Nem bírja tovább. Az úttest stabil kékesszürke síkja mozgásba lendül, fehér tarajos aszfalthullámok szántják, mint az Adriát, amikor motorcsónakkal hasították a tükrét, várva, hogy megélik a végtelent. Várták hiába. A napkorong kibuggyan a vörös ködből, egyenesen a szemébe ömlik. Fáj. Fel kell adni. Aludni kell. Bombákkal tartja magát ébren, több mint huszonnégy órája. A kocsiban mindenki alszik. A sugarak égetnek, megannyi lángoló nyílvessző. A sávok hullámzanak. Az út habzik, tajtékzik.

Végre töltőállomás, pihenő. Index, kanyar jobbra. Tankolni is kell. És főleg pihenni. Legalább egy órácskát. Inkább kettőt. Több órányi út meredezik még előttük, mint egy alig megmászható hegy. Az utolsó zeneszám elhangzása után indultak, mert neki elege lett. Terv szerint reggel pakoltak volna össze. De neki mehetnékje támadt. Azonnal. Ötödik éve tölti a szülinapját Európa közepén, Csehországban, egy monarchiakori erődítményben dübörgő rockfesztiválon. Ő nem a kalandok, a spontán szex, vagy a drog kínálta csalfa örömök miatt, hanem a zene miatt van jelen. Ő is lehetett volna profi zenész, több együttesben játszott, ám egy ponton úgy érezte, nem éri meg az áldozatot. A fesztiválból is elege lett. Kiöregedett? Lehetséges. Annyi biztos, hogy egy percig sem bírt tovább maradni. Sziszi két éve a párja, és utálja a metált. Szeret utazni, ám inkább otthon marad, mint hogy barátja kedvéért a kemény rockot elviselje. Honvágy? Egy hétnél még sosem bírta tovább, távol a kuckójától. Nem törődött útitársainak morgolódásával. Övé a kocsi, ő rendelkezik vele: együtt jöttek, együtt távoznak, apelláta nincs. Akinek nem tetszik, keressen más megoldást. Zsazsa gúnyolta is a háta mögött, hogy vakond. Meghallotta. Nem akart veszekedni.

Kinyújtózik. Hat órája vezet, fáj a háta, a dereka, a térde. Tesz pár lépést, meg kell szoknia a földön járást. És aludni kell, aludni. Elfelejtette a tanksapkát kibiztosítani, visszalép a kormányhoz.

– Mi van, hol vagyunk? – morgolódik Jojó az anyósülésen.

Botond szétnéz. Dimbes-dombos táj nyújtózik a kora reggeli párás kékségben, sehol egy felhő, kánikula ígérkezik. Sivatagsárgára égette a növényzetet az aszály, az út menti fák mintha megperzselődtek volna. Települést jelző tábla nem látszik, míg a szem ellát.

– Fogalmam sincs – kongja rekedten, maga is megijed saját hangjától. Mióta beültek, és a társaság elaludt, nem jött ki hang a torkán, az utolsó rockos éjszaka rátelepedett a hangszálaira.

– A megtett távolságból kiindulva Pest környékén járunk. Tankolok, aztán hunyok egyet.

– Na ne már – hallja több szájból is, mintegy vezényszóra.

– Nem bírom tovább – hörgi. Kinyitja a tanksapkát, beledugja a töltőpisztolyt. Míg kattog a benzinkút számlálója, kikászálódnak a többiek is. Zsazsa bejelenti, hogy neki a mosdóba kell mennie, Feró és Jojó követik. Botond befejezi a tankolást. Bemegy az épületbe, kifizeti a benzint, vesz két palack hideg ásványvizet és egy Bombát. Visszaül a kormányhoz, és a parkoló árnyékos sarkába húzódik. A többiek kicsámborognak a mosdóból, pánikolnak: Botond, amilyen őrült, itt hagyta őket.

– Pihennem kell – kongja ellentmondást nem tűrően.

– S addig itt dekkolunk? Én már azt sem értettem, mi a francnak indulunk éjszaka? – siránkozik Zsazsa.

– Nem akarlak árokba borítani benneteket. Bevackolom magam a hátsó ülésre, ti meg azt csináltok, amit akartok. Van itt pad, fű, bár, lazíthattok kedvetekre.

– Mi lenne, ha én vezetnék? – A lány hangja nem valami meggyőző.

