennyire ismeri az új fiatalság.”

Igazi örömet ezt megelőzően az jelentett számára, amikor végre saját hangján is megszólalhatott a rádióban. Ezt a „miskolci adást”, amelyben a költő mutatta be szülővárosát, Zsurzs Éva rendezte. Erre a szerkesztő, Tóbiás Áron így emlékezett vissza:

Szabó Lőrincet Miskolc „mutatta be” nekem. A Rádiónál dolgoztam, s egy ízben azt a feladatot kaptam, hogy egyórás ünnepi műsort állítsak össze a felszabadulásának tizedik évét ünneplő Miskolcról.

Minden együtt volt már: a százezer éves ősember s a 44-es MOKÁN-partizánok, a csörömpölő, Pestről kirostált villamos, s a Szinva törékeny fahídja, az óriási búzavásártér s a diósgyőri roppant kohó-óriások, a kékzöld mezők, a tapolcai tó és liget, az Avas csalogató borpincéje – csak még egy bujkáló verssor tért vissza mindig:

„Szülővárosom, sose lesz szemed kóbor fiadon?”

Szabó Lőrinc kért bebocsátást a miskolci ünnepi műsorba.

Az a költő, ki a felszabadulás után nem szólalt meg a rádióban, a verseit is alig hallhatta a nagyközönség. Vele szerettem volna indítani, a tegnapi városról szólva az egyórás, szavakba, hangokba foglalt körképet.[2]

Azután, 1956. október 23-án már szülővárosa rendezi szerzői estjét, amelyet Illyés Gyula vezet be. A kor Arany Jánosa és Petőfi Sándora mutatják be itt egymást a város összegyűlt, igen nagy számú közönségének. A hatalmas érdeklődésre tekintettel nem a szokásos helyen, hanem a Kossuth utca 11. alatti SZOT székházban, a TTIT szervezésében.

Véletlen ugyan, de bennünk, miskolciakban öntudatot sugárzó büszkeség az, hogy Budapesten ezen a napon tört ki a forradalom.  Szabó Lőrinc, amikor délelőtt Miskolcra menet a Sztálin szobor előtt haladtak el autóval, valahogy így sóhajtott: „Csak ez dőlne már le.” Életében, azt hiszem, nem volt hamarabb beteljesülő kívánsága. Az esten persze ezt még ők sem tudták.

Másnap, ahogyan erről a jelenlévők és vendéglátóik beszámoltak, a szemük láttára írta le Flóra néni és Gyula bácsi emlékezetből az Egy mondat a zsarnokságrólt. Szabó Lőrinc táskájában ott volt későbbi, Meglepetések című forradalmi ciklusának első darabja. Előbb kis Klára gyűjtötte „biztos helyre”, majd Klára néni kérte meg Lórántot, nézze meg, mit rejtett a kéziratos szekrénybe. Végül 1990. január 31-én a Magyar Nemzetben Egy fiókba zárt versciklus Szabó Lőrinctől címmel publikálta Lóránt, miután a  teljes ciklus gépiratát Xerox másolatban a rendszerváltásig tovább őrizték.

Amikor az MTA könyvtárának Kézirattárába egy újabb Szabó Lőrinc hagyatékrész került, abban volt a vers teljes kézirata, benne Illyés Gyula kézírásával: „És nem volt többé szégyen az, / hogy a magyar nép fia vagy.”

 Az estre emlékező, negyven évvel később felavatott emléktáblán Szabó Lőrinc Meglepetések című versének sorai olvashatók.

­Egy tizennégy éves gimnazista az édesanyjától – aki érte jött, hogy hazakísérje az estről – hallotta a nagy hírt: Budapesten kitört a forradalom. Egy huszonegy éves egyetemista, 1963. október 23-án hangversenyre ment. „Hajnalka! Hajnalka! De szép barátnőd van! Mutass be neki!” – kiáltott utánuk  egy fiatalember.  Megtörtént.  A koncerten már csak egymás szemében gyönyörködtünk. 1964. július 18-án kötöttünk házasságot. Szabó Lőrinc monográfusának az özvegye 2022. január 24-én lettem.

