Ráki

Gyermekkoromban, amikor először jártam egy rendezett parkban, nem a medvék mérete, ereje, s nem is a farkasok csattogtatott fogai voltak az igazi élmények, hanem az a mókus amelyik két összeütött dió hangjára megjelent a lombokból, s leült velem szembe az ágon. Ha még egyszer összeütötted a két diót, akkor hegyezte a fülét, ha ezt tetted harmadszor is, akkor leugrott a földre, és két mellső lábát felemelte a diók felé, amelyek közül egy rendszeresen lábacskái közt landolt. A dióval a szájában a következő pillanatban már ugrott is felfelé, és szinte alig érintve a fa kérgét máris eltűnt a lombok közti fészkében. Utána okos arcocskáját kidugta, és várta a folytatást. Lesz-e újabb diókopogtatás, vagy ennyi volt?

Nekem ez a kis gyermekkori jelenet ugrott be, valahányszor Szőcs Rákhellel beszéltem. Vagy ahogy barátai nevezték: Rákival. Szemei mindig pajkos és értelmes várakozással voltak teltek, ha nála megjelentem, s kiejtettem közös barátaink nevét. Ez olyan hatással volt rá, mint a mókusra a dióhájak összeütése. A hírek valósággal felvillanyozták, s míg a nevek és az új hírek kopogtak, ő elvarázsoltan várt, nem akarva megszakítani a láthatatlan áramkört.

Tizenéves voltam, amikor kezdtem járni a Szőcs családhoz, előbb mint fiatal költő, később mint a kíváncsiság stratégiáját elsajátító szerkesztőtárs, mindenre nyitott író, az elhallgatott kutatók miértjeinek búvárlója.

Szőcs Pista, a férj, túl a mindennapi feladatokon, a könyvtári ritkaságok elszánt kutatója volt, s lassan én is erre az útra léptem, mert ebben találtam a legtöbb izgalmat abban a világban, amely annyira zárt volt, annyira felparcellázott. Aki nem karrierépítési szándékból kutatott, az csak a furcsaságok közt tallózva találhatott izgalmasat, olyant, ami parlagon hevert, mert a hatalom szempontjából érdektelen volt.

Pista az idők folyamán csak módjával kezdte mutogatni legféltettebb kincseit, a nyugati emigrációban kiadott Magyar Adorján, Baráth Tibor és mások régészeti munkáit, s vitatkoztunk róla hosszan, miután nekem is kikölcsönözte némelyik kincsét. Én is jelentős gyűjteménnyel rendelkeztem már, s olykor cseréltünk. Hosszú beszélgetések voltak ezek, amelyekben részt vettek az asszonyok is: feleségem, Gizella és Ráki. Mindketten orosz szakosak voltak, s életük jelentős részét a szláv nyelvekből készült fordítás töltötte ki, ezért eleinte még külön is vitáztak, de később minden találkozáskor együtt beszélgettünk az általános kérdésekről, mint az értelmiségiek kizárása, elszigetelésük technikáiról, s persze arról, hogy miként találtak egyesek sajátos kiutat mondanivalójuk kifejezésére. Bár ezek a találkozások soha nem voltak konspiratív jellegűek, tudtuk, hogy éveken át a szomszédok közt megfordultak mindenféle ügyosztályok küldöttei, és ez a tudat, hogy lehallgatnak minket, fegyelmezetté tett. A kommunikációt mindig jelbeszéddel húztuk alá, ami lehetőséget adott arra, hogy egyfajta metanyelven beszéljünk, úgy, hogy azt csak mi értsük. Egy hosszú diktatúrát csak úgy lehet kibírni, ha értő, a közösségi erő ellenmérgét mindig kitermelő barátokat szerez az ember. Ismeretlen tehetségek felfedezése, a példaszerű sorsok felismerése és megtalálása örök boldogságforrás volt. Hiszen nagy dolog tudni, hogy túl a mindennapi gondokon mindenütt vannak emberek, akik hozzánk hasonlóan gondolkodnak, hasonlóan éreznek, ellenállnak a szolgalelkűség és a meghunyászkodás csábításainak, a mindig könnyebb útnak, és ezért érdemes megtudni, hogy ők milyen utat találtak ki az éppen aktuális hatalom kijátszására. A hatalom galádságaival szemben felismerni egy újabb kibúvót – ez erősítette belső támfalainkat. Erősítette a hitet, hogy nem lehet olyan megszorítást kiagyalni, amelyre valaki ne találna egy ellenszert.

Emlékszem, hogy ilyenkor Ráki szemei sajátosan csillogtak, s úgy tűnt, ő az a mókus gyermekkoron parkjából, amely a lombok közt lapul, de rögtön előjön, ha meghallja az összeütött diók koppanását.

Az üzenetek ugyanis csak így terjedhetnek tovább, Valaki mindig ott kell legyen, és figyeljen. És értékeljen, például azért, mert Tőkés Lászlót kirúgták az állásából Désen. Van valaki Temesváron, aki állást kerít?

Kop. Kop.

Hallja ezt valaki?