– Mikor ültél kormányhoz utoljára?

– Kábé egy éve.

– Hány sört ittál az éjszaka?

– Nem számoltam.

– Bocsika, akkor inkább mellőzzük.

– Én a múlt héten vezettem, mielőtt elindultunk – mondja Jojó. – Tudjátok, anyu anyagbeszerző. Engem küld áruért, ha egyéb dolga akad. Nem ittam, mert amúgy is megy a hasam.

– Mióta van jogosítványod?

– Nem is tudom, nézzük csak. – Előkotorja a kártyát, betűzgeti. – Hat éve – jelenti ki diadalmasan.

– És autópályán mikor gurultál?

– Nem tudom. Jó, jó, az könnyebb, nem?

– Hát… Beállsz valaki mögé a külső sávba, s ereszted szépen, nyugodtan utána. Betartva a féktávolságot. Semmi előzés, semmi megmutatoménmittudok!

– Jó, jó, ne oktass, tudom, mit kell tennem.

– Akkor startoljunk.

Jojó beül a kormány mögé, Botond az anyósülésre, a többiek hátra.

– Indulhatunk? – kérdezi a vezető.

– Jó, jó, adj gázt! – hangzik kórusban a válasz.

Már rég nem idegesíti, hogy dadogását baráti köre becenévvé nemesítette. Nevetve egyesbe kapcsol.

Botond aggódva figyeli, hogy Jojónak gondot okoz a sebességváltás. Miközben gurulnak a külső sáv felé, katonai dzsipszerű sötét tömeg húz el előttük. Jojó bejelez, felhajt az autópályára. Vasárnap reggel van, a forgalom csekély, a Suzuki Swift motorja egyenletesen duruzsol. Botond lehunyja a szemét. A tűző nap behunyt szemmel elviselhetőbb. Érzi, hogy a fáradtság, mint egy könnyű pléd, betakarja.

A tábortűz mellett a háztűzről beszél. Hogy próbálta oltani. Hogy mennyire logikátlanul cselekedett. A vízpumpával akart vizet biztosítani, miközben a tűz már lecsapta a biztosítékot. Nem értette, miért nem indul be a pumpa. Berohant a lángokon át a fürdőszobába, ott nem talált vedret, kirohant, át a füst- és lángfalon. Nem kap levegőt. A forróság elviselhetetlen. Odarohan az udvari vízcsaphoz. Veder van, víz nincs, az apja már lezárta a fagyok miatt. Vissza az üres vederrel a házhoz. Felrántja az ajtót, láng és tűznyelv csapja szembe. Nem lehet, már nem lesz ereje kimenekülni. Keresi a telefonját. A karjáról a szőrt leborotválja egy lángpenge, a bal csuklója vérzik, a telefon sehol. Ki kell jutni, mielőtt megfullad. Végre levegő! Segítség! – ordítja. – Emberek, segítség! Kirohan az utcára, vissza az udvarra, a lángok már a háztetőn nyargalnak. Vége. Vége mindennek. Semmijük sem marad. Elesik.

Arra riad, hogy a házőrző finoman harapdálja. Tűzoltókocsik vijjogása hallatszik.

A tábortűz barátságos lángjain túl ülő felvidéki lány, mintha csak rá akarna licitálni az ő történetére, egy hónapja szörnyethalt öccséről mesél, fájó arccal, mint aki mindenen túl van. A srác érettségi előtt szerzett jogosítványt, a sikeres vizsgákért a nagyszülőktől ajándékba egy Volkswagen Polót kapott. A haverokkal ünnepelték friss nagykorúságukat, amikor valakinek ötlete támadt, hogy menjenek gyorsulni. Senki nem érezte akadálynak az elfogyasztott szeszes italokat. Betonoszlopnak ütköztek, csak a DNS alapján tudták azonosítani.

Beveri a fejét. Jojó rángatja a kormányt, bumm, a dzsip, Botond belekap a volánba, nem engedelmeskedik, úristen, nekimegyünk a korlátnak, bummm, Botondnak bevillan, valaki mondta, vagy valahol olvasta, hogy lehetőleg le kell húzódni, a karosszéria valamelyes védelmet nyújthat, de meg is ölhet. Bepréseli magát az ülés és a motorház közti térbe, repülés, bumm, visszacsapódás, bumm, repülés, bumm, mozdulatlanság, csend.