2021. november 25-én vettük át utolsó kötetének tiszteletpéldányait. Életének utolsó interjúja a Zugló TV KultúrZug című műsorának 72. adásában, 2021. december 31-én hangzott el:

Ferencz Gábor: Új kötettel jelentkezett Kabdebó Lóránt, Zugló díszpolgára és természetesen irodalomtörténész, Szabó Lőrinc munkásságának alapos ismerője, monográfusa. Vendégünk itt a stúdióban, szeretettel köszöntöm. A kötetnek az a címe, hogy Egy költő agya. Ugye ez egy utalás egy sorra, de mit akar jelenteni a kötet címeként? Mire szeretnél utalni vele?

Kabdebó Lóránt: Nézd, a fülszövegbe a kötet szerkesztője – nagyon szerencsém van a szerkesztőjével, mert unokanemzedék, tehát a tanítványaim tanítványa. De értelmes is. Nagyon jól értelmezi a könyvemet, és ő vezeti oda, hogy végül minden gondolatmenet ebbe a sorba fut bele, hogy egy költő agya. A mindenség is csak egy költő agya. Ez a csak, hogy mit jelent? Amíg ehhöz a „csak”-hoz Szabó Lőrinc eljutott, ezt írom meg ebben a könyvben.

F. G.: Ha már a fülszöveget említetted, a fülszöveg 3 vonulatot említ ezzel a kötettel, illetve a gondolatmenettel kapcsolatban. Egyrészt egy nemzetközi összehasonlításra utal. Sorra veszed azt, hogyan jelennek meg párhuzamos gondolatok, egyáltalán hogyan hatnak Szabó Lőrincre azok a gondolatok, amelyeket a kortárs külföldi költők, nyugat-európai, amerikai költők munkásságából leszűr. Másfelől van egy József Attilával összehasonlító vonulat, és a harmadik, az pedig Szabó Lőrincnek a nem költészeti munkássága, hanem a publicisztika és egyéb kötetekkel való összehasonlítás. Hogy tudnád összefoglalni, mire juthat az olvasó, mire átrágja magát a könyvön?

K. L.: Na látod! Miről ismerszik meg egy jó tanár? Nekem a professzorom a Szauder József volt. Viszonylag fiatalon halt meg, a szíve elvitte, akkor már római professzor volt. Ő mondta egyszer kezdő koromban – nála doktoráltam is –, hogy ide figyelj – egy verset köllött volna, 18. századi verset elemezni. Azt mondja: keress az európai költészetben valami olyan hasonló verset, amihöz hozzámérheted. Ez egy véletlenül elejtett megjegyzése volt. Na most, amikorra már én megöregedtem, és megszerettem Szabó Lőrincet, nemcsak feladatként vállaltam mint taknyos ember, huszonöt éves koromtól az egyik legnagyobb magyar költőnek a pályáját, hogy végigksérjem, és mindig mondtam, hogy de azért Adyt szeretem legjobban – most már megszerettem, és talán mondhatom azt is, hogy legközelebb Szabó Lőrinc van hozzám, mert hozzáöregedtem. Most egy furcsát mondok neked: a 19 éves Szabó Lőrinchez.

