Egy koszlott macska sétál át gondtalanul az iskola előtti téren. Hirtelen vadászpózba vágja magát, olyanná válik, mint a lassított felvétel. Egy fészkéből kiesett galambfióka az oka a változásnak. Na, ehhez nem kell nagy tudomány, gondolom, kiköpöm fogaim közül a gyufaszálat, és előhúzom farzsebemből jó öreg csúzlimat. A macska már ugrani készül, amikor útjára engedem a jókora kavicsot. Nem akarom feltétlen eltalálni, csak elijeszteni a madárkától. Sikerül. A kő éppen az orra előtt pattan fel kisebb porfelhőt kavarva, a cicus pedig nyervogva ugrik a levegőbe, aztán meg sem áll a közeli bokrokig.

Odamegyek az esetlen, félig tollas fiókához, és azon kezdek gondolkodni, mit csináljak vele. Ha megfogom, és visszateszem a fészkébe – már ha megtalálom –, az anyja nem biztos, hogy visszafogadja. Hazavihetném, de tuti megdöglene. Mi a francot eszik egy ilyen galambgyerek? Lehet, jobban tettem volna, ha a természetre, azaz a macskára bízom az ügy elintézését? Szinte biztos, de úgy rühellem a macskákat! Mégsem engedhetem, hogy kinyírja ezt a magatehetetlen csúfságot.

Keresni kezdem a fészkét. Közben a macsek újra akcióba lép, egyre közelebb oson. Biztos rohadt éhes a szerencsétlen. A lombok között hiába skubizom, nem látom sehol azt a nyamvadt fészket. A galambmama sehol: nem töri össze magát a fiacskája miatt.

– Tudod mit? – nézek a cicusra. – A tiéd lehet.

Azzal a farzsebembe csúsztatom a csúzlit, és nagyot sóhajtva az iskola kapujára nézek. Azt hiszem, mégis be kéne mennem. Előkotrom a zsebemből a számom: 712-es. Felkapcsozom az egyenkabátom bal felkarjára. Utálom. Persze megint kapok egy igazolatlant, piszkosul elkéstem.

Mielőtt belépek a kapun, még visszanézek. A cicus éppen elkapja a fiókát, és fedezékbe iszkol vele.

Megkordul a gyomrom.

Bent Tratyi bá, a pedellus fogad. A két diák-ügyeletes, az ES-ek, már órán, ennyire elkéstem. Csóválja a fejét.

– Már megint te? Apád szétveri a segged, kölyök.

Vállat vonok, keserű vigyor kíséretében. Kérés nélkül nyújtom az ellenőrzőmet.

Az öreg elveszi, bólint. Felírja a számom a listára. Az ellenőrzőm ráhajítja egy halom másikra. Minden rohadt reggel ez megy.

– Nagyszünetben visszakapod.

Be kellene mennem az órára, de úgy döntök, legalább az elsőt teljesen ellógom. Szerencsére Tratyi bának eszében sincs a teremhez kísérni, pedig benne van a szabályzatban. Bemegyek inkább a fiúvécére, elszívok egy szál Carpați-t, amitől egész tökös gyereknek érezem magam. Rágyújthattam volna még a parkban, de nem, én itt akartam. Magamban röhögök. Hirtelen eszembe jut Tora Vasilescu, tegnap este láttam egy filmjét, a Glissandrót, micsoda isteni nő, gondolom. Azok a vadító szemek, hagyján, azok a cickók! Erre duzzadozni kezdek odalent. Ez viszonylag új dolognak számít nálam, néhány hónapja fedeztem fel az első nedves foltot magam alatt a heverőmön. Előkotrom táskámból a legféltettebb kincsemet, egy meztelen csajos kártyanaptárt. A képen a nő egy ágyon térdel, a combja-feneke a vádliján pihen, a melle formás és nagy, a bimbói hegyesek. A nyakában gyöngysor, ami a két melle között a köldökéig ér. Kissé bamba, kéjesnek szánt szemekkel bámul rám. Az arca igazán szép, egy picit kislányos. Magyarból hozta az unokatesóm, kamionozik.

A vécé éppenséggel nem alkalmas arra, hogy ráüljek. Undorítóan mocskos, az ülőkéje természetesen hiányzik. Nem baj, állva is jó lesz. Kigombolom a sliccem, a képet a vécé mögötti falhoz szorítom, bal kezem két ujjával rögzítem.

Nem tart sokáig a dolog.

Végre kicsöngetnek. Felmegyek az osztályba, Munteanu, a matektanár éppen kifelé megy, elosonok mellette, nem vesz észre, vagy nem akar észrevenni.

Titi üget mellém vigyorogva.

