Jan Saudek – avagy a meztelenség dicsérete

Néhány héttel ezelőtt hallottam a hírt: egy floridai iskolában a szülők botrányt csaptak, amiért a diákoknak egyik órán bemutatták Michelangelo Dávidját, amely szerintük erkölcstelen, szeméremsértő. Megdöbbentett ez a prüdéria és álszemérem, és eltűnődtem, hogyan és miért is ábrázolták az emberi testet az őskorban, az ókorban vagy a reneszánszban. Mikor jelentette a meztelenség a szexuális perverziók öntörvényű kiélését, és mikor az ember mint csoda értelmezését, e csodálat kifejeződését?

Hányféle festményen, rajzon, mozaikon megjelenő meztelen test szól himnuszként fajunkhoz, a „természet koronájához”? Hány és hány képet szemlélve érezzük, hogy lenyűgözi a művészt a formák, izmok, mozdulatok szépsége, tökéletessége?

A Dávid-szobor meztelensége nem üzenet nélküli, szépsége mellett az ártatlanság, Góliáttal szembeni erőkülönbség kifejeződése is.

Szerencsére ma is akadnak művészek, akik tabuk nélkül, ám őszinte csodálattal foglalkoznak a témával.

Például Jan Saudek, a kortárs cseh fotográfia nagymestere, akinek kiállítását idén május 28-ig Budapesten is megtekinthetjük a Műcsarnokban.

Saudek az 1990-es években vált híressé az élőkép hagyományaira épülő képzeletbeli univerzumával. Portréinak, aktfotóinak jelenetei álmokat, vágyakat sűrítenek időtlen, álomszerű, néha kísérteties víziókká. A nosztalgikus kellékekkel, valamint a fekete-fehér képek elsősorban szabadkézi színezésével a fotográfia hajnalát idézte meg. Egyszerre grafikus és fotóművész.

A kétszobás kiállítótér első termében olyan fényképeket láthatunk, melyek tökéletesen bemutatják Saudek szakmai képességét, esztétikai érzékenységét, munkásságának főbb állomásait és témáit, mint például az apaság, az utazás, a történelem, a szerelem. Itt mindenki számára befogadható, néhol talán szándékosan giccses képeket látunk. Ez a „közhelyesség” azonban nem a művészietlenség jelölője, sokkal inkább egyfajta irónia Saudek részéről, hiszen saját maga is tisztában van e képek motívumainak általánosságaival. Bizonyíték rá egy-egy olyan képcím, mint a Giccs a gyereklapba.

Ezeket a fotókat nézve az embernek az az érzése támad, mint mikor egy nagytudású pszichológus női magazinok nyelvezetében ír, vagy ad át fontos információkat, hogy mindenkinek átmenjen az üzenet. Vagy amikor egy nagy, tanult és tehetséges író konyhafilozófusnak áll. De aki jó a szakmájában, annak művében a dilettantizmus álcája mögött is átsejlik a tartalom, az erő. Ne értse hát félre senki: e képek zsenialitásához, súlyához nem fér kétség, könnyű megérthetőségük nem hátrány, inkább előny, hiszen így több emberhez jutnak át azon üzenetek, melyek a második teremben már nyíltan és nyersen mutatkoznak meg a meztelenséget felhasználva: a törődés, a magány, a hiúság, a büszkeség, a megalkuvás, az elvágyódás, a kétség, a hit, a belső erő. A Kártya című kép vagy a Szláv lány az apjával remekül ötvözik ezeket. Hogy hogyan képes a szépség széppé változtatni a környezetét is. Nézd meg a virágot, ami a sivatagban, elszáradt mezőn nyílik. Nem tűnik általa szebbnek a környezete, de ő maga is? A legszebb példa az Absolut Šipek, a lángot tartó lány fedetlen mellekkel, áttetsző, kékesfehér ruhában a foltos háttér előtt. Saudek elsősorban saját műtermének kopott falait használta háttérként fotóihoz, így emelve ki e kontrasztot s az abban rejlő esztétikumot, megvilágítva a ruhával eltakart test élettelenségének a meztelenséggel való szembenállását is. Legelsősorban pedig azt a komplex és izgalmas csodát, amit az emberi test önmagában képvisel.

A szerző a Petőfi Irodalmi Múzeum Móricz Zsigmond-ösztöndíjasa.