A többire csak hézagosan, mások elmondása alapján emlékezett.

Jojó elsőnek mászott ki a kocsiból. Azt ismételgette:

– Nem tudom, mi történt. Én vagyok a hibás. Nem tudom, mi történt.

A Suzuki a bal oldali korlátba fúródva állt meg. Jobboldalt mélységes szakadék. Szerencsére a korlát visszadobta őket. Az első kerekek lehetetlen helyzetben, kifordulva állnak, a gumik laposak. Vajon az ütközés előtt vagy után, a többszöri becsapódáskor pukkantak ki? Ha előtte, akkor emiatt vesztette el Jojó az uralmat a kormány fölött.

Szegény kis kocsi.

Az indulás előtt költött rá százezret, az összes megtakarítását. Hogy minden rendben legyen. Meghálálta.

Senki nem sérült?

Állítólag ezt ő kérdezte.

Senki.

Neki fájt a válla és a bal keze. Jojónak vérzett a homloka, de fájdalmat nem érzett. AZT HITTEM, VÉGE. ÉLÜNK. ÉLÜNK. HÁLA A SORSNAK. HÁLA A GÉPKOCSINAK. HÁLA ISTENNEK. Ez utóbbit a szülei iránti megbecsülésből tette hozzá. DRÁGA KIS SUZUKIM. MEGTETTÉL LEGALÁBB SZÁZÖTVENEZER KILOMÉTERT. FÉL EURÓPÁT BEJÁRTAD. SOSEM HAGYTÁL CSERBEN.

Azt mondják, zokogott, simogatta a gépkocsit, azt ismételgette: szegénykém, és rázta a sírás.

Valaki azt mondta, hívni kellene a rendőrséget. Az ő telefonja már két napja lemerült, a táborban nem volt hol feltölteni. Valaki a kezébe nyomott egy mobilt. Beugrott: 112.

Kérdezték, hol vannak. Nem tudta.

Megérkezett egy autómentő, ő vette át a készüléket. Hallotta, hogy azt mondja:

– M1, huszonhatos kilométer.

Kérdezik, van-e sérült.

Apró karcolásokon kívül semmi bajuk.

A kocsi motorháza félig összenyomva, a lámpák összezúzva, az ütköző leszakadva.

Hogy történt?

Nem tudjuk.

Hányan vettek részt a balesetben?

Ezt a kérdést nem értette.

Az autómentős mondta, hogy a Suzukin kívül egy Cherokee dzsip, két utassal.

Nem beszélnek magyarul.

Hogy milyen nemzetiségűek?

Nem tudják.

A kocsi rendszáma angol.

Akkor oda ment a bal oldalára fordult dzsiphez.

Két vele egykorú fickó állt dermedten a dzsip mellett.

– Sorry, sorry. We caused the accident. We recognize it. Sorry, sorry. Not me. One of my friends.

Az idegenek annyit mondtak, hogy:

– Oké, oké.

Nem látszottak a helyzet magaslatán lenni. Ettől Botond önbizalma visszatért.

– Where are you from?

– Romania.

– Do you speak English?

A rövid hajú azt mondta:

– A bit.

Botond lemondóan legyintett, körbejárta a bal oldalán fekvő kéttonnás járművet. Nem értette, hogy tudta az ő kilencszáz kilós gépkocsija így felöklelni.

– My father will come here. He speaks Romanian.

Lefagyva álldogált mindenki, úgy érezte, neki kell cselekednie. Elképzelése sem volt a szükséges teendőkről, tette, amit az ösztöne diktált.

Kinyitotta a Suzuki csomagtartóját, csodálkozott, hogy kinyílt. Előbányászta a poggyász alól a háromszögű balesetjelzőt, kimért harminc lépést, elhelyezte. Előkészítette a kocsi papírjait, Jojónak szólt, hogy a jogosítvány és a személyi igazolvány legyen kéznél. Megpróbálta kikérdezni, mi történt. Jojó ragaszkodott ahhoz, hogy nem tudja. Elvesztette az uralmát a kocsi fölött, nekiütközött a dzsipnek, ennyi. Hogy mindez előzés közben történt-e vagy sem, széttárta a karját.

Botond még egyszer mindenkit megvizsgált, hogy nincs-e komolyabb baja. A hosszú hajú idegen bal karján tekintélyes, véres horzsolás volt. Az autómentős hallótávolságon kívül telefonálgatott.