– Megúsztál egy felelést, öregem!

Mosolyogva vonom meg a vállam.

– Nem véletlenül lógtam.

A harmadik óra osztályfőnöki, kapok egy fejmosást mindenki előtt. Dina néni tényleg dühös. Túlléptem a határt, azt mondja. Igaza lehet. Beszélni fog a szüleimmel. Összeszorítom a szám, a padot bámulom.

Kémia, aztán töri. A kémiát szeretem, ráadásul a tanár, Tina néni igazán jó fej, a tetejében csinos is. Néha róla is fantáziálok. Dina néniről nem, pedig ő is csinos, de egyáltalán nem szexi.

A töri után hosszú szünet jön, akkor lehet ebédelni, de én nem fizettem be. Titi sem, egymás mellé telepszünk az ablakba, és az iskola előtti teret bámuljuk. Nálam van egy zsíros kenyeres szendvics, nála egy marmeládos. Elosztjuk, így van főételünk és desszertünk is.

– Mint az urak – röhögöm keserves arccal.

– Ja, mint a királyok.

Az iskola előtti téren egy szobor áll, a fején és a vállán galambok. Jobban ismerjük, mint a tenyerünket.

– Szegény Dej1 bácsi – mutat oda Titi.

Az egyik madár éppen a fejére szarik Dej apánknak.

– Még jó, hogy nem Dej úr – villantom rá hamiskásan a szemem.

Titi vádlón néz rám.

– Mi van, most följelentesz, öcsém?

Felnőttesen fecsegünk, mint a szüleink tennék.

Válaszolnék, de abban a pillanatban két hatalmas, fekete autó kanyarodik be az utcáról nagy sebességgel, ragyogó króm lökhárítóikon elsiklik a tavaszi nap fénye.

– Kik lehetnek? – kérdezi Titi, s arcáról leolvad a mosoly. – Szekusok, biztosan szekusok – válaszolja meg a saját kérdését.

Igen, én is így gondolom. A gyomrom összerándul, pedig velem, meg a családommal eddig nem történt semmi olyasmi, ami… De mégis, rengeteg mindent hallottam itt-ott, és persze rémmeséket a srácoktól, aminek a felét sem hittem el.

A hír villámgyorsan terjed szét az ebédről visszatérők között, pillanatokkal később már minden gyerek az ablakokban lóg. Az sem zavar bennünket, hogy már becsöngettek.

Öten kászálódnak ki a kocsikból, kettő ott marad, és cigarettára gyújtva traccsolni kezd. Biztosan a sofőrök, gondolom. A másik három határozottan elindul a suli bejárata felé. Kettő bőrjakós krapek, az egyik görnyedt, kopaszodó ötvenes, a másik nagydarab, kissé pocakos fickó, marha nagy barkóval. A harmadik egy nő, sötétszürke kosztümöt visel, az alakja telt, és még az ablakból is látszik, ahogy riszálja a jókora fenekét. Még azt is látom, hogy a pocakos, aki mögötte megy, éppen azt stíröli.

Annyira lefoglal bennünket a látvány, hogy nem figyelünk a veszélyre: az ajtóban megjelenik Stoika, a rémes franciatanárunk.

– Mi van, hét bé? – sziszegi, mire mindannyian feléje pördülünk. Stoika sosem ordibál velünk, mégis rettegünk tőle. Olyan, mint egy kobra, amelyik szinte megbabonáz, mielőtt halálosan lecsapna ránk.

Titire és Mariára néz mindenki, tudjuk, ők a hetesek. Nekik kell elvinni a balhét.

Stoika olajos bőre vörösleni kezdett a félkopasz feje tetején, ebből már látjuk, nagyon pipa.

Két másodperc alatt érünk a helyünkre, Titi és Maria pedig vigyázban állnak a pulpitus mellett.

– Jelentést!

Titi és Maria elhadarják franciául az ilyenkor szokásos szavakat.

– Mi volt ez az egész? – kérdezi a tanár hűvösen, a fogai közt szűri a szót.

Alig lehetett érteni, mit mond. Tudom, ilyenkor a legrosszabb. Tuti, hogy dogát írat, vagy egész órán feleltetni fog.

– Tanár úrnak jelentem – mondja holtsápadtan Titi –, hogy két feke…, fene nagy autó jött az iskolához, azokat néztük.

Stoika, az eddig vörös képű Stoica arca hirtelen fakóra vált. Nem szól semmit, csak a szeme villan a két hetesre, húzzanak a helyükre. Nekünk is int, üljünk le. Előbb a naplót kezdi lapozni, de néhány másodperces hezitálás után lecsapja a fedelét.

– Olvas és fordít mindenki magában, huszonegyedik lecke.

