Vándormesék

Az egyszeri mesepásztor elhatározta, hogy ha már úgyis bolyongani kénytelen egy láthatatlan nyáj nyomában, akkor bejárja kicsiny hazánk (újabban vár)megyéit. És mindenhonnan hoz magával egy mesét. Vagy mindenhová visz? Nehéz az ilyesmit eldönteni.

Ugyan, mi szükség van erre, kérdezhetnők, hiszen mesék mindenhol teremnek, Dunát, Tiszát és egyéb kisebb vízfolyásokat is lehet velük rekeszteni (amennyiben éppen van bennük mit) a könyvkiadásnak úgyszólván húzóágazatát jelentik a gyerekkönyvek, mesét ír boldog-boldogtalan; elég kilátogatni a könyvhétre, és szemrevételezni, amint a gyerek- és ifjúsági irodalom számára kimért fertályon izgalomtól kipirult arcú gyermekek, és hőgutától szederjes arcú szülők végtelen sorai kígyóznak egy-egy boldog szerző felé.

Igen ám. Csakhogy a felnőtt irodalom főterén ugyanígy kígyóznak ugyanők egynyári szerzők előtt, mintegy óvatosságra intve: nem minden könyvnek látszó tárgy könyv, és nem mindenki író, akinek arcképe borítófülre kerül. Ugyanígy: nem mindenki mesélő, aki meseírásra vetemedik.

Alighanem valahol itt van az eb elhantolva. Egyszeri mesepásztorunk ugyanis mesélő a javából. A lóláb, amelyet viszont hant nem takar, már akkor is kilógott, amikor elvileg felnőtteknek írt felnőtt műfajt, úgynevezett novellákat. Ott is elszabadult a meselogika, amely a hétköznapi logikánknál éppen eggyel csavarosabb, kettővel színesebb, és hárommal zavarba ejtőbb. Ott is úgy tört fel a magyar nyelv, mint valami buzgár, áthatolva a köznapi gondolkodás aszályos frázisaiban megkérgesedett nyelvhasználaton és a gátakon, amelyek közé az úgynevezett szosöl-, meg egyáltalán bármilyen média nyelvezete szorítja be. És látszott, minden sorában, hogy azért a víz az úr.

Itt is ez a helyzet. A könyvben, mindenkit előre figyelmeztetek, igazi mesék laknak. Gondosan szüretelve a haza minden tájáról, sarkáról, szegletéről. Nem amolyan nevelő szándékú, szocializációt elősegítő, terápiás célzatú szövegek, amelyeket manapság nemegyszer ekként címkéznek fel, és boldogtalan szülők adnak nyűgös porontyaik kezébe abban a reményben, hogy ettől majd valami valamilyen irányba változni fog. Az a büdös kölök nem fél majd a sötétben, nem agyabugyálja el pajtásait a játszón, vagy egyszerűen csak rászokik majd az olvasásra, és akkor csönd lesz végre. Mindezt úgy, hogy a boldogtalan szülő is fél – főleg mert sejdíti már, hogy a szörnyek nem az ágy alatt vagy a komódfiókban, hanem a lelkében laknak –, ő is elagyabugyálja, legalább verbálisan, nyakkendős kis pajtásait a cégnél, és ő sem olvas egy árva sort sem, hacsak nem a képernyőn. Na most, ennél a könyvnél megtörténhetik a varázslat. Együtt olvashatja gyermek és felnőtt (sőt: fölnőtt), és egyiknek sem lesz semmi baja. Mi több: mind a kettő kiválóan fog szórakozni. És most nem a levegőbe beszélek. Bizonyítékkal is szolgálhatok.

Recenzálni ugyanis elvileg úgy recenzál az ember, hogy fogja, elolvassa a kötetet, átgondolja a gondolatait, amelyek közben körülsereglették, és leírja őket. Idéz, véleményez, kitér, megjegyez, méltat, marasztal, egyebek. Közben fellapozza az inkriminált művet újra és újra. Na most ez itt nincsen. Mivelhogy a kötet sincsen a kezem ügyében. Annyi történt, hogy barátaimnál előkerült a kötet a táskámból. Egy hatéves, egy négyéves, valamint a nagypapa rögtön rávetette magát. Ennek egy hónapja már. Kétszer is jártam azóta náluk, és nem hajlandóak visszaszolgáltatni. Majd legközelebb, mondják, és vigyorognak. Így mindezt emlékezetből vagyok kénytelen írni, annak a négy-öt mesének az emlékével a zsebemben, amit volt időm még a kötet kézhezvételekor elolvasni. Bánja kánya. Még az is lehet, hogy kölcsön adják valakinek, aztán én is végigjárhatom a mesék nyomában az összes (vár)megyét.

Juhász Kristóf: Országjáró mesék. Scolar Kiadó, Budapest, 2025.