Nemrég Erdélyben jártam egy költői fesztiválon, s megragadta a figyelmemet egy igen eredeti verseskönyv: Pǎsǎrile timpului meu (Időm madarai). A szerzője Valeria Bilţ, ismert költő és irodalomtudós a jelenkori román irodalomban, aki több műfajban is alkot. A kötet egységes szerkezete s benne a madármotívum kiemelt szerepe bizonyosan kedvelt témája lesz a közeljövő irodalomtörténészeinek. A madármotívum annyira szembeötlően megragadó és felkavaró, hogy a nagybányai Daniela Sitar-Tǎut – aki a könyv szerkesztője és kiadója egyben – verseskötetben szokatlan módon tízoldalas előtanulmányt szentelt ennek a vissza-visszatérő képnek. Amint a szerkesztő megfogalmazza, Bilţ újítása az, hogy a versekben megjelenő madarak nem a hagyományos idő, hanem valamely szubjektív idő kifejezői, a költő által megélt traumák pillanatainak hordozói. Ily módon nem a szabadságvágy, a megélt traumák előli menekülés szimbólumai, hanem éppen ellenkezőleg: a néma, a megélt fájdalom megjelenítői. A költőnő, olvashatjuk a tanulmányban, újrafogalmazza a hagyományos ellentétet fény és árnyék között: számára e kettősség nem oppozíció, hanem együttélés és szimbiózis. A költészet születését így ragadja meg a kötet egyik programversében, amelyet magyarra is lefordítottunk: „Egy vers fakad lábad árnya nyomában, // mint élő Istenből egy fehér madár” (A nyitott szemmel álmodó madár). Mint Daniela Sitar-Tǎut megjegyzi, ez a metafora Bilţ költészetének egyik legtömörebb önjellemzése, mely Ion Barbu nevezetes verseivel rokonítja a költőnő műveit. Ugyanezen vers kapcsán a tanulmány megállapítja, hogy a madaras költészet immár felszámolja a költő kontemplatív pozícióját, mivel e madarak ismerik a gyógyítás titkos énekeit: „Csak ők tudják, hogy szól a sötétséget rüggyé // s a fájdalmat levéllé alakító ének.” A költő tehát igazi öngyógyító, s mivel műve mindenki számára orvosság lehet, aki hasonló tragédiákat él át, egyben gyógyító és varázsló is, hiszen a szélsőséges fájdalmak csakis szélsőséges módszerekkel kezelhetők. S közben nem feledkezhetünk meg az együttérzésről sem: „a sajnálat tolla / egy pihe, amivé lenne”.
Mindezeket csodálattal olvastam, s lehetetlen volt nem asszociálnom egy másik, ezúttal német költő barátomra, Peter Gehrischre, akinek rendhagyó kötetét egy évvel ezelőtt fordítottam magyarra Hans-Theodor karneválja, avagy a Toll orákuluma címmel. Ez is önéletrajzi ihletésű mű, s mielőtt címe téves asszociációkat keltene, le kell szögeznem, hogy e másik „tollas” alkotás az ember-madár kapcsolatot jeleníti meg, melyhez száznyi nagy művet lehetne társítani a mítoszoktól a nagy romantikus alkotásokig, mint Edgar Allan Poe vagy Novalis művei.
Gehrisch regényének és Valeria Bilţ verseskötetének párhuzamba állítása több szempontból is izgalmas felfedezésekre ad lehetőséget. Gehrisch műve is tragédiából fakad, csakhogy esetében ez kollektív tragédia. Drezda foszforbombákkal való támadása európai előzménye volt a történelemben sokkal ismertebbé váló pusztításnak: az atombomba Japán elleni bevetésének. E könyvben a szerző a civilizált világ ellen elkövetett szörnytettről ad első kézből tudósítást, ami azért is jelentős tett, mivel a Drezdát ért pokoli csapás ismert tény ugyan a történészek előtt, mégis rejtegetik, hiszen a „demokrata” angolok és amerikaiak értelmetlen gaztettét, melyet egy védtelen múzeumváros ellen hajtottak végre, a mai napig nem illik felemlegetni. Csak versekben és csak ily későn született regényekben valósulhatott meg a szembenézés, az iszonyt a gyermekkor „pihetollas párnáiban” túlélők műveinek köszönhetően. Gehrisch regényében és előzőleg verseiben az emberek a tűzmadárral való találkozás rémségeit hordozzák, ezért aztán a madármotívum teljesen más visszhangokat kelt, mint az erdélyi költőnő verseskötetében. A madárnevű szereplők (Szalonkafogó) nyomorultakat takarnak, a madarak nem csupán kedves dolgok szimbólumai, hanem sötét, fenyegető alakok (mint a Holló), s a költő felnőttkorának nagy eseménye a „Madárlövők királya” cím elnyerése. Mellesleg a célmadár ez esetben egy harkály! A madarakról a szerző különféle tudós dolgozatokat ír regényében, amelyek összekapcsolják a társadalomtudományokat az ornitológiával, a madárnyelvet az emberi nyelvekkel, s így a mű irodalmi hatását növelik.
Talán már ennyiből is nyilvánvaló, hogy a német szerző műveiben a madarak jobbára semleges vagy negatív jelentéstöltet hordozói, szemben az erdélyi költőnő pozitív viszonyulásával. Vajon ez törvényszerű, és kulturális gyökerei vannak?
A hozzáférhető szimbólumszótárak anyagát áttekintve ez nem tűnik szabálynak. Inkább annak tulajdoníthatjuk, hogy a madarak, mint az ég és föld közt létező lények, alkalmasak arra, hogy az ember tükrei legyenek. A jó és a rossz, a békés és a gonosz egyaránt meglátható bennük. Tükrök és példaképek, avagy torztükrök és rémek. Nem egyetemes megmentők, de nem is a gonosz furfangos cselvetői. Ők madarak. A mi madaraink.