Kezdjük kinyitogatni a tankönyvet, meg a füzetünket. Stoica közben feláll, hátrakulcsolt kézzel az ablakhoz sétál, és kibámul rajta. Tudom, hogy a fekete autókat, meg a két sofőrt szemrevételezi. A háta mögött összefogott kezei mintha remegnének

Akkor a folyosóról beszéd és léptek zaját halljuk, majd kicsapódik az ajtó, és az igazgatónő jön be, sápadt az arca, a szája széle legörbül. Soha nem láttam még ilyennek. Általában üvöltözésre használja a száját, nem sírásra. Mögötte Dina néni, hasonló állapotban. Utána becsörtet a három szekus.

– Osztály vigyázz! – suttogja Stoica.

Mint a rugó, úgy pattan fel mindenki, még Titi is, akinek az egyik lába nem működik rendesen, mert a születésekor valami kretén orvos rosszul fogta meg a csípőjénél a szülészfogóval.

– Az elvtársak azért jöttek, hogy… – kezd bele az igazgatónő, de a pocakos-barkós fickó közbevág.

– Majd én!

Fogalmam sincs, a többiek mit gondolnak, nekem a torkomban dobog a szívem. Elképzelni sem tudom, mit akarhatnak. Valaki elkövetett valamit közülünk? A két férfi és a nő körbejár a padsorok között, mindenkinek az arcába bámulnak, és tetőtől talpig végigmérik egy-két osztálytársamat. Én is sorra kerülök. A barkós megáll előttem, és jól megnéz magának. A szeme zöldesszürke, ilyen közelről jól látszik, milyen kékesfekete az arca a folytonos borotválkozástól.

Rám mutat.

– Mit szóltok ehhez?

A két másik odajön, ők is megbámulnak. A kopaszodó megtapogatja a felkaromat, majd tenyerébe fogja az állam, és ide-oda forgatja a fejem, hogy profilból is megnézhessen. Kirántom magam a szorításából, engem ne tapogasson, mint egy lókupec. Olyan barackot nyom a fejbúbomra, hogy könnyezni kezdek.

– Ááááá – tátja ki a száját ekkor felém a nő, intve, hogy kövessem a példáját.

– Ááááá – mondom engedelmesen, és ők belenéznek a számba, a nő bólint.

– A fogai nagyjából rendben.

– Szerencsére – dörmögi a barkós, miközben int nekem. – Sétálj el a tábláig és vissza.

Megteszem, amire kér. Érzem, közben majd kiugrik a szívem a helyéről. Nem, nem úgy, mint az előbb, százszor jobban. Azt hiszem, a fejem nagyon vörös lehet. A hátamon csorog az izzadtság.

– Megfelelő lányt láttál? – kérdezi a barkós a nőt.

Az megrázza a fejét.

– Én sem. Nem baj, még van két osztály. Akkor ő jó lesz?

– Megjárja.

– Hogy hívnak?

– Marius Dica.

A barkós és a nő összenéznek, látom, nem tetszik nekik valami. A férfi megvonja a vállát.

– Nem baj, a nevük úgy sem hangzik el. A lényeg, hogy szép román fejük legyen.

Nem tudom mire vélni az utolsó mondatot. Mit akarnak ezek az én szép román fejemmel? Mégis, kicsit megnyugszom ezektől a szavaktól.

A következőktől viszont ismét irtózatosan kalapálni kezd a szívem.

– Most velünk jössz! – mondja a félkopasz, de a barkós leinti, közben Dina nénihez fordul.

– A szülei?

Dina néni ennyiből is megérti, mire kíváncsi a szekus.

– Az apja a konzervgyárban segédmunkás. Az anyja a gépipari kombinátban konyhalány. Tudtommal nincs priuszuk.

– Ennyi elég! Mehetünk!

Tanácstalanul nézek a dirinőre és Dina nénire, de lesütik a szemüket. Stoica az utolsó mentsváram, pedig Stoica…

A franciatanár szinte észrevehetetlenül bólint felém, és a szemével jelez, nem lesz semmi baj. Legalábbis én így értelmezem a mozdulatait. Lassan a táskámért nyúlok, hogy belepakoljam a cuccomat, de a barkós fickó türelmetlenül kiszakítja a kezemből, és a székemre dobja.

– Mindent itt hagyunk. Indulás!

Úgy megyek közöttük, mintha a kivégzésemre kísérnének. Lopva Titire pislogok, a tekintete rémült. Gondolom, a többieké is. Érezem, amint néhány könnycsepp gördül végig az arcomon, pedig rohadtul küzdök ellene.