F. G.: Hozzá kellett öregedni?

K. L.: Hozzá köllött öregedni. Óriási szerencséje volt. Ő 1900-ban született, tehát mindig annyi éves, amennyi a század volt, a 20. század. 19 éves korát mi jellemezte? Adyval a ravatalánál találkozik. Találkozik a forradalmakkal, találkozik az ellenforradalmakkal, megismerkedik az Európát uraló vezérek sorával, ez fontos, mert emiatt őt támadják is sokáig. Teljesen félreértve, mert félt tőlük. Tehát mindent, ami a 20. században rettenetes, azt ő 19 évesen átéli. És mint egy egyszerű egyetemi hallgató, aki bejár a Centrálba, mert Babits odahívja, és a legnagyobb íróknak, mondjuk egy Móricznak a Légy jó mindhalálig egy bekezdését ő írja meg, ahogy a debreceni szokást, a harangozást a gimnáziumban, a kollégiumban elmesélnek. Írd be, s döbbenten látja, amikor megjelenik a könyv, hogy szó szerint átvette. Na most, ebbe a környezetbe, a legnagyobb írók közé kerül, barátjuk lesz, és mindent, ami rettenetes (kész van már ennek a könyvnek a párhuzamos könyve: a vers kriminalizálódása), versben kimondott rettenet, mindezt ott átélik a Centrálban egymás közt. És nem csak ő mint taknyos kölyök, hanem mint Móricznak, Babitsnak, Kosztolányinak, Szabó Dezsőnek egy ideig titkára. Tehát onnantól tanul meg félni. És ennek a rettenetességnek a kimondása. Ott van Adynak A Hortobágy poétája. Egyik barátom írta le, sajnos már nem él, Ferenczi Laci barátom, hogy az nem Magyarország és nem Debrecen, azt csak Ady hitte. Mert az amerikai, Amerikában felnőtt nagy költők, akik átjönnek Európába – Ezra Pound, és Babits szerint a legnagyobb, T.S. Eliot – ők hozzák ugyanezt a tapasztalatot magukkal. Tehát benne élnek Budapesten a Centrálban a költők, írók, abba a legmagasabb költői szintbe, amelyiket mi úgy tanulunk, hogy a 20. század első felének legnagyobbjai: Eliot, Yates, Kavafisz, Gottfried Benn, hogy ellentéteket is mondjak, vagy Ezra Pound, más-más emberek, más-más költői világ, de ebbe a félelembe együtt nőnek fel. A nála öt évvel fiatalabb József Attila, érdekes módon szörnyű élete volt, de egy felszabadult gyerek volt hozzá képest. Ő sokkal jobban rettegett mint a hozzá képest fiatal rajongója a 30-as évek elején, József Attila. Szóval most már érzem, hogy ez a két ember egymással volt egy pár év, amikor nagyon jó barátságban is voltak. De ő, Szabó Lőrinc benne élt abban a Nyugat-Európában, amelyet ezek (vagy Rilke), mind megtanulták a félelmet. És ez nem az első világháború volt. Azt csak produkálta a költő és az író, az egy csodalény, aki olyan mint a süllyedő hajón a patkányok. Furcsa a hasonlat. Míg süt a nap, tiszta idő van, semmi jele a pusztító viharnak, amikor jönnek föl a mélyből, a raktárból, és menekülni akarnak. A földrengést előre érzik az állatok – a költők is. Tehát az a pisztolylövés, ami Szarajevóban elindítja a 20. század borzalmait, az csak következmény. Ezek előtte már jelzik. Joseph Conrad. Egy lengyel nemes fiú. Az angol irodalom egyik klasszikusa. Az éjszaka mélyén című regényét a századfordulón, mármint 1800 és 1900 közötti századfordulón, a világháború előtti boldog békeidőben írja meg, ebből veszi a mottóját Eliot az egyik verséhez. Na, ezt kell tudni, ezt kell megérteni, ezért mondtam, hogy én nyolcvan évesen eljutottam oda, hogy megértsem, megszeressem azt a tizenkilenc éves, taknyos, kezdő költőt, aki megírja az első olyan versét – nem jelent meg, én adtam ki és publikáltam később –, amelyiket amikor Babits elolvasta, elkezdett remegni, és azt mondta, hogy Vörösmarty óta nem írtak ilyen verset. Mert minden félelmét beleírta, amit lehetett. S ezt írta bele a Vezérbe is. A Vezér nem Hitler meg Sztálin, vagy valakinek az előrelátása, hát tele van vezérekkel Európa. Mannerheimtől Atatürkig, Mussolinitől Francoig, Horthytól Pilsudskiig jók, rosszak, sokfajták. És ezt a félelmet, mint ahogy a Semmiért egészent, az önző – Latinovits Zolival… nem tudtam rábírni, pedig jóban voltunk: Zolikám, ez testedre szabott vers – azt mondta, önző vers, én ezt nem mondhatom el. Hát mit csináljak? Szabó Lőrinc maga se értette meg, mindig meg akarta írni az ellenversét, a feloldást. Pedig a versben benne van, mint Dosztojevszkijben.

