„Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek”

Számos negatív kritikát olvastam az Avatar: Tűz és Hamu kapcsán. Olyan is napvilágot látott, amely mindenféle fura elméletet próbál ráhúzni a karakterekre és a nagyon is világos történésekre. Az elmarasztaló írások leginkább a dramaturgia és a látványvilág ismétlődését említik a film kapcsán, valamint a film már-már elviselhetetlen hosszúságát. Nem vagyok moziba járó alkat, a hosszú filmeket sem szeretem, de az Avatar 3 számomra olyan élményt nyújtott, hogy a mozifotelben ülve csak úgy repültek az órák.

„Látlak téged” – mondja Neytiri az első rész végén, amikor karjaiban tartja a fuldokló Jake emberi testét. Ami a na’viknál annyit jelent: látom ki vagy, látom a traumáid, az örömöd, a motivációd, látom a lényeged és a lelked. Ez a fontos énközlés a filmtrilógia több pontján is elhangzik még, főleg a fontos pillanatokban, amikor valaki végre megérti a másik indíttatásait, érzéseit, lényegét. (A 2. részben Payakannak mondja Lo’ak, majd a harmadikban Neytiri Gekkonak.) De most nézzük meg alaposabban mindazt, amit a kritikusok általában észre sem vesznek a filmben.

Az Avatar mindhárom része közölni akar egy fontos üzenetet. Méghozzá azt, hogy van odaát Valaki. A filmben történetesen ez a Valaki egy matriarchális természetvallás főistennője, a természetanya, Eywa, Mindenek Anyja, akiben az ősök lakoznak és az eltávozottak élete folytatódik, mert a film üzenete szerint: „Soha semmi nem vész oda”.

Valószínűleg a rendező és forgatókönyvíró James Cameron is úgy látja: egy teljességgel elmaterializálódott, hit nélküli és hitét vesztett társadalomban élünk. Ahol az emberek „istene” mammon, vagyis a pénz, a pozíció, a hatalom és a birtoklás, jellemző érzelmeik az önzés és a gyűlölet, legfőbb tevékenységük pedig a pusztítás. Ez a fajta modern, vagy ahogy Hamvas Béla írja a Scientia Sacraban, történet utáni ember meg is jelenik a filmben, méghozzá Quaritch ezredes és emberei alakjában, illetve a hitüket vesztett, és rossz oldalra állt Tűz népében. James Cameron úgy mesél, ahogy kevesen. De ez a mese nagyon is valóságos. „Eywa minden gyermekét a szívében hordozza.” „A na’vik úgy tartják, hogy az energiát csak kölcsönkapjuk, és egy napon vissza kell adnunk.” Azonban az összes ősünk ott van Mindenek Anyjában, azaz Istenben. Érdekes módon ezt a szálat a filmből a kritikák teljesen kihagyják. Mintha süket fülekre találna ez az üzenet. Érthető is: a hit kérdése nem igazán hot topic manapság. Ez az üzenet pedig elhangzik az Avatar legelső részében, a másodikban Neytiriék fiának tengerbe temetésekor, és a harmadik rész végén, amikor Kiri és a gyerekek közösen kapcsolódni tudnak Eywával és az ősök szellemvilágával. Oka van annak, hogy a rendező ezt minden egyes epizódban nyomatékosítja. A néhány perces rész a filmtrilógiából egyébként emlékeztet a Harry Potter és a halál ereklyéinek arra a jelenetére, amikor Harry a Feltámadás kövének segítségével újra találkozik elhunyt szüleivel, Sirius Blackkel és Lupin professzoral. A néző tudja, érti: az eltávozottak vannak, élnek, csak normális esetben az érzékeink számára láthatatlan módon. Ahogyan Cameron hitet és reményt ad a Tűz és hamuban, az egészen egyedülálló. Isten arcát sem sok filmben láthatjuk. Itt, ha rövid időre is, de megpillanthatjuk – nem színész által megjelenítve, hanem önnön valójában. Ráadásul az, hogy egy női entitás finom arcvonásait látjuk, majdhogynem egyedülálló a filmtörténelemben.