– Kísérje az igazgatói szobába – vakkant oda a dirinőnek a barkós, nyilván ő a főnök. – Mindjárt jövünk mi is, ha megtaláljuk a megfelelő lányt.

Megyek a dirinő után, ő nem szól hozzám semmit útközben, de amint belépünk a szobájába, és becsukja mögöttem az ajtót, az arcomhoz hajol, és pergő nyelvvel magyarázni kezd.

– A Securitátétól2 jöttek. Azt mondják, egy jóképű fiúra, meg egy szép lányra van szükségük, akiknek az arcvonásai kellően reprezentálják a románságot. Azt nem mondták meg, mire kelletek, de gondolom, a Látogatás miatt van az egész.

Nem értem, mire utalgat, és elég buta képet vághatok, mert megrángatja a karom.

– Hát még nem hallottad? Állítólag pénteken a városba jönnek!

Fény gyúl a fejemben. Apám is pusmogott valamit tegnap az anyámmal, hogy Csauékat hamarosan Temesvárra eszi a fene.

Megint ideges leszek. Mi a francnak kellek ezeknek?

– Biztos ti adjátok oda a virágot nekik – taszajt hátba a dirinő. – Aztán nehogy szégyent hozzatok az iskolára! Legyél udvarias, és nehogy valami olyat mondj… na, érted te, igaz? Elég nagyfiú vagy hozzá, hogy megértsd.

Bólintok. Ha csak ennyi, akkor bambi.

Nyílik az ajtó, a szekusnő tol be maga előtt egy fekete hajú, sötét szemű, formás kis csajt. Látásból ismerem, Nicának hívják, és a hét cébe jár. A melle már egész nagy, gondolom magamban, mert az arcáról azonnal oda vándorol a szemem.

– Megvan a leányzó is – mondja a barkós a dirinőnek. Elégedettnek tűnik. – A családokat mi értesítjük a dologról, elvtársnő. Államérdek. A kollégám mindjárt felírja a címüket. A két tanulójuknak nagy megtiszteltetésben lesz része. Pénteken kettőre hozzuk vissza őket. Addig nincs érintkezés, ne is keressék a srácokat.

A lány rám emeli a tekintetét. Szörnyű rettegés ül a szemében. Nem merek megszólalni, csak a tekintetemmel próbálom üzenni neki: nincs semmi baj.

Mintha egy kissé megnyugodna ettől.

Beülök a kocsiba, Nica a másikba a szekusnővel. Én maradok a két hapsival. A barkós ül előre, a másik mellém. Indulunk, a barkós hátrafordul.

– Gigi, felvilágosítod?

A Giginek nevezett tag közelebb húzódik hozzám, és ráteszi kezét a combomra. A hátamon feláll a szőr.

– Mázlid van, fiacskám – mondja. – Holnapután te adod át a reptéren a temesvári diákság nevében a virágcsokrot a miniszterelnök-helyettes asszonynak. Hatalmas megtiszteltetésben lesz részed!

Hogy nagyobb hangsúlyt adjon mondandójának, megszorítja a combom. Próbálok elhúzódni, közben látom, a barkós észreveszi, mit csinál a társa, és mérgesen néz rá, a fejét rázza. Gigi erre elenged, és visszahúzódik a helyére. Fellélegzem.

– Az eseményig nálunk laksz majd – veszi át a szót a barkós. Úgy beszél hozzám, hogy nem fordul hátra. – Kapsz rendesen enni, kapsz vadiúj ruhákat. Menő frizurát csináltatunk neked. Lesz egy orvosi kivizsgálás is. Megnézzük, hogy minden rendben van-e veled. A miniszterelnök-helyettes asszony tart a fertőzésektől.

Nem szólok egy kukkot sem, mire a barkós odafordul.

– Érted?

– Igen.

– Helyes. Örülök, hogy nem beszélsz sokat. Erről az egészről, majd a végén, nem beszélhetsz senkinek, érted?

– Értem.

– Még a szüleidnek sem. Nem kell részleteznem, mi történik, ha beszélsz, ugye?

– Nem kell.

– Helyes. Velem, Gigivel és Florianával leszel a következő két napban. Engem Radunak hívnak. De szólíts inkább Raulnak, azt jobban szeretem.

Bólintok, szerencsére több szó nem esik. Figyelem az utcákat, eddig azt hittem, biztos a Szeku-házba visznek, ott van a Lugosra menő út mentén, a Milícia mellett, mindenki ismeri. De nem, nagy, széles úton megyünk, hatalmas, régi, gyönyörű házak között, még sohasem jártam ebben a városrészben, mintha nem is Temesváron járnánk. Itt biztosan a pártfejesek laknak, gondolom.