***

Valeria Bilţ: Pǎsǎrile timpului meu. Actaeon Books, Baia Mare, 2025.
Peter Gehrisch: Hans-Theodor karneválja, avagy a Toll orákuluma. Heraklida, Budapest, 2024.
 

---

„Ott az idő madarai alszanak”

Valeria Bilţ versei Mandics György fordításában

A nyitott szemmel álmodó madarak
(Pǎsǎrile care viseazǎ cu ochi deschişi)

Ezek a madarak el nem vándorolnak,
szemük tiszta, és mint a forrásvíz, süket.
Egy álom ágán ülnek, mely sohsem ér véget,
s csak a fényre tátják ki piciny csőrüket.

Ha mellettük haladsz el, nem kapnak szárnyra,
csak néznek reád, mint aki régen vár.
Egy vers fakad lábad árnya nyomában,
mint élő Istenből, egy fehér madár.

Nem érintheted őket, el nem lophatod,
két másodperc közti pillanatban élnek.
Csak ők tudják, hogy szól a sötétséget rüggyé
s a fájdalmat levéllé alakító ének.

Păsările care visează cu ochii deschiși

Păsările acestea nu pleacă nicicând,
stau pe creanga unui vis care nu se termină.
Au ochii limpezi, ca izvoarele mute,
și ciocul deschis doar pentru lumină.

Când treci pe lângă ele, nu zboară,
ci se uită în tine — și te scriu.
Un poem iese din umbra pașilor tăi
ca o pasăre albă dintr-un Dumnezeu viu.

Nu le poți atinge, nu le poți fura:
sunt făcute din clipa dintre două secunde.
Ele știu cântecul care schimbă
întunericul în muguri și rănile în frunze.

*

A csendet csipegető madár
(Pasǎrea care ciuguleşte tǎceri)

Egy megállt óra ágán áll a madár,
s csipegeti a pillanatokat
a két szó közötti csöndből.

Tollait várakozásból szabta,
szemét választalan
kérdésözönből.

Nem énekel, de jelenléte
arra készteti a csöndet,
hogy elfelejtett imaként szóljon.

Néha, amikor a lélek elfárad,
ő jő, s a mellkasodban ver tanyát,
hogy megtanítson: ami hallgat, nem biztos, hogy üres,
és nem távozik mind, aki repülni tud.

