Porsenna, a szűkszavú krónikás

György Attila 2018-ban Budapesten megjelent kisregénye a mintegy kétezer évvel ezelőtt önálló létezését elvesztő, a latin tengerbe olvadó etruszk civilizáció egyik prominens képviselőjének lelkivilágába, gondolataiba kalauzolja el az olvasót.

Középkori névtelen krónikásokra emlékeztető módon az író szerényen hátrébb lép, és a halála után kétezer évvel szülőföldjére visszalátogató Porsenna első személyes emlékezését, életről és halálról való elmélkedését tolmácsként közvetíti az olvasónak. Porsenna személyes történetein keresztül egy régvolt civilizáció ragyogásáról és elmúlásáról, majd lelki (vagy tán valódi?) rokonság révén egy másik civilizációban való újjászületéséről és a megmaradásért vívott küzdelmeiről értesülünk. Kétezer évvel később, amikor Porsenna végiglátogatja annak a civilizációnak a fontosabb helyszíneit, amelybe beleszületett és amelyben életét leélte, már történelmi bizonyosság az, amit életében még nem tudhatott: hogy az etruszkok, rasennák, türrhének sorsa végérvényesen bevégeztetett. Ám az ősi sírhelyek kőszobrai, faragott szarkofágjai hűen őrzik rég elporladt rokonok, barátok arcvonásait, a kerámiatárgyakat a hagyományoknak megfelelően továbbra is piros-feketére festik a vidéken, és a szembejövő emberek egy-egy pillantása, mozdulata, gesztusa kései utódra vall, és arra, hogy ők maguk is felismerik a hazalátogatót.

A két istenöltő (ahogy a szerző nevezi a kétezer évet) távlatából megfogalmazott reflexiók különleges módon elegyítik egy szertefoszlott világ szereplői és eseményei feletti nosztalgiát az etruszk civilizáció eltűnését már történelmi tényként elfogadni kénytelen, de annak okait makacsul kereső emlékíró filozofikus elmélkedéseivel. Józan paraszti ésszel felfogható, hétköznapi cselekvésre ösztönző filozófia ez, amelyen érződik, hogy hosszú folyamat eredményeként csapódott le egyszerű, lecsupaszított igazságokból álló életböcsességgé. Különféle narratív eszközök használatával gondoskodik arról az elbeszélő, hogy az egyetemes emberi lényeget megragadni próbáló, általánosításba hajló gondolatokat hordozó könyv ne váljon puszta aforizma-gyűjteménnyé. A helyenként nyers őszinteséggel megfogalmazott kinyilatkoztatásokat minden alkalommal nyomban megkérdőjezi egy „majdnem” vagy „talán” szócskával, amely kétértelművé teszi a mondanivalót. Az egyéni és a közösségi halálélmény elbeszéléséhez illő emelkedett hangvételt folyamatosan kijózanító, az olvasót a hétköznapi létállapotba visszahúzó megjegyzésekkel ellenpontozza. A fenkölt komolyságnak és a humornak az állandó összefonódása, egymásba játszása iróniával és öniróniával telíti a szöveget.

A könyvborítón kibontakozó kerettörténet szerint az etruszk Lucius Caius Tarquinius Porsenna emlékiratait olvashatjuk magyar nyelven, György Attila tolmácsolásában. Ám ahogy beljebb ássuk magunkat az elveszett etruszk civilizáció történetébe, a mesélés többszólamúvá válik. Porsenna mellett szót kapnak a kései utódok is: előbb az unoka, ifjabb Lucius, Róma harmadik királya, majd a szépunoka unokája, Lucius Caius Tarquinius, aki a latinságban fokozatosan feloldódó etruszk civilizációt hátrahagyva visszatér keletre, ahonnan ősei valaha elindultak. Ebbe a hangáradatba vegyül bele egyre erőteljesebben egy másik hang, a tolmácsé, aki a regény folyamán fokozódó intenzitással világít rá egy rég eltűnt civilizáció és egy ma élő kis nép sorsa közötti analógiákra. A mesélő és a tolmács szorosan összefonódó hangjába intertextuális visszhangként olvadnak bele népdalokból, versekből, himnuszokból kiragadott részletek – megannyi vitatkozó, feleselő, vagy éppen gúnyosan füttyentő hangocska. Az ily módon kialakuló polifóniából a narrátor több ízben is megszólította – barátnak és sorstársnak tekintett olvasó hangja sem hiányozhat: egy fejezet üres oldalai várják csöndes nyugalommal, hogy az olvasó saját érzéseivel átitassa, gondolataival telegondolja. Az emlékiratok szövegének többszólamúságát tovább gazdagítja a nyelvi kódváltás (a kisregény elé illesztett latin nyelvű mottó) és a magyar nyelven, de latin betűk helyett etruszk rovásjegyekkel írott fejezet és fülszöveg.

A sokszólamú, sokszínű szöveget szövőmesterhez illő akkurátussággal fésüli össze a mesélő. A bevezető, (nem is fontos) címet viselő fejezetben kiemelt mondatok, félmondatok, szószerkezetek lesznek a láncfonalak (a hosszanti szálak a szövőszéken), ezek képezik a kisregény vázát, határozzák meg hosszát és formáját. Húsz szál láncfonalba szövi bele az író a különböző hangokon elbeszélt emlékezéseket, egyéni és közösségi sorsot érintő reflexiókat, okokat és miérteket firtató kérdéseket és a jövőbe vetített beletörődést és reményt.

György Attila műfajilag talán leginkább történetírói metafikciónak tekinthető kisregényének jellegzetes stílusát a személyes életérzésre és az írás aktusára is kiterjedő önreflexivitás, a parodisztikus hatást keltő intertextualitás, valamint a fenséges és a profán, a komoly és a humoros tartalmak állandó egymásba fordulása határozza meg. Az „Emlékiratok” egy népét és kultúráját őszintén szerető, annak jövőjét féltő aggodalommal fürkésző író élvezetes stílusban elbeszélt históriája: „Elveszünk? Nem. Búvópatakként bukkanunk újra és újra, idegen népek és idegen vidékek között: hiszen mi istenek vagyunk. Csak éppen senki sem imád: de erre nem is vágyunk. Vagyunk. Vagyunk. Vagyunk (na, jó, semmi fontos: nem ragadtatom el magam).”

György Attila: Lucius Caius Tarquinius Porsenna – Emlékiratok. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2018.