Nem tudom, másnak is feltűnt-e, hogy az Avatar első három részében el sem hangzik az a szó, hogy halál. Mintha egyszerűen nem létezne. Gekko is csak annyit mond, amikor meg akarják ölni: „Eywához kell mennem, rendben”. Az ősi vallások, például a védikus szanszkrit hagyomány szerint a halál csupán egy kapu. Átlépés egy másik dimenzióba, és nem az élet vége, hanem az öröklét kezdete, ahogy a kereszténység szerint is. A szent fa – amely hasonlít az ősi magyar vallás életfájához – már az első részben fontos szerepet kap. Átjáró a látható és a láthatatlan világ között. Ezzel egyértelművé válik, hogy a halál csupán egyetlen pontja a létezés teljességének, de semmiképpen sem az élet vége. Ez a látásmód gyökeresen különbözik a modern ember szemléletétől. Egyetlen kritikában sem írtak erről.

A filmek legkülönösebb szereplője Kiri, a tudósnő Grace lánya, akit halálakor teremtett az avatar testébe Eywa, vagyis édesapa nélküli szűznemzésről beszélünk. Kiri a filmben tulajdonképpen jézusi attribútum. Ha pontosak akarunk lenni, Cameron két ember alakjába vetítette bele Jézust. Kiribe és az ő legjobb barátjába (később szerelme) Gekkóba, akinek az apja a na’vik legfőbb ellensége, Quaritch ezredes, és aki „égemberként” él a Sully családdal. Gekko az, aki mindig szíve szerint cselekszik a legnagyobb káosz közepette is, soha nem fél kockáztatni az életét, és ő az, aki a második rész végén megmenti vér szerinti apját, annak ellenére, hogy mélyen megveti őt. Vagyis a kegyelem és a könyörület szimbólumává válik már a második részben. Valamint ő az, akit annak ellenére, hogy megmenti Jake életét, meg akarnak ölni, vagyis fel akarnak áldozni a közösség érdekében, hogy megmentsék a na’vikat.

Időzzünk el egy kicsit ennél a két karakternél. Kiri már a kezdetektől hallja Eywa szívdobbanásait, különös révületekbe esik, aminek senki sem tudja az okát. Folyamatos vágyat érez Mindenek Anyjához imádkozni. Ha kapcsolódik a víz alatti szent fával, még az eszméletét is elveszíti, ezért meg is tiltják neki, nehogy életveszélybe sodorja magát. Az imában és az imádkozás szépségében gyönyörködhetünk e jelenetekben.

A szent fa magjai többször is körbelengik őt, második alkalommal akkor, amikor Gekkón próbál segíteni. A fiú oxigénmaszkja lemerül, haldoklik, Kiri ekkor egy arra lebegő, fénylő magot tesz Gekko szájába, befogja az orrát, leveszi a maszkját. Testvére kérdésére így felel: „Nem tudom, miért csinálom ezt, de érzem, hogy ezt kell tennem.” Csoda történik, a fiú tüdejében bizonyos micéliumtelepek növekednek pár perc alatt, így Gekko megmenekül. Hasonló csoda a második részben, amikor Neytiri gyermekeivel az elsüllyedt hajóroncsban reked. Kiri akkor is kapcsolódik Mindenek Anyjával, és a fénylő magok mutatják meg nekik a menekülés útját. Ezen kívül Kiri minden átélt nehézség után hálát ad: „Köszönjük, Mindenek Anyja”, amely a modern – történet utáni – emberre megint csak nem jellemző. Kiri epizódjai a filmben azt üzenik: kapcsolódni az imával lehetséges. Ha pedig megtörténik, az egyenlő a csodával. Kiri alakja a filmben tehát egyfajta krisztusi jelenlét, Gekko karaktere pedig akkor éri el ezt a státuszt, amikor a halál kapujában, saját szeretve tisztelt nevelőapjától – ahelyett, hogy az életéért könyörögne – mindössze annyit kérdez: „…de azért szeretsz?” Ekkor gyengül el annyira Jake karja, hogy képtelen megölni Gekkót. Gekko és Kiri alakjába gyúrta bele Jézus eszenciáját Cameron, s ez felettébb érdekes és szinte egyedülálló a filmtörténetben.

A rendező-forgatókönyvíró gondosan ügyel rá, hogy kikerülje a hagyományos vallási kereteket minden formában. Sem templomot, sem ismert vallási szimbólumokat nem jelenít meg a film, ettől valahogy még inkább élő lesz a na’vik hite, akik a lehető legtermészetesebb módon hisznek az örökkévalóságban és az örök életben. A Pandorán élő klánok hamvasi kifejezéssel élve az aranykori embert idézik.