Pasărea care ciugulește tăceri

Stă pe creanga unui ceas oprit,
ciugulind clipă cu clipă
tăcerile dintre două cuvinte.

Are penajul făcut din așteptări
și ochii mari, ca niște întrebări
fără răspuns.

Nu cântă, dar prezența ei
face liniștea să sune
ca o rugăciune uitată.

Uneori, când sufletul obosește,
ea vine și se așază în piept,
să te învețe că nu tot ce tace e gol,
și nu tot ce zboară pleacă.

*

A faliórában rakott fészek
(Cuibul din ceasornic)

Egy régóta megállt öreg faliórában
maradt egy fészeknyi csend.
Ott az idő madarai alszanak
a kimondatlan emlékeken, és mind tojás.

Ha valaki behunyja a szemét, és figyel,
bizonytalan csipogást hallhat,
Ez bizony nem madárhang:
a pillanat az, és meg nem halhat.

Cuibul din ceasornic

Într-un ceas vechi, demult oprit,
a rămas un cuib de tăcere.
Acolo, păsările timpului dorm
pe ouă de amintiri nerostite.

Când cineva închide ochii și ascultă,
aude un ciripit vag —
nu de pasăre, ci de clipă
care nu vrea să moară.

*

Névtelen madarak
(Pǎsǎrile fǎrǎ nume)

Nem minden emléknek van arca.
Egyesek éjszaka jönnek,
és olyan vággyal kopognak az ablakon,
amit fel sem ismersz.

Ők a névtelen madarak,
amelyeket elveszítettél,
mielőtt megismerted volna őket.
És mégis érzed,
miként a bánatot –
a szépet.

Păsările fără nume

Nu toate amintirile au chip.
Unele vin noaptea,
îți bat în fereastră
cu un dor pe care nu-l recunoști.

Sunt păsările fără nume —
cele pe care le-ai pierdut
înainte de-a le cunoaște.
Și totuși le simți,
ca pe o tristețe frumoasă.

*

Csupán repülés
(Numai zbor)

Fiam, kereslek a magasban,
ahol az ég túl fiatal a halálhoz.
Te nem vagy már fájdalom,
csak repülés.
Egy madár, amely simogatja a szív harangját
anélkül, hogy megkondítaná.

Numai zbor

Fiul meu, te caut în înalt
unde cerul e prea tânăr pentru moarte.
Tu nu mai ești durere,
ci numai zbor,
o pasăre care mângâie clopotul inimii
fără să-l sune.

*

Gyöngédebb lehettem volna
(Aş fi fost mai blândǎ)

Ha tudtam volna,
ha valaki megmondta volna,
hogy elvesz
mikor egy csendnyivel múltál tizennyolc,
akkor tovább néztelek volna, amint alszol.
Szemedbe vágtam volna, hogy én nem vagyok fal,
csak egy asszony.
Bocsánatot kértem volna minden szigoromért,
és nem siettettem volna,
hogy légy erős.

Aș fi fost mai blândă

Dacă știam.
Dacă îmi spunea cineva
că o să mi te ia
la 18 ani și o tăcere.
Te-aș fi privit mai mult când dormeai.
Ți-aș fi spus că sunt doar o femeie,
nu un zid.
Ți-aș fi cerut iertare pentru severitate,
și nu te-aș fi grăbit
să fii puternic.

*

Megszülettem újra – holtan
(M-am nǎscut a doua oarǎ – moartǎ)

Azon a napon, amikor meghaltál,
bennem szilánkjaira tört a világ.
Istennel együtt
lezuhantam önmagamba,
és nem jöttem ki onnan soha.
Azóta cipelem az idegen életet,
amely lélegzik anélkül, hogy élne.
Ugyanúgy hívnak,
de már nem vagyok az, aki voltam régen.

M-am născut a doua oară — moartă

Ziua în care ai murit,
s-a spart lumea în mine
cu tot cu Dumnezeu.
Am căzut înăuntrul meu
și n-am mai ieșit niciodată.
De-atunci, port o viață străină
care respiră fără să trăiască.
Mă numesc la fel,
dar nu mai sunt eu.