Az autónk egy jellegtelen épület előtt áll meg, kissé csalódott vagyok, az összes többi villa nagyobb és szebb. A kocsibehajtó kapuja magától nyílik, csak bámulok, ilyet még nem láttam. Az autó eltűnik velünk a pincegarázsban. Félhomály, betonlépcsőn caplatunk fel. Az ajtókon mindenütt elektromos zár, amit Raul kártyával nyitogat előttünk. Nyilvánvaló, hogy ide se bejönni, se innen kimenni nem egyszerű.

Egy fogadótérbe lyukadunk ki, idős nő vár ránk, szigorú arcú, szikár asszonyság. A fejével int, én és Nica követjük. Az emeletre visz, magamra hagy egy ajtó előtt.

– Ez a te szobád. A gönceidet tedd a szennyeskosárba, fürödj meg, és öltözz át. Találsz egy lombikot a vécé mellett, pisilj bele, és majd hozd magaddal. Van fél órád.

Félve lépek be. A „cellám” akkora lehet, mint a lakásunk. Kék-arany mintás tapéta, aranyozott, piszkosul réginek tűnő bútorok. Az ágyamnak teteje is van. Csupa selyem, csipke. Tele puha párnával. Óvatosan közelítem meg, megnyomogatom, jól rugózik. Hatalmas ugrással belevetem magam, hanyatt fekszem, a kezeim kitárom. Egy pillanatra boldog vagyok. Észbe kapok, keresem a fürdőszobát. Az is hatalmas. A kád hófehér és tiszta. Kinyitom a csapot, a víz forró. Csurig engedem a kádat, mindenféle illatos, üvegtégelyekbe töltött színes folyadékot, meg kristályt, labdacsot teszek bele. Meztelenre vetkőzök és belecsobbanok. Isteni forró, teli habbal. Basszus, azt hiszem, még soha nem fürödtem ilyen forró vízben. A szappan zöld és illatos. Azt hiszem, almaillatú.

Fél óra múlva szárazon, nedves, hátrafésült hajjal várom, hogy értem jöjjenek. Sötétkék Adidas mackónadrágban és fehér pólóban vagyok, a papucsom is menő. A Giginek mondott pasas lép be, aki a combomat tapizta. Összerándul a gyomrom. Ez a rohadék bármit megtehet idebent velem, fut át az agyamon. Szerencsére sietünk, int, kövessem. Kifelé menet azért megfogja a tarkómat, kicsit megszorítja, majd végigsimít a gerincemen. Csessze meg.

A földszintre megyünk, egy kisebb szobában fehér ruhás, fityulás, fiatal nő vár, ápolónőnek tűnik. Bomba a tested, aranyom, gondolom magamban. Az arca nem túl szép, de érdekes.

– Most veszek tőled egy kis vért – mondja kedvesen, miközben elkéri tőlem a kis pisistégelyt. Mire visszafordul, már a kezében a fertőtlenítőszer. Elköti a felkarom, kettőt üt a bal kezem vénájára, és már szúr is. Felszisszenek, még soha nem vettek tőlem vért. Reszketve nézem a saját sötétvörös vérem, amint egy kis lombikba folyik. Néha rám pillant, a tekintete sajnálkozó. Talán nem tudja, miért vagyok itt, és miért kell átesnem a tortúrán. Szerencsére gyorsan vége. Kapok egy vattacsomót, azt szorítom a szúrás helyére. Kimegyek, Nica piros adidasban áll. Ő következik. Pillanatok múlva hallom a sírását. Rövidesen elhallgat, aztán csatlakozik hozzám. Eltelik öt perc, egy árva szót sem váltunk. Megjelenik egy fehér köpenyes férfi. Int, bemegyek vele az előző szobába. Negyedórán keresztül vizsgálgat. Tüdő, szív, pulzus, aztán valamit rárak a felkaromra, ami felfújódik, közben a pasas egy óraszerűséget bámul. Fogalmam sincs, mit mér ezzel. Utána fel kell feküdnöm az ágyra, bekeni a felsőtestem valami hideg szmötyivel, aztán fura tappancsokat tesz rám, amiből drótok csatlakoznak egy géphez. Ilyet se láttam még. Amint mindennel végeztem, ismét kimehetek, Nica vált. Nincs ott senki, hát leülök és várok.

Húsz-harminc perc telik el, kijön Nica is. Egymásra nézünk, még mindig rémültnek tűnik.

– Neked is megmondták, mire kellünk? – kérdezem.

– Meg – szipogja.

– Nyugi, nem lesz semmi baj – mondom neki. – A nőci rendes?

Értetlenül bámul rám.

– Az a Floriana, vagy ki.

– Ja, igen. Végül is igen.