F. G.: Szerintem étvágygerjesztőnek azok számára, akik érdeklődnek Szabó Lőrinc iránt, meg a korszak és ez iránt a költői világ iránt, ez bőven elegendő lesz. Mindenkinek azt ajánljuk, hogy aki ezt a világot szereti, az olvassa el ezt a kötetet. Köszönöm szépen, hogy eljöttél, köszönöm szépen, hogy elmondtam mindezt.

K. L.: Én is köszönöm, és ajánlom leendő olvasóim figyelmébe, mert Dosztojevszkij kétségbeesését hozta át, és adja át nekünk, nyolcvanöt éveseknek. Köszönöm.

Látjuk, milyen lelkesedéssel szól a készülő új kötetről. Benne élt. Éjjel nappal írta. Halála előtt két nappal, az utolsó itthon töltött éjszakáján küldte el a szerkesztőnek, Smid Róbertnek, mondván, „legyen meg az ő gépében is.”

Posztumusz jelent meg a kötet, a Prae Kiadó gondozásában. Remélem, az első példányok egyenesen a nyomdából, ide érkeznek, a konferenciára. Addig is hadd idézzem közénk őt, akire a konferenciával emlékezünk:

1962-től kezdődően kezdtem Miskolc nagy szülöttje, klasszikus költőnk, Szabó Lőrinc pályaképének monografikus feldolgozását, szöveguniverzuma feltárását és publikálását. Az életmű dokumentumait a rendszerváltás előtt egyszemélyes munkával gyűjtöttem és publikáltam,[3] majd utóbb – professzorként és doktori iskola vezetőjeként – tanítványok kinevelésével.[4] A magam számára a költő életpályájának dokumentálásán túl kezdetektől azt tűztem ki feladatomul, hogy a Szabó Lőrinc szöveguniverzum publikálását a kritikai kiadást közvetlenül megelőző szintig juttassam el. Ezt végülis az Osiris Klasszikusok Szabó Lőrinc-sorozatának megjelentetésével értem el. „Kabdebó Lóránt irányításával” hiteles szövegeket, a szükséges jegyzetekkel ellátva, pontosan adatoltan publikáltunk, már tanítványok és kutatók bevonásával. Két kiadást megért a minden ismert versét összegyűjtő kiadás, megjelent felújítva a műfordításait még a költő által összeállított válogatás, az Örök Barátaink két kötete, a versmagyarázatait egybefogó Vers és valóság és Bizalmas adatok és megjegyzések, majd a már kritikai jelleggel közreadott prózakötetek: Emlékezések és publicisztikai írások, Vallomások és az Irodalmi tanulmányok.[5] Ezzel párhuzamosan a Miskolci Egyetemen létrehozott Szabó Lőrinc Kutatóhely OTKA-támogatással 11 dokumentumkötetet jelentetett meg és kiadta a debreceni Csokonai Kiadóval közösen Szabó Lőrinc 5 publikálatlan drámafordítását,[6] külföldön a költő jelenlétét jelentő hét emléktáblát állítottunk és avattunk fel ünnepélyesen, helyi idegennyelvű konferenciákkal összekötve (Titisee, Abbázia, Dubrovnik, Brünn melletti Macocha-barlang, Hafling-Avelengo, Korcula és a sokáig határt jelentő balassagyarmati híd), az MTA Könyvtára Kézirattárával közösen létrehoztuk a Szabó Lőrinc – Vers és valóság címet viselő honlapot (http://krk.szabolorinc.hu),[7] amely eddig az 1943-as Összes versei anyagával bezárólag az összes kötetben addig publikált vers minden variánsának és nyomdai példányainak digitális megjelenítését és adatolását teremti meg (ifjabb kollégám, Horányi Károly kutatói-alkotói munkájaként). A Kutatóhelyen Szele Bálint, Nagy Csilla, Kemény Aranka és Barna László a Szabó Lőrinc-filológia naprakész profi filológusaivá nőttek fel, nagy részük egyetemünkön védte, illetve védi rövid időn belül PhD dolgozatát). És megemlíthetem a Kulcsár Szabó Ernő akadémikussal közösen szervezett pécsi és miskolci konferencia sorozatunkat, amely a szakma rendszerváltásának folyamatát jelentette, az irodalomtudomány és történet hazai szakfolyóiratainak (Irodalomtörténet és Literatura) általunk szerkesztett ciklusait, ahol tudósaink új nemzedéke nőtt fel, akik jelenleg akadémiai doktorok (közöttük Szabó Lőrinc másik monográfusa, Kulcsár-Szabó Zoltán professzor, aki oktatói pályáját az én tanszékemen, Miskolcon kezdte, ma pedig szakmánk egyik meghatározó személyisége).