Megérkezett az autópálya-kezelő narancssárga furgonja. Befutott a rendőrség. Fiatalok voltak, mint ők, úgy tűnt, a feladat meghaladja képességeiket. Megkérdezték, ki vezetett, felvették Jojó adatait. Megpróbálták szóra bírni az idegeneket, az egyik rendőr némettel próbálkozott, a másik angollal. Érthetetlen nyelven ismételgettek valamit. Az angol hatóság által kiadott ideiglenes tartózkodási engedélyt mutogatták. Végre megértették, hogy le kellene rajzolniuk, hogyan történt a baleset. A rajz szerint a Suzuki előzni akart, és nekiütközött. Nagy sebességgel közlekedett. Jojó azt állította, hogy maximum százzal ment, amikor a szalagkorlátnak csapódott, onnan visszapattanva ütköztek a dzsippel. A románok sebességmérője 60 mérföldön állt meg. Az egyik rendőr számítgatta, hogy kilométerben az mennyi. Megkérdezték, készítsenek-e jegyzőkönyvet. Személyi sérülés nem történt, nem kötelesek feljelentést tenni. Egyiküknek beugrott az alkoholteszt. Volt is náluk kapszula. Jojóval többször megfújatták. Negatív. Botond értetlenkedett.

– Akkor minden rendben?

Elmagyarázták, hogy ha feljelentést tesznek, az azt jelenti, hogy kivizsgálják a körülményeket, és megbüntetik a baleset okozóját. A bírság akár 300 000 forint is lehet. Jojó felsírt, hogy az anyja megöli. Ő még egyetemista, nincs saját keresete, elvált szülők gyereke, stb. Botond kijelentette, két kilóért vette a kocsit, és elvárja, hogy a neki okozott kárt megtérítse. Jojó zokogott. A rendőrök úgy döntöttek, hogy nem tesznek feljelentést. Viszont a forgalmat akadályozó roncsokat sürgősen el kell szállítani. Az autómentős ajánlkozott, hogy ő olcsóbban megszámítja, mint a felügyelet. Botond úgy döntött, igénybe veszi a szolgálatait. Ha olcsóbb. Az illető állította, a felügyelet drága. A narancssárgák várakozó állásponton álldogáltak távolabb. Botond agyán átfutott, hogy összebeszéltek az autómentővel. Netán részesednek a haszonból? Zsazsa értesítette az otthoniakat, jöjjenek értük, hogy hová, még mindig nem tudták. Botondnak végre elárulta az autómentős: Oroszlányba szállítja őket. Ott tárolni tudja a roncsokat, amíg a biztosítóval elintézik a dolgokat, amíg kivonják a forgalomból a szerinte totálkáros Suzukit, amíg a románok találnak valakit, aki elszállítja a dzsipjüket Romániába vagy Angliába, vagy a fene tudja, hová. Neki nem éri meg. Egyikük sem járt soha Oroszlányban.

 

Vasárnap reggel Papp Béla arra ébredt, hogy kopogtatnak a hálószoba ajtaján. Tudta, baj történt, ettől egyből magához tért. Felesége nehezen lélegezve mélyen aludt, az este altatót vett be. Mióta a fia születésnapjait külföldön ünnepelte, az apa készenlétben volt, úgy érezte, előbb-utóbb baj lesz, a baj elkerülhetetlen, időzítve van, csak az időpont kérdéses. Az sem győzte meg az ellenkezőjéről, hogy Botond százezer kilométernél is többet vezetett balesetmentesen.

– Tessék – mondta a ház ura erélyesen.

Sziszi halálra vált arca jelent meg a nyílásban.

– Baj van, Béla bácsi – suttogta. – Botiék karamboloztak, szerencsére már itthon, Magyarországon. Boti sértetlen, a kocsi totálkáros. Érte kellene menni. Már ha lenne szíves, Béla bácsi.

Miért, lehetnék szívtelen is, aki nem siet az egyetlen fia segítségére? – gondolta, és mást mondott.

– Megreggelizem, és indulhatunk. Hová?

– Pesttől nem messze történt, az M1-en. Oroszlányba vitték a kocsit. Valami románokkal ütköztek. Majd Boti elmondja. A telója lemerült, és más számról hívott. Feltétlenül ott kell lennem. Elvinne?