– Neked is olyan menő a szobád? A fürdő oltári.

– Aha – mondja, és elsírja magát.

Átölelném, ha merném. A pólóján átüt a hegyes bimbója. Nyelek egyet.

A házasszony jön, megint csak int, kövessük. A társalgóba visz, ott van Raul, a barkós. Csiszolt kristálypohárból iszik valami aranybarna löttyöt.

– Jól van, kölykök! – mondja, és egy fotel karfájára telepszik, nekünk meg mutatja, üljünk a kanapéra. – Szépek vagytok. Holnap reggelre megjön a laboreredmény, a doki megint megvizsgál benneteket. Aztán jön egy fogász, ne ijedjetek meg, csak tömni fog, nem húzni. A vezér utálja a rossz fogakat. Aztán szabadfoglalkozás estig. Közben annyi kaját kaptok, amennyi belétek fér! Estefelé pedikűr-manikűr. Holnapután korán kell kelni, mert jön a fodrász! Utána megyünk a reptérre! Van kérdés?

Nekem nincs, de Nica megszólal.

– És utána mehetünk haza?

– Igen, utána hazaviszünk benneteket.

A házinéni jön be.

– Megérkezett a szabó.

Raul felpattan, int nekünk, vele megyünk. Egy magas, jólöltözött fazonhoz visznek, vele van a segédje. Szerintem buzik, mint Gigi. Ruhákat próbálunk, leveszik a méreteinket. Kezdem unni, és kezdek rohadtul éhes, meg szomjas lenni. Kora este van, a nap lemenőben.

Amint végzünk, az ebédlőbe kísér a házinéni, aki még mindig nem mondta meg a nevét. Raullal és Florianával vacsorázunk. Kezdetnek kaviár pirítóssal, még soha nem ettem. A szekusnő folyamatosan mondja a fogások nevét, és mutatja, hogyan kell enni. A kaviár szerintem szörnyű, de megeszem. Látom, Nica is szenved. Utána csorbaleves, tele hússal. Komolyan, ilyen jót még nem ettem. Kétszer szedek, aztán gyöngytyúkcombot kapunk pirított krumplival és paradicsomsalátával. Még sohasem láttam ilyen szép ételt. Hát így is lehet élni? A desszert franciakrémes. Csodálatos. Az ételhez italokat kínálnak, mindketten Pepsi-Colát kérünk. Hihetetlen. Az Adidas szerkó, meg a Pepsi is. Kezdem elengedni magam.

Este még tévézhetünk, van videómagnó is, egy rakás videókazettával.

A házinéni kérés nélkül kakaót hoz, meg egy üvegserlegben mindenféle csokit és cukrot. A legtöbb nyugati cucc, még soha nem ettünk hasonlót sem. Nicával röhögünk, és tömjük magunkba.

A filmnézésen összekapunk, ő a Házibulit akarja, én a Rambót. Végül engedek. A kanapé két sarkában helyezkedünk el, és bámuljuk a Spohie Marceaut. Micsoda nő, Istenem. Néha a lábfejem találkozik Nicáéval, egy idő után már direkt csináljuk, amitől merevedésem lesz. Arra gondolok, hogy esetleg…

Este tízkor bejön Raul, és felküld minket a szobánkba. Megnyugszom, hogy Gigit nem látom sehol. A szobám ajtaját szeretném bezárni, de nincs benne kulcs. Szentségelek magamban. Sokáig nem merek elaludni, félek, hogy az a rohadék Gigi bejön, amikor alszom. Végül elnyom az álom, arra ébredek, hogy valaki matat a combomon. Megmerevedek, a sötétben nem látok semmit, de tudom, hogy Gigi az. A keze elér oda, ahová nem kellene. Kirúgok, és levetem magam az ágyról, közben teli torokból visítok segítségért. A hülye barom csitítani próbál, én teljes pánikban, mire becsörtet Raul és Floriana, felgyullad a villany. A barkóson látszik, hogy dühös. Kitessékeli Gigit maga előtt. Azért visszafordul hozzám.

– Nem kell a hiszti, te kis takony! Kuss van, cseszd meg!

Köszi az együttérzést, dünnyögöm magamban. Ismét kell egy óra, mire megnyugszom. Aztán végre világosodik.

A reggeli fenomenális. Megint olyan dolgokat kapunk, amit még soha nem ettünk, legalábbis én. A gyomrom azért még remeg. A szemem sarkából az ajtót lesem, mikor lép be rajta Gigi. Valami magyar szalámit tálalnak fel a sok között, aminek fehér a héja. Kurvajó. Igazi vajat, szuper sajtokat adnak. És a kenyér, meg a kifli! A croissantról nem is beszélve. Ezt a szót a franciaórákról ismerem, de még soha nem ettem. Van sajtos és kakaós, meg lekváros is. Telezabálom magam.