Áldását munkámra induláskor Németh László adta: két levelében is hangsúlyozta a feladat fontosságát, nemzeti értékként kezelését: „Látom, hogy Szabó Lőrinccel foglalkozol. Ő is egyike azoknak, akiket szép csendesen ki akarnak iktatni a köz-emlékezetből. Nehéz, de szép feladat e könnyelmű feledés s bűnös feledtetés ellen dolgozni.” (1966. november 17.); „Örülök annak is, hogy Szabó L.-könyved halad […] hiszem, hogy a társadalmilag hálátlan téma ebben az esetben is nagy szellemi s mesterségbeli gazdagodással fog járni: hisz a kritikus pályája a tehetsége mellett elsősorban a szegődésétől függ – hogy mire teszi fel magát” (1967. szeptember 15.)[8]

A londoni emigrációban élt Cs. Szabó László az amszterdami Mikes Kelemen kör számára – úgymond: a nyugati írók főhajtásaként a hazai teljesítmények előtt – javaslatot fogalmazva, a párizsi Irodalmi Újságban véleményét nyilvánosan is publikálva,[9] 1983-ban éppen a Szabó Lőrinc-kutatás – az időben még egyszemélyes – teljesítményének ítélte a kör emlékplakettjét (akkor a plakettet és adománylevelét a határon átcsempészve lehetett csak ebbe a hazába juttatni): „Megdöbbentő a magyarok mulasztása. A két Nyugat nemzedékből egyetlen nagy költő van megváltva: csupán Szabó Lőrincnek van három kötetes életrajza, testes kötetek, teljes s viszonylag végleges a szó nyugati értelmében, une biographie définitive, ahogy a franciák mondják. K. L. a szerzője.” De hasonlót írt itthon a Kortársban (1981/4. 647–651) Sőtér István akadémikus is, Szabó Lőrinc és összegzője címmel.[10]

A rendszerváltás pillanatában a költő 1945-ös Naplója, védőbeszédei és a versmagyarázatok közreadásakor[11] írta le TGM esszéjében: „K.L. – aki már a Napló, levelek, cikkek 1974-es kiadásával és azóta a Harminchat év lenyűgöző leveleskönyvének, a Bírákhoz és barátokhoz megdöbbentő vallomásainak sajtó alá rendezésével óriási szívességet tett minden magyar irodalombarátnak – tavaly megmutatta az olvasóközönségnek, hogyan változtathatja meg egy filológus az irodalomtörténetet.”[12]

Szabó Lőrinc az irodalomtudomány hazai rendszerváltozásában főszereplőként jelenhetett meg. Hála a sorozatos OTKA-támogatottságnak, szöveguniverzumának nagy részével jelen van a művelt nagyközönség és az irodalomtörténet tudatában. Ezt igazolja vissza Osztovits Ágnes írása az új évszázadból: „Kabdebó Lóránt több évtizedes munkával érte el, hogy Szabó Lőrinc elfoglalhassa méltó helyét a XX. századi magyar lírában, s ezzel módosuljon a magyar költészetről alkotott kép.”[13]

A minapában pedig a szakma rangos folyóiratában, az Irodalomtörténetben ekként vélekedett a Szabó Lőrinc-kutatásról adott áttekintésemről a kötet méltatója: „Kabdebó Lóránt a Szabó Lőrinc utóélete szerény alcímet adja a költő »szöveguniverzumának« feldolgozásáról, publikálásáról, kritikai kiadásáról és elemzéséről szóló áttekintésének, holott kiderül, micsoda alapos, gondos, újabban már tanítványokkal végzett, de kezdetben egyedül vállalt gigászi munka áll annak hátterében, hogy az elfeledés veszélyével fenyegetett Szabó Lőrinc méltó helyre került a magyar líra történetében.”[14]