*

Minden alakodban meghaltál számomra
(Mi a-i murit în toate formele)

Meghaltál mint gyermek.
Meghaltál mint ifjú.
Meghaltál mint férfi,
aki lehettél volna.
Meghaltál mint apa,
mint unokáim apja.
Meghaltál, s eltemettelek,
ez ezerszer de fáj még,
mert minden temetésed
ezerszer fájt, de másként.

Mi-ai murit în toate formele

Mi-ai murit copil,
mi-ai murit adolescent,
mi-ai murit bărbatul
care n-a apucat să existe.
Mi-ai murit tatăl nenăscut
al nepoților mei.
Te-am îngropat
de o mie de ori.
Și fiecare înmormântare
a durut altfel.

*

Még hallom lépteid
Încǎ îţi aud paşii

Kiléptél az ajtón
mint valamelyik hétköznapon,
drámamentesen,
előérzetmentesen,
a lépteiddel, melyek
mindig tudták a haza vezető utat.

De az otthon itt maradt
a fölösleges csenddel,
az érintetlen tányérral,
a székkel, amely nem lélegzik.

És mégis,
esténként
lépéseid hallom a padlón,
mintha azért jöttél volna vissza,
hogy megnézd – jól vagyok?

Încă îți aud pașii

Ai ieșit pe ușă
ca într-o zi obișnuită —
fără dramă,
fără presimțire,
doar cu pasul tău
care știa întotdeauna drumul spre casă.

Dar casa a rămas
cu o tăcere în plus,
cu o farfurie neatinsă,
cu un scaun care nu mai trage aer.

Și totuși,
seara,
îți aud pașii în podea,
ca și cum
te-ai întoarce
numai să vezi dacă sunt bine.

*

Helyed az ágyban
(Locul tǎu în pat)

Még az én oldalamon alszom,
a másikat szabadon hagyom,
tiszteletből.

A párnádat más nem gyűri össze,
és lepedőd
még emlékezik tested alakjára,
mint a vágy öntőformájára.

Éjjel néha
feléd nyújtom a kezem,
de csak az ürességet érzem,  
mely már megszokott engem.

Locul tău în pat

Încă dorm pe partea mea,
lăsând cealaltă neatinsă —
ca o reverență.

Perna ta n-a mai fost strivită,
iar așternutul tău
ține minte forma trupului tău
ca o matriță de dor.

Uneori, noaptea,
întind mâna spre tine.
Și ating doar
golul care s-a învățat cu mine.

*

Nem halhatsz meg
(N-ai voie sǎ mori)

Világosan megmondtam neked,
a fiatalság pimasz magabiztosságával,
„te nem halhatsz meg soha”.
És úgy gondoltam, hogy a szeretet
képes erre,
hogy a leányoknak tett anyai ígéretek
mint a pajzsok,
az idő múlásától is megvédenek.
De anyám,
nem hallgat sem gyermeki félelmekre,
sem könyörgésekre
a halál.

N-ai voie să mori

Ți-am spus-o clar,
cu toată răsfățata siguranță a tinereții:
„Tu n-ai voie să mori niciodată.”
Și chiar credeam că dragostea
te poate opri,
că promisiunile fiicei
sunt scuturi contra timpului.
Dar, mamă,
moartea nu știe
să asculte jurăminte și spaime.

*

Apám, a némaság a támaszom
(Tatǎ, tǎcerea care mǎ sprijinǎ)

Félelem nélkül hagytál el,
azzal a nyugalommal, amelyet azóta is
a csontjaimban őrzök.
Apám, a te madaraid feketék és szelídek,
a vállamra ülnek,
amikor nehéz embernek maradnom.

Tata, tăcerea care mă sprijină

Ai plecat fără teamă,
dar cu o liniște pe care o port de atunci
în oase.
Tata, păsările tale sunt negre și blânde —
se așază pe umărul meu
când mi-e greu să fiu om.

*

Valeria Bilţ Máramaroson él, irodalomtudós, filológus, író, költő. Az itt közölt versek Pǎsǎrile timpului meu (Időm madarai) című kötetéből valók.