– Nem hiszed, hogy a párod sértetlen?

– Hát, remélem, igazat mond, nem szokott nekem hazudni, de…

– Fél óra múlva indulunk.

Sietősen, ám alaposan megreggelizett. Ki tudja, mikor ehet újra? Úgy nevelték, hogy bármilyen korán kel, ne távozzon éhesen otthonról. Szülei túlélték a világháborút, súlyos élettapasztalat szólt belőlük. Felhívta a megadott számot. Fia összefüggéstelenül dadogott, minden második szava: bocsi. Nehezen, de kihámozta, hogy a két románt is el kellene hozni. Úgy érzi, erkölcsi kötelessége segíteni. Nem tud velük kommunikálni, csak a saját nyelvüket értik. Szegedről vélhetően könnyebben hazavergődnek, mint Oroszlányból. A kárrendezést is könnyebb otthon intézni. Különben ő nem olyannak ismerte a románokat, amilyennek a szülei. Zenélt Bukarestben, Temesváron, többször is, rendes román fickókkal találkozott. Egy másik kocsi is elindult az útitársakért, úgyhogy beférnek a Suzukiba. Megadta az autómentős telefonszámát, ha Oroszlányba érnek, majd tájékoztatja, hova, merre.

Papp Béla nem értette, miért érezte szükségét a fia, hogy az ő Romániában szerzett élettapasztalatait kritizálja. Azonfelül még sosem járt Oroszlányban. Volt egy régi autóstérképe, úgy ítélte meg, a Kiskunhalas–Soltvadkert–Kiskőrös–Dunaföldvár–Adony–Velence–Csákvár vonalon közelítheti meg legkönnyebben a települést. Az autópályát nem szerette, különösen tartott az M0-s körgyűrűtől. Elköszönt a feleségétől, aki Béla szerint mindig túlreagálja a „dolgokat”, és elindultak. Sziszi szótlanul bámult ki az ablakon. Béla örült a csendnek, nem hiányzott még egy aggódó női lélek megnyilatkozása. A lány időnként felhívta Botondot, tájékoztatta, épp hol gurulnak.

A férfi azon töprengett, hogyan viselkedjen a románokkal. A jelek szerint csak a saját anyanyelvüket ismerik; kénytelenek lesznek ezen a számukra ellenszenves jelrendszeren kommunikálni. Romániában született, élete felét ott élte le. Abban a vészterhes időben a román diktátor az ország területén élő magyarokat románoknak nyilvánította, akik előtte ismeretlen okból és eléggé el nem ítélhető módon magyarul beszélnek. Magyarország ez ellen nem emelt kifogást, a hazátlannak, bozgornak csúfolt bennszülött magyar kénytelen volt az „államnyelvet” elsajátítani. Béla a középiskolát román tannyelvű intézményben végezte, minthogy magyar nyelvű hasonló nem volt. Osztálytársainak és tanárainak fele szintén magyar volt. Az egyetemen is voltak magyar tanárai, akik viszont román nyelven voltak kötelesek előadni. Az igazsághoz tartozik, hogy felnőttként ritkán érte inzultus magyar volta miatt. Székelyföldön kapott mérnöki állást, ott alig éltek románok. Miközben nyilvánvaló volt, hogy a román állam egyre türelmetlenebbül igyekszik megszüntetni minden magyar intézményt. Aztán konfliktusba sodródott a hatalommal, noha jobbító szándékkal csak az abszurd termelési feltételeket bírálta. Főleg azt, hogy nyersanyaghiány miatt nem tudták teljesíteni a tervet, s fizetéselvonással büntették a dolgozókat, mintha ők tehettek volna arról, hogy nem biztosították számukra az utánpótlást. Ezt persze rendszerellenességnek bélyegezték. Az állambiztonsági szervek, amelyek az élet minden területén jelen voltak, jelezték: mindenkinek jobb, ha egy országhatárral arrébb költözik. El kellett hagynia szülőföldjét, és albérletre kellett váltania a saját kertes házát, amit a román hatalom hivatalból elkobzott a külföldre települőktől. „Szerencséjére” meghalt özvegy, gyermektelen nagynénje, örökölt tőle egy ingatlant Szegeden, s immár két évtizede új hazájában kereste a boldogulást, több-kevesebb sikerrel. Ha Erdélybe utazott, hogy meglátogassa fogyatkozó rokonságát, és a román határőr a magyar útlevél láttán udvariasságból magyarul szólította meg, nem váltott románra, még az udvariasság kedvéért sem. Persze nem a nyelvvel volt neki baja, hanem azokkal, akik ezen a nyelven tették számára elviselhetetlenné az életet.