Szabó Lőrinc pályaképét háromkötetes monográfiában dolgoztam fel (Szabó Lőrinc lázadó évtizede, Útkeresés és különbéke. Szabó Lőrinc 1929–1944., Az összegzés ideje, Szabó Lőrinc 1945–1957.), majd pedig megírtam a költő poétikai monográfiáját, amely két kiadást ért meg („A magyar költészet az én nyelvemen beszél.” A kései Nyugat-líra összegződése Szabó Lőrinc költészetében), ez utóbbinak volt az alapszövege az MTA nagydoktori értekezésem. Két kismonográfiában pedig népszerűsítettem a költőt (Szabó Lőrinc, Szabó Lőrinc pályaképe),[15] majd egy gyűjteményben adatoltan megvívtam a Szabó Lőrinc köré szövődött karaktergyilkos legendákkal (Szabó Lőrinc „pere”), két tanulmánykötetben pedig esettanulmányokat közöltem pályája alakulásáról. Túl az éppen a miskolci MAB dísztermében megünnepelt 80. születésnapomon fejeztem be a Szabó Lőrinc költészetét az európai modern költészettel összemérő összegző könyvemet. Nagy részét rangos konferenciákra készített újabb előadásaimból szőttem. Továbbírom eddigi eredményeimet. A korábbi vitákban fogant monografikus könyveim Szabó Lőrincét egységes klasszikus költészet alakítójaként, világirodalmi jelenségként mutatom fel hazai ismerőinek, leendő olvasóinak és kutatóinak.[16]

Záró mondatként: Szabó Lőrinc 1957. március 15-én megkapta a Kossuth díjat. A kitüntetéssel járó pénzösszegből segítette többek között Zelk Zoltánnét, Sárközi Györgynét, Sinka Istvánt és a miskolci estjét rendező, utóbb bebörtönzött Bihari Sándor feleségét. 

*

Irodalom

Bernáth Aurél: Arcképvázlat Szabó Lőrincről, in uő: A Múzsa körül, Budapest, Szépirodalmi, 1962, 77–78.

Cs. Szabó László: Kabdebó Lóránt: A háborúnak vége lett (és K.L. Szabó Lőrinc-kutatásairól), Irodalmi Újság [Párizs], 1984/2, 17–18.

Harminchat év. Szabó Lőrinc és felesége levelezése (1921–1944), sajtó alá rend., bevez. és jegyz. Kabdebó Lóránt, Budapest, Magvető, 1989.

Harminchat év. Szabó Lőrinc és felesége levelezése (1945–1957), sajtó alá rend., bevez. és jegyz. Kabdebó Lóránt, Budapest, Magvető, 1993.

Huszonöt év. Szabó Lőrinc és Vékesné Korzáti Erzsébet levelezése, sajtó alá rend. és jegyz. Kabdebó Lóránt és Lengyel Tóth Krisztina, Budapest, Magvető, 2000.

Kabdebó Lóránt: „egy Költő Agya”. Szabó Lőrinc pályaképe a „modern” európai költészetben, Budapest, Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2021.

Kabdebó Lóránt: Szabó Lőrinc pályaképe, Budapest, Osiris, 2001.

Kabdebó Lóránt: Szabó Lőrinc. Nagy magyar írók, Budapest, Gondolat, 1985.

Kállay Géza: „Az ideál mindazonáltal megőrződik” Tanulmányok Bécsy Ágnes tiszteletére, szerk. Horváth Kornélia és Osztroluczky Sarolta, Irodalomtörténet, XC. évf., 2014/3., 403–409.

Németh László élete levelekben, Budapest, Osiris, 2000.

Osztovits Ágnes: Máig fájó sebek, Heti Válasz, XII. évf., 33. szám, 2012. augusztus 16., 58–59.

Sőtér István: Szabó Lőrinc és összegzője, Kortárs, XXVIII. évf., 1981/4, 647–651.