Térjünk vissza néhány gondolat erejéig a felnőttek kontra gyerekek ellentétpárhoz. Az Avatar-filmek pozitív felnőtt karaktereibe Cameron tudatosan beépít egy-egy „időzített bombát”, egy-egy nagyon érdekes és életszerű jellemhibát. A rendező olyan mesterien tervez, hogy bár abszolút képesek vagyunk Jake-kel vagy Neytirivel azonosulni, mindegyikük nagyon is emberszerű, azaz messze nem tökéletes. Neytirit, aki ízig-vérig na’vi, elvakítja a népe iránt érzett szenvedély és kötődés, és egyúttal a gyűlölet. Ahogyan Jake mondja neki: „Nem szólhat erről az életed, a gyűlöletről!” Az anya, aki egész életében a gyermekeiért harcol, és szinte eggyé válik népével, gyűlöli a fehérbőrű és ötujjú égembert (ezért gyűlöli Gekkót is). Ez egyébként teljesen érthető, hiszen a civilizált ember népének kiirtásán és bolygójának kizsákmányolásán dolgozik már régóta. Gyűlölete akkor szűnik meg, amikor Gekko, aki nem az ő „fajtája” megmenti imádott férje életét. Mindez ábrázolja a filmbeli klánok, a való életben pedig a világban élő nemzetek és fajok széthúzását, az etnikai gyűlöletet.

Jake szintén remek karakter, többnyire helyes döntéseket hoz, azonban számára a családban nem létezik demokrácia. Ott is kizárólag katonaként tud érezni, viselkedni és gondolkodni, és el sem tudja képzelni, hogy fiatal felnőtt fia, Lo’ak is tud helyes döntést hozni. Az első három rész cselekményét tekintve pedig óriásit hibázik, amikor majdnem megöli Gekkót, hogy Pandorát megmentse. Szerencsére képtelen elpusztítani a fiút, így Cameron még azt is elmesélheti a történeten keresztül, hogy egy embert sem szabad feláldozni a közösség érdekében. Legyünk őszinték: a dolgok így kerülnek a helyükre. Erős gyújtópontja ez a filmnek: a néző azt érzi, ha ez az igazszívű fiú meghal, nincs értelme tovább semminek, ami utána történik. Azzal, hogy Gekkót végül nem áldozzák fel a nép megmentéséért, a Sully szülők még nagyobbat nőnek a néző szemében. És azzal, hogy egy olyan helyen, mint a Pandora, ahol közösségi szellemben élő klánok élnek, nem áldoznak fel valakit a közösség megmentéséért, még inkább megérezzük és megértjük ennek jelentőségét.

A család egységét a filmben inkább Jake teremti meg. Neytiri nem ad szellemi útravalót elméletek vagy magyarázatok formájában gyermekeinek, ezt inkább Jake teszi, a „Sullyék összetartanak” vagy a „Mi sosem adjuk fel” értékteremtő axiómákkal, amelyekre a gyerekek a megfelelő helyzetekben nagyon is jól tudnak támaszkodni. Azt azonban érdemes megjegyezni, hogy Neytiri számtalanszor megmenti Jake életét (az első részben, és itt a Tűz és hamuban is). Igazi harcos amazon karaktert faragott belőle a rendező-forgatókönyvíró.

Észrevehető, milyen mély tisztelet övezi Cameron részéről a filmben a nőket. Egyrészt minden klánban nő a törzsfőnök. A na’viknál, a metkaináknál és a Tűz népénél is. Még a tulkunok vezetője is egy matriarcha – így megnézhetjük, milyen volna matriarchális társadalomban élni. A Pandorán a klánok között béke van és egyetértés. Bármilyen ügyben egymás mellé állnak, közösen harcolnak a hívó szóra. Ha most ezt párhuzamba állítjuk a 21. századi földi társadalommal, óriási kontrasztot kapunk. Egy nemzeten belül sincs egyetértés és béke, nemhogy az egyes országok vagy etnikumok között. Ez tehát a sok közül egy, amiben példát kellene vennünk Pandoráról.