Az út mintha egy örökkévalóságig tartott volna. Az autómentő lerakatának udvarán döbbenten látta a kitört kerekű ezüstmetál Suzukit és a ramaty állapotban lévő, angol rendszámú dzsipet. A többiekért már megérkezett a felmentés, csak a fia kókadozott a romos kocsi volánjánál. Jöttükre kikecmergett, összeölelkeztek, és hadarta, hadarta, mi történt, hogy történt, amiből Papp Béla semmit sem értett. Az autómentős, aki a vasárnapi ebédtől állt fel, elmagyarázta, hogy ő hazaszállíthatja a roncsot, de előnyösebb nekik, ha otthagyják, s ő majd kivonatja a forgalomból. Az egész cécó csekély hatvanezerbe kerül, számlát ad, el lehet számoltatni a biztosítónál, ha van CASCO-juk. Nem volt, de ezt nem kötötte a fickó orrára. Sokallta a kért összeget. Azon töprengett, hogyan tudna tájékozódni az árakról. Mivel autójavító műhelye is volt a mentősnek, gyanította, hogy sok mindent felhasználhat a roncsból alkatrészként, akár értékesítheti is. Az oroszlányi férfitől nyilván nem kérheti el a konkurencia címét. Interneten informálódhatna, de ahhoz kellene egy számítógép. Végül úgy döntött, megvárja, míg az illető elküldi a számlát, s ahogy hazaérnek, utánanéz az áraknak. Készpénz nem volt nála annyi, hogy helyben fizessen. Botinak kicsi a jövedelme, nem tudná a kárt rendezni, viszont hitt a barátjának, hogy a kocsi vételárát kiegyenlíti. A vétel óta rá költött tetemes összeget úgy érezte, nem számíthatja fel Jojónak.

Míg a mentős a lepapírozással foglalkozott, Béla odament a románokhoz, akik a lerakat lépcsőjén cigarettáztak. Nem látszottak meglepettnek, hogy miután a nyugati nyelveken kudarcot vallott, az anyanyelvükön szól hozzájuk. Már korábban is tapasztalta, hogy a románok szinte elvárják, hogy velük csak románul kommunikáljanak. Mintha abban a hitben élnének, hogy neolatin anyanyelvük világnyelv. Felajánlotta, hogy elviszi őket Szegedig, ott éjszakáznak, másnap leadják a biztosítóhoz a kárrendezéssel kapcsolatos nyomtatványokat, s felteszi őket a vonatra. A románok arra kérték, hogy egy városszéli benzinkúthoz vigye őket, onnan stoppal igyekeznek tovább. Szerencsére fia csak hátizsákkal utazott, így is alig fért be a románok két hatalmas, láthatóan ólomsúlyú bőröndje a csomagtartóba, kézitáskáikat kénytelenek voltak az ölükben tartani. Az oroszlányi fickónak is segített Béla, hogy megértesse a románokkal: napi ezer forintba kerül a kocsijuk megőrzése, mert a mostani állapotában, betört reflektorral és szélvédővel, bedrótozott ajtóval a magyar rendőrség biztos nem engedné közlekedni őket, akkor sem, ha a jármű mozgásképes. Az irataikból sejtette, rá is kérdezett, rokonok-e, mert mindkettőjüket Chesereunak hívták.

– Unokatestvérek.

Az őseitek pedig magyarok lehettek – gondolta Béla. Hisz a nevetek a Keserű románra ferdített változata.

De véleményét megtartotta magának.