Szabó Lőrinc: Bírákhoz és barátokhoz. Napló és védőbeszédek 1945-ből, sajtó alá rend. és jegyz. Kabdebó Lóránt, Budapest, Magvető, 1990.

Szabó Lőrinc: Emlékezések és publicisztikai írások, szöveggondozás, jegyz., utószó Kemény Aranka, Budapest, Osiris, 2003.

Szabó Lőrinc: Irodalmi tanulmányok, előadások, kritikák, sajtó alá rend., jegyz. és utószó Kemény Aranka, Budapest, Osiris, 2013.

Szabó Lőrinc: Napló, levelek, cikkek. Szabó Lőrinc Műhelyében, vál., sajtó alá rend., bevez. és jegyz. Kabdebó Lóránt, Budapest, Szépirodalmi, 1974.

Szabó Lőrinc: Örök Barátaink. A költő kisebb lírai versfordításai, 1–2. köt., szöveget gond. Horányi Károly és Kabdebó Lóránt, utószó Szabó Lőrincné, kísérő tanulmány Kabdebó Lóránt, Budapest, Osiris, 2002.

Szabó Lőrinc: Összes versei, 1–2. köt., sajtó alá rend. Kabdebó Lóránt és Lengyel Tóth Krisztina, Budapest, Osiris, 2003.

Szabó Lőrinc: Összes versei, Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum, 2010.

Szabó Lőrinc: Vallomások. Naplók, beszélgetések, levelek, szöveggondozás, jegyz., életrajz és utószó Horányi Károly és Kabdebó Lóránt, Budapest, Osiris, 2008.

Szabó Lőrinc: Vers és valóság. Bizalmas adatok és megjegyzések, szöveggondozás Lengyel Tóth Krisztina, jegyz. Kiss Katalin és Lengyel Tóth Krisztina, Budapest, Osiris, 2001.

Szabó Lőrinc: Vers és valóság. Összegyűjtött versek és versmagyarázatok, 1–2. köt., szerk., szöveget gond., utószó és jegyz. Kabdebó Lóránt, Budapest, Magvető, 1990.

Tamás Gáspár Miklós: A rendszerváltás zimankója. Szabó Lőrinc: Bírákhoz és barátokhoz, Vers és valóság, Élet és Irodalom, 1991. április 5., 10.

Tóbiás Áron: Szabó Lőrinc hangszalagon, Új írás, IV. évf., 1964/9, 1096-1101.

*

Jegyzetek

[1] Bernáth Aurél: Arcképvázlat Szabó Lőrincről, in uő: A Múzsa körül, Budapest, Szépirodalmi, 1962, 77–78.

[2] Tóbiás Áron: Szabó Lőrinc hangszalagon, Új írás, IV. évf., 1964/9, 1096.

[3] Szabó Lőrinc: Napló, levelek, cikkek. Szabó Lőrinc Műhelyében, vál., sajtó alá rend., bevez. és jegyz. Kabdebó Lóránt, Budapest, Szépirodalmi, 1974.; Harminchat év. Szabó Lőrinc és felesége levelezése (1921–1944), sajtó alá rend., bevez. és jegyz. Kabdebó Lóránt, Budapest, Magvető, 1989.; Harminchat év. Szabó Lőrinc és felesége levelezése (1945–1957), sajtó alá rend., bevez. és jegyz. Kabdebó Lóránt, Budapest, Magvető, 1993.

[4] Huszonöt év. Szabó Lőrinc és Vékesné Korzáti Erzsébet levelezése, sajtó alá rend. és jegyz. Kabdebó Lóránt és Lengyel Tóth Krisztina, Budapest, Magvető, 2000.