Kapunk egy-egy cetlit, be kell magolnunk a rajta lévő három mondatot. Nem tűnik nehéznek, de azért kissé félek, nehogy belesüljek majd a nagyasszony előtt.

Utána visznek a dokihoz, ő valami papírokat nézeget, dünnyög, aztán ad két tablettát, hogy vegyem be, majd közli Raullal, hogy tökéletes állapotban vagyok. Ebédig ismét filmeket nézünk Nicával. Akkor kérdezi, mi történt éjjel. Tőszavakban számolok be a dologról. Egyébként Gigit még nem láttam ma, remélem Raul hazaküldte.

Ebéd előtt még a kertben is sétálhatunk. Észreveszem, hogy a környező házak ablakait mind elfalazták felénk, és a kerítés magas, teljesen zárt. A villa kertje hátul hatalmas, tele ősrégi fákkal, igazi dzsungel. Láthatóan senki sem figyel minket. Egy Ambassador csokit ketté török, a felét Nicának nyújtom.

– Ilyet se eszik mifelénk halandó – mondom.

– Pedig a városban gyártják.

Eszünk. Rájövök, a tegnap esti svájci csokik sokkal finomabbak, mint ez a mi hírességünk, amiről csak álmodozhatunk.

– Miért lógsz annyit? – kérdezi Nica.

Meglepődök, nem értem. A lány elérti a bamba képemet.

– Mindenki rólad beszél. A nagy vagány Mariusról.

Még jobban meglepődöm. Nem tudtam, hogy hírhedt vagyok hetedikes körökben.

– Te is?

– Ugyan – megvonja a vállát, de a pillantásából tudom, nem mond igazat. Érdeklem.

– Unom a sulit. Otthon meg… Apám alkesz.

Bólint, mint aki mindent ért.

– Az enyém is iszik.

– Minden férfi iszik, mintha kötelező lenne. Én nem fogok.

Kissé feldúlt lehetek, mert megfogja a kezem. Egymás szemébe nézünk, úgy döntök, most vagy soha, megcsókolom. Kurvára félek, de odahajolok, ő nem rántja el a fejét, pedig ettől tartok a legjobban. A szája nedves, jó érzés. Szétválunk, egymás tekintetét kutatjuk. Odabújik hozzám, és a vállamra hajtja a fejét. A hegyes bimbóit érzem a mellkasomon.

Ebédelni hívnak, ismét különleges, és többnyire finom ételek. A végén papanaşi3, rengeteg tejföllel és áfonyamártással. Ilyet nagy ritkán anyám is készít, ha kapunk túrót meg áfonyát a vidéki rokonoktól. Amint végzünk, a banya felküld minket fogat mosni, mondja, jön a fogász. Jó sokáig elszöszmötöl velünk a nőci, már a délután közepén járunk, mire végez velünk. Mindketten töméseket kapunk, de nem amolyan szokványos fémszínűt, hanem hófehéret.

A fogászt a pedikűrös követi, egy ugyancsak belevaló nőci, aki levagdossa a kéz-meg lábkörmeinket, és még meg is reszelgeti.

Utána videózás és nasizás, most már összebújva nézzük a filmet Nicával. Vacsora előtt megérkezik a szabó, mindketten vadonatúj iskolai öltönyöket kapunk. Az anyaga sokkal puhább, mint a réginek. A szabó elégedett, Raul és Floriana is. Ismét zabálás, nem tudok betelni a jobbnál jobb ételekkel.

Most nem maradhatunk fent, Raul elküld bennünket fürdeni.

– Reggel ötkor ébresztő. Jön a fodrász, azután reggeli. Nyolc órakor indulunk a repülőtérre.

Beülök egy kád fürdővízbe. Arra gondolok, ez az utolsó. Aztán Nicáról fantáziálok. Át kellene mennem hozzá az éjjel, de tudom, nincs hozzá bátorságom. Gyanítom, nem utasítana el, inkább attól félek, nem tudom, mit és hogyan kellene csinálnom. Szükségem volna valami tapasztalt nőcire, aki kitanít. Mindegy, a tegnapi éjszaka után elég fáradt vagyok ahhoz, hogy most könnyen álom jöjjön a szememre.

Reggel Raul ébreszt. A szemem kipattan, és azonnal izgatott leszek. Eljött tehát a nagy nap. Csak nehogy valami galibát okozzak, fut át rajtam, mert még kivégeznek érte. Vagy a szüleimet. Egy gyereket csak nem nyírnak ki ezek?