 

Az úton hallgattak. Időnként a visszapillantóban a vendégekre nézett, bóbiskoltak. Az anyósülésen Sziszi félig hátra fordulva Botonddal susputyolt. Az autórádió halkan zenélt, ha a szpíker fecsegni kezdett, azonnal hullámsávot váltott. Bealkonyodott, míg végre begördülhettek az udvarukra. Vasárnap lévén a biztosító zárva. Papp Béla végiggondolta, mi legyen. Az udvaron tartottak egy lakókocsit, abban elszállásolhatják a váratlan vendégeket. De elviheti őket a legközelebbi hotelbe is. A két román látatlanban elfogadta a felajánlott alvóhelyet. Volt az udvaron a diófa alatt egy hatalmas asztal, falócákkal, amit saját kezűleg eszkábált a házfelújításkor megmaradt bontott anyagból, s fia használta, ha barátaival kerti partizott. Oda invitálta egy tál pörköltre a románokat, amit távollétükben a felesége főzött. Egy szóval sem szabadkoztak, nekiestek. Vacillált, hogy megkínálja-e őket pálinkával, sörrel, végül is biztonságosabbnak vélte, ha az idegenek csak vizet isznak.

Míg étkeztek, megpróbált némi információt szerezni róluk. Szűkszavúak voltak. Dés mellől származnak. Laknak-e ott magyarok? Igen, de ők nem tanultak meg magyarul. A falubeliek úgyis mind beszélnek románul. Mit kerestek Angliában? Dolgoznak. Egy építő brigád: kőművesek, hegesztők, épületasztalosok, ácsok, burkolók. Főleg házfelújításokat vállalnak, nyílászárócsere, tetőcsere, padlócsere, ilyesmi. Hogy boldogulnak, ha nem tudnak angolul? A menedzserük beszéli a nyelvet; ő intézi a munkavállalási engedélyt, biztosítja a szállást, ő szerzi a munkát, ő egyezkedik a megrendelővel, beszerzi az építőanyagot, és rendesen fizet a hétvégén. Nekik nincs kapcsolatuk angolokkal, önkiszolgálóban vásárolnak. Kocsmába ritkán járnak, rendszerint hétvégén is dolgoznak. Elégedettek a keresettel? Igen, többszöröse annak, amit otthon kaphatnának. Egy év alatt gyűjtötték össze a pénzt a dzsipre. Mire kell nekik a dzsip? Vadászni. Vadásznak? Angliában nem, de otthon, ez a hobbijuk. Papp Béla nem állta meg, hogy ne mosolyogjon az angolul nem beszélők angolos fogalmazásán. Ha tisztálkodni, vécézni kívánnak, felajánlotta a fia által, főleg zenélésre, hangfelvételekre használt, az udvarról nyíló, zuhanyzóval, mosdóval ellátott helyiséget. Előzetesen egyeztetett Botonddal, akinek egyáltalán nem tetszett az ötlet, féltette a hangszereit, de belátta, ha már ide hívta az idegeneket, a szükségleteikről is gondoskodni kell.

Az üveges verandáról időnként ránézett az udvarra. Látta, hogy a románok félmeztelenre vetkőzve, törülközővel a vállukon bemasíroznak a stúdióba. Aztán még egyszer látta őket le-fel sétálva cigarettázni. Még sötétedés előtt behúzódtak, a szúnyoghálós nyitott ablakon át, jól hallatszott a lakókocsi zárjának kattanása.

Botond és Sziszi felváltva hol Pappéknál, hol Szisziéknél töltötték az éjszakát, ezúttal Béla megkérte a fiát, maradjanak náluk. Szükségét érezte a napi feszültséget némi pálinkával oldani. Együtt vacsoráztak, újra elmeséltette Botonddal a karambolt, hogy másnap a biztosítónál pontosan le tudják írni. Ezúttal a fia, nyilván egyeztetve a barátaival, akikkel hazaérkezésük után sokat telefonált, valamivel világosabb képet rajzolt az esetről. Szerinte a románok a szélső és a leállósáv között lavíroztak, valószínűleg a számukra szokatlan a jobboldali kormány miatt. Jojó megunta, hogy mögöttük nyolcvannal poroszkáljon, mikor szabályosan mehetne százharminccal is, és előzésbe fogott, noha megegyeztek, nem előzget. Közben a románok felgyorsítottak, úgy érezhették, meg kell mutatniuk, mit tud egy Cherokee, ő nem figyelt, és amikor vissza akart váltani a külső sávra, nekicsapódott a dzsipnek. Az utasokkal tömötten is súlytalan Suzuki átvágódott a belső sáv melletti korlátba, onnan vissza a külső sávba, ahol kitört az egyik első kereke, ez fékezhette le annyira, hogy csak megrongálta, de nem szakította át a szalagkorlátot. Hogy a dzsip miként fordult az oldalára, elképzelése sem volt.