[5] Az Osiris Klasszikusok Szabó Lőrinc-kötetei OTKA támogatással, Kabdebó Lóránt irányításával: Szabó Lőrinc: Összes versei, 1–2. köt., sajtó alá rend. Kabdebó Lóránt és Lengyel Tóth Krisztina, Budapest, Osiris, 2003; Szabó Lőrinc: Összes versei, Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum, 2010. Online: Digitális Irodalmi Akadémia, reader.dia.hu – 2019. november; Szabó Lőrinc: Örök Barátaink. A költő kisebb lírai versfordításai, 1–2. köt., szöveget gond. Horányi Károly és Kabdebó Lóránt, utószó Szabó Lőrincné, kísérő tanulmány Kabdebó Lóránt, Budapest, Osiris, 2002. Online: Szabó Lőrinc: Vers és valóság * krk.szabolorinc.hu – 2019. november / Tartalom; Szabó Lőrinc: Vers és valóság. Bizalmas adatok és megjegyzések, szöveggondozás Lengyel Tóth Krisztina, jegyz. Kiss Katalin és Lengyel Tóth Krisztina, Budapest, Osiris, 2001. Online (javított, kiegészített szöveg): Digitális Irodalmi Akadémia, reader.dia.hu – 2019. november.; Szabó Lőrinc: Emlékezések és publicisztikai írások, szöveggondozás, jegyz., utószó Kemény Aranka, Budapest, Osiris, 2003. Online: Digitális Irodalmi Akadémia, reader.dia.hu – 2019. november; Szabó Lőrinc: Vallomások. Naplók, beszélgetések, levelek, szöveggondozás, jegyz., életrajz és utószó Horányi Károly és Kabdebó Lóránt, Budapest, Osiris, 2008. Szabó Lőrinc: Irodalmi tanulmányok, előadások, kritikák, sajtó alá rend., jegyz. és utószó Kemény Aranka, Budapest, Osiris, 2013.

[6] A kiadványok utóbb elérhetővé váltak: Online: Szabó Lőrinc: Vers és valóság * krk.szabolorinc.hu – 2019. november / Tartalom.

[7] Online: Szabó Lőrinc: Vers és valóság * krk.szabolorinc.hu – 2019. november. (A Miskolci Egyetem Szabó Lőrinc Kutatóhelyének és az MTA Könyvtárának Szabó Lőrinc-honlapja.)

[8] Németh László élete levelekben, Budapest, Osiris, 2000. I, 1042., III, 170.; A 2859. és 3059. számú levelek: Online: Digitális Irodalmi Akadémia, reader.dia.hu – 2019. november.

[9] Cs. Szabó László: Kabdebó Lóránt: A háborúnak vége lett (és K.L. Szabó Lőrinc-kutatásairól), Irodalmi Újság [Párizs], 1984/2, 17–18.

[10] Sőtér István: Szabó Lőrinc és összegzője, Kortárs, XXVIII. évf., 1981/4, 647–651.

[11] Szabó Lőrinc: Bírákhoz és barátokhoz. Napló és védőbeszédek 1945-ből, sajtó alá rend. és jegyz. Kabdebó Lóránt, Budapest, Magvető, 1990.; Szabó Lőrinc: Vers és valóság. Összegyűjtött versek és versmagyarázatok, 1–2. köt., szerk., szöveget gond., utószó és jegyz. Kabdebó Lóránt, Budapest, Magvető, 1990.

[12] Tamás Gáspár Miklós: A rendszerváltás zimankója. Szabó Lőrinc: Bírákhoz és barátokhoz, Vers és valóság, Élet és Irodalom, 1991. április 5., 10.

[13] Osztovits Ágnes: Máig fájó sebek, Heti Válasz, XII. évf., 33. szám, 2012. augusztus 16., 58–59.

[14] Kállay Géza: „Az ideál mindazonáltal megőrződik” Tanulmányok Bécsy Ágnes tiszteletére, szerk. Horváth Kornélia és Osztroluczky Sarolta, Irodalomtörténet, XC. évf., 2014/3., 406.

[15] Kabdebó Lóránt: Szabó Lőrinc. Nagy magyar írók, Budapest, Gondolat, 1985.; Kabdebó Lóránt: Szabó Lőrinc pályaképe, Budapest, Osiris, 2001. Online (a szerző kiegészítéseivel, 2012): Digitális Irodalmi Akadémia, reader.dia.hu – 2019. november

[16]Kabdebó Lóránt: „egy Költő Agya”. Szabó Lőrinc pályaképe a „modern” európai költészetben, Budapest, Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2021.