Még melegítőben vagyunk, amikor a fodrász érkezik. Én gyorsabban végzek, mint Nica. A séróm olyan jófiús lett, hogy ihaj! Grimaszolok a tükörbe, Nica a hátam mögött ül, és kacag. Az ő haját szép hullámossá varázsolják, majd kap bele egy idétlen masnis szalagot. Most ő grimaszol és én kuncogok.

Raul negyedórát szán a reggelire, és öt percet ad az átöltözésre. Amint megjelenünk Nicával a hallban, látjuk, a szekusok elégedettek velünk. Az asztalon két hatalmas virágcsokor vázában.

Néhányszor elgyakoroljuk a virágok átadását, és a rövid mondókánkat. Az enyém ez: Drága Elena Ceauşescu miniszterelnök-helyettes asszony! A román nép legszeretettebb lánya, nemzetünk tündöklő édesanyja! Fogadja szeretettel a Román Szocialista Köztársaság temesvári tanulói nevében szerény ajándékunkat!

Szerencsére egészen könnyen elmondom. Raul ötször ismételteti el velem, egyszer meglendül felém a keze, mert nem mondom elég lassan és artikulálva a szöveget. Szerintem csak azért nem pofozott fel, mert nem akart nyomot hagyni az arcomon.

Raul tapsol, int, indulunk. A csokrok a csomagtartóban landolnak, most csak egy autóval megyünk.

A repülőtéren még soha nem jártam. Bámuljuk a kirendelt, ünneplőbe öltözött tömeget, de engem jobban érdekel az irányítótorony és a repülőgépek. Sokat kell várni, közben magamban ismételgetem a szövegemet. Látom, Nica is ugyanezt teszi.

– Nyugi – mondom neki. – Minden rendben lesz. Ügyes vagy.

– Te is.

Végre látjuk landolni a kormánygépet. Még legalább negyedóra, mire lesétálnak Csauék a vörös bársonyszőnyeggel borított lépcsőkön. A helyi fejesek fogadják őket, aztán jönnek a kisebb fejek, köztük mi. Egyszer csak ott állok Elena előtt. Marha kicsi és ráncos, gondolom magamban. Az orra viszont hatalmas, igazi banyaorr. Öregebbnek tűnik így élőben, mint a tévében. Egyedül a haja szép. Nincs több időm agyalni, elhadarom a három mondatomat, és nyújtom a csokrot. A vénasszony vigyorogva megcirógatja a kobakomat, de közben rám se néz, megy tovább.

Újabb negyedóra, ismét a kocsiban ülünk.

– Ezen is túl vagyunk – fújtat Raul. – Nem volt semmi gikszer, igaz Floriana?

– Nem volt, megúsztuk.

Ekkor döbbenek rá, ezek is félnek.

Visszamegyünk a villába. A házinéni a hallban vár, a lábánál két papírdoboz.

Raul a dobozokra mutat.

– Némi ajándék, és a régi ruháitok. Ami rajtatok van, ugyancsak megtarthatjátok. És ne feledjétek: egy szót se senkinek, hogy hol voltatok, mit csináltatok. Értve vagyok?

– Igen – feleltük egyszerre.

– Indulás.

Nem az iskolába megyünk, azonnal hazavisznek minket. Nicáék lakása közelebb van. Amint a tömbház elé érünk, egymásra nézünk, megszorítom a kezét.

– Holnap tali?

– Igen, tali.

A kapun középkorú asszony rohan ki, sírva csókolja össze a kocsiból kikászálódó Nicát. A sofőr szinte kidobja melléjük a papírdobozt, már hajt is tovább. Visszanézek rájuk a hátsó ablakon. Nica is sír, és közben magyaráz az anyjának. Két perc, és én is kikászálódok. A blokkházunk ablakaiban érdeklődő tekintetek bukkannak elő, majd tűnnek el hirtelen, amint a nagy fekete Mercedes megáll a ház előtt.

Apám még nincs idehaza, gondolom. Talán anyám se. Megkapom a dobozom, caplatok felfelé. Igen, egyedül vagyok. A dobozból az édesség nagyját az ágyam alá rejtem. A svájciak között egyetlen Ambassador csoki. Undorodva dobom az asztalra.

Én már megízleltem a valódi svájcit.

 

1 Gheorghe Gheorghiu-Dej 1944 végétől (a román átállás után) miniszter, és 1945-ben a Kommunista Párt (később Román Munkáspárt) főtitkára. Miniszterelnök és az Államtanács elnöke is volt.

2 A Securitate (románul: Departamentul Securității statului, azaz Állambiztonsági Osztály) a román kommunista diktatúra titkosszolgálata volt.

3 Túrófánk