Mire Papp Béla másnap reggel kiment az udvarra, a románok már ott dohányoztak. Bőröndjeik útra készen tornyosultak az asztal mellett. Kolbászos rántottával, kávéval kínálta őket. Köszönet nélkül belapátolták, mintha járna nekik. Telefonált a munkahelyére, hogy sürgős intéznivalója akadt, szabadnapot kér. Főnöke nem kíváncsiskodott, rábólintott. Jóban voltak, sosem románozta. Mint a fiát az iskolában a roma gyerekek. Fia mondta, hogy Jojóval is találkozik a biztosítónál, oda hozza a pénzt. Ez kicsit mindkettőjüket jobb kedvre derítette. A kárbejelentő formanyomtatványt kávézással egybekötve töltötték ki. A két román egymással is vitatkozva jelölte meg, hogy a kocsi hol, mennyiben sérült. Jojó megérkezett, és fizetett. Mondta, hogy az anyja mégsem ölte meg, mint a mellékelt ábra mutatja, örült, hogy épségben viszontlátta egyetlenjét. A fiúk kezet ráztak a románokkal, és távoztak.

Papp Béla a „vendégeivel” elindult a Szőregi úton a városból kifelé. A MOL-kúthoz érve azt mondta a románoknak, ha nincs kifogásuk ellene, átviszi őket a határon, nincs messze, kábé ötven kilométer. Láthatják, a benzinkút a bejövő oldalon áll, kevés a valószínűsége, hogy a Romániába tartó gépkocsik oda betérnek. Kérdezték, melyik határátkelőről van szó. Úgy tűnt, a földrajzzal nincsenek barátságban. Béla mentegetőzött, hogy Nagylak bizony messze van Déstől, de ennyivel tud szolgálni. Semmi baj, mondták a románok, úgy tudják, arrafelé sűrű a teherforgalom, biztosan kapnak Kolozsvár felé tartó fuvart. Papp dilemmázott, hogy hívja-e fel a feleségét a programváltozást illetően. Úgy döntött, hogy időben nem mértékadó a változás: ha bejelenti a határátlépést, felesége aggódni fog, idegeskedik, számtalanszor visszahívja, amivel elvonja a figyelmét a vezetéstől, ami ugye balesetveszélyes. Mindenkinek jobb, ha utólag, a befejezett tényt közli.

Ahogy átértek a szomszéd oldalra, láttak jó néhány parkoló kamiont. Kipakolta a románok poggyászát a csomagtartóból, a kalaptartóról visszahelyezte az egészségügyit, meg az emelőt, lecsukta a fedelet. Megfordult, hogy egy kézfogással elbúcsúzzon. Utasai már messze jártak, futólépésben igyekeztek a kamionok felé. Drum bun! – kiáltotta utánuk. Válasz nem érkezett.

 

– Te nem vagy észnél, jó, hogy nem vitted el őket a cseszett falujukba – morgott a felesége, amikor elmakogta, miért tartott sokáig a kárrendezés. – Remélem, nem nekünk kell fizetnünk.

– Hova gondolsz? Erre való a kötelező biztosítás – motyogta Papp Béla elképedve és bizonytalanul. A neje nem szokott ilyen durva szavakat használni. Fogalma sem volt arról, hogy a biztosításuk külföldinek okozott kárra is kiterjed-e, vagy sem, a biztosítási kötvényt sosem olvasta végig. Örült, hogy a letolás a késésért elmaradt.

 

Szerették volna elfelejteni az augusztusi eseményt, de kimondatlanul és gyakran kimondva, egymásnak feszülve, egymást kárhoztatva, régvolt vétkeket felemlegetve, önsajnálattal, céltalan dühvel rágta őket a félelem, hogy a történet befejezetlen. A változatos kimenetelű rémálmokat már ne is említsük.

Karácsony táján érkezett Papp Botondnak címezett levél a biztosítótól. Béla remegő kézzel tépte fel. Értesítették, hogy 700.000 forintot fizettek Chesereu Mirceanak a neki okozott kárért. Azonnal felhívta a fiát. Nézegetheti az eladó kocsikat, a biztosító jótállt helyettük, a Jojótól kapott összeg felhasználható. Sőt, ha nem lenne elég, pár tízezressel kiegészíti. Csordultig megtelt a szíve hálával, szebb karácsonyi ajándékot nem is remélhetett volna.