De most térjünk vissza a nőkhöz. Évszázadok óta egy férfiarcú istenséghez imádkoznak a keresztény hívők, aki nem más, mint az „Atya”. (Itt fontos megjegyezni, hogy a Biblia eredeti héber szövegeiben a Szentlélek anyai minőség, és gyakran egy anyagalamb a szimbóluma. Erről ír Cselényi István Gábor A Szentlélek anyai arca c. könyvében.) A Pandorán élő klánok egy természetanyában hisznek, így logikus, hogy a vezetői státuszt is az anyáknak adják. Mivel az őskori népek léte nagymértékben a földtől és a természettől függött, vagyis annak termékenységétől, logikus, hogy az Örökkévalót is egy termékeny Ősanyának gondolták, hitték. Bizonyítja ezt a willendorfi vénusz, vagy a zengővárkonyi Madonna (utóbbi őskori idolt e sorok írójának dédapja, Dombay János ősrégész ásatásai során találták, s kétszer idősebb – négyezer éves – nemzetközileg ismert rokonánál). Mindkét szobor egy-egy édesanyát ábrázol. Amilyen szakrális csodaként látta az őskor és Pandora népe az anyaságot és a nőiséget, annyira materiális szintre süllyesztette azt a modern társadalom.

„Ha nem lesztek olyanok…” Kivételes szerepet szán a rendező-forgatókönyvíró a gyerekeknek. Amikor már csaknem minden és mindenki elveszett, a szülők sebesültek, az erőtartalékok elfogytak a harcok során, Kiri Eywához imádkozik. Gekko és Tuk is csatlakoznak hozzá, s amikor átlépnek Odaátra, kéz a kézben elérik Mindenek Anyját. A film ezen a ponton kapcsolódik Máté evangéliumának egyik legfontosabb passzusához, amikor Jézus így szól:

„Bizony mondom nektek, ha nem változtok meg, s nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be a mennyek országába.” (Máté 18:3.)

Az a feltétel nélküli hit, amely a gyermeki lét sajátja, szükséges ahhoz, hogy Isten országába léphessünk. Cameron nem kertel: közöl. Megmutatja, kiknek a lényében van meg az alázat, a töretlen hit és a tisztaság, amely a kapcsolódáshoz, Mindenek Anyjának látásához szükséges. A film egyértelműen a gyerekek mellett teszi le a voksát oly sok más filmmel ellentétben. Mert miként is tekint a társadalom a gyerekekre? Vagy kis felnőttként vagy egy még javításra szoruló, formálható, fejlesztendő, gyúrható entitásként, amely akkor lesz tökéletes, ha majd felnőtté válik. Cameron ennek épp az ellenkezőjét állítja, vagyis azt, hogy a gyermeki létforma a tökéletesség, amelyben minden megvan a magasabbrendűhöz való kapcsolódáshoz. A Tűz és hamuban minden fontos problémát a gyerekek oldanak meg. Lo’ak emeli fel szavát a tulkunok gyűlésén amellett, hogy harcolniuk kellene életben maradásukért. Gekko menti meg Jake életét Quaritchék bázisán azzal, hogy saját testével védi, hogy ne lőjék le, és Kiri imája indítja be az eseményeknek azt a láncolatát, amikor már minden veszni látszik, amely végül Eywához vezeti őket, és megmenti a na’vikat és a bolygót. A dramaturgiában rendkívül fontos a gyerekek és a fiatalok szerepe. Mintha Cameron azt mondaná: „Ha helyesen éreztek és cselekedtek, a problémák megoldása a kezetekben van. Együtt minden sikerülhet.” Egyik fiatal jellemében sincs helye előítéletnek. A gyerekek az Avatar-filmekben nyíltszívűek, őszinték, problémaérzékenyek és a végletekig bátrak. Ők a jövő. Cameron pedig filmbeli üzenete alapján bízik a jövő nemzedékében.

„Ha van valami, amit megtehetsz, akkor azt meg kell tenned” – adja útravalóul Kirinek a metkainák spirituális vezetője, Ronal. Ez a kijelentés az egyén társadalom felé irányuló, mélyen erkölcsi alapú felelősségvállalását hangsúlyozza. „A legnagyobb hiba, amit elkövethetünk, az, ha nem teszünk semmit, mert azt hisszük, hogy csak keveset tehetünk” (Sydney Smith).

Talán a különböző népek mondái, meséi is ezt példázzák sok esetben, és ezt próbálják továbbadni, mint fontos társadalomépítő, humanitárius alapértéket, ahogyan pótolja ezt a fontos hiányt az Avatar-filmek sora is. James Cameron pedig Pandora bemutatásával egyúttal utat mutat számunkra egy élhetőbb és szebb világ felé.