Ferencz Nagy Zoltán Brassóban cseperedett fel, mély nyomot hagytak benne a horizonton uralkodó helyek. Vakációit Csíklázárfalván töltötte, így már elég korán két oldalról is elkezdett ismerkedni az élettel. Jelenleg a BBTE bölcsészkarán magyar–angol szakos hallgató, ami miatt sajnos Kolozsvárra kényszerül, de mindent megtesz, hogy valahogy ott is megszeresse. Írásai az Előretolt Helyőrségben, az Irodalmi Jelenben, a Székelyföldben, a Helikonban és a Prae-ben jelentek meg.

A kritika akkor jó, ha kiszivárog a lapokból, átitatja a baráti társaságokat, a magányos gondolatokat, álmatlanságot okoz, válaszra ösztönöz. Hál’ Istennek elég kortárs irodalom terem ahhoz, hogy legyen miről beszélni. A párbeszéd kéne álljon a közösségi irodalombefogadás középpontjában, s a párbeszédnek a kritikák adhatnak utat, vagy éppenséggel összegezhetik a már kibontakozó párbeszéde(ke)t. Ez az akár polemikus, de mindenképpen dialogikus folyamat vezethet oda, hogy továbbfejlesszük magunkat a világunk ingereire való reagálásban. Ezek az ingerek leginkább a kortárs irodalomban mutatkoznak meg, s minden egyes írás egy reakció a maga módján, alatta ott van a világ egy darabkája, amitől többé nem lehet eltekinteni, amit számon kell tartani.

– 2001-ben születettél Sepsiszentgyörgyön, de sosem éltél ott; kollektív-korabeli barcasági csángók leszármazottja vagy, mély csíkszéki gyökerekkel. Az Áprily Lajos Főgimnáziumban tanultál, és Csíklázárfalván nyaraltál – ez olvasható rövid bemutatkozó-életrajzodban. Beszélgessünk cseppet ezekről a csíklázárfalvi nyarakról! Ott olvastad el gyermekkorod meghatározó könyveit, amelyek hatására komolyan foglalkozni kezdtél később az irodalommal?

– Ott is. Volt egy almafa, aminek az egyik fontos ága már nincs meg, így már nehezebben lehet rá felmászni, s annak a tetejében szerettem a legjobban olvasni.

– Az első verseidet kinek mutattad meg, hogyan indultál el a pályán?

– Először ötödik osztályban mutattam meg verset embereknek, az akkori magyartanárnőm rendezett egy irodalmi versenyecskét, ahova lehetett jelentkezni ilyen-olyan irományokkal. Nem volt rossz versike, egy ökörnyálon csüngő pókocskáról szólt, akit ide-oda hordoz a szél. Ezután beállt egy pár éves szünet, amikor nagyon hallgattam arról, hogy szeretek irkálni. Közben megkamaszodtam, egyre terapeutikusabb s személyesebb lett minden, amit leírtam. Fekete Vincének köszönhetem, hogy elkezdtem közölgetni. Tizenegyedik osztályban jelentkeztem a Székelyföld az évi diákpályázatára, s dobogós lettem, így személyesen is megismerkedhettem vele. A díjátadón megkérdezte, hogy nem írok-e véletlenül a pályázati anyagon kívül is verseket, én meg azt válaszoltam, hogy de. Akkor már jócskán volt, amiből válogatni, úgyhogy küldtem is neki írásokat, amelyekből leközöltek egy párat a lapban. Ekkor szembesültem azzal, hogy bizony az is benne lehet a pakliban, hogy nemcsak magamnak írom a verseimet, úgyhogy el is kezdtem tudatosabban foglalkozni az írással.

– Az Előretolt Helyőrség Íróakadémiát ajánlották neked a kortársaid, olvastál róla, hogyan kerültél kapcsolatba az íróiskolával?

– Egyszer, talán még tizedikben eljött az Előretolt Helyőrség Brassóba rendhagyó irodalomórát tartani. Ritka dolog az ilyesmi az végeken. Megtetszett az irodalomszemléletük, emlékszem, hogy nagyon meghozták a kedvünket az olvasáshoz (s íráshoz). Páran össze is pótoltunk Orbán János Dénes egyik könyvére az előadás végén, s körbejárattuk magunk közt. Nagy hatást gyakoroltak ránk, így, amikor betöltöttem 18. életévemet, természetes lépésnek tűnt a jelentkezés.

– A szakmai fejlődésedre milyen hatással van?

– Az íróakadémia nélkül biztos nem tartanék ott, ahol tartok. Korán elkezdtem gondolkodni fontos dolgokon: például azon, hogy mit lehet kezdeni a formával. A kezdetektől fogva tudatosságra ösztönzött mindenki, így sok dologtól sikerült megszabadulnom, amit még a kamaszkori (kimondottan) terapeutikus költészetből hoztam magammal. Rendkívül hálás vagyok Sántha Attilának, amiért már lassan három éve rá-ránéz a körmömre, s elhúzza a száját akkor, amikor kell.

– Tanulható, tanítható-e szerinted a versírás?

– Meg kell tanulni a rettegett formákat, azok sajnos nem ugranak ki az emberből, s jó móka beletalálni valami olyanba, ami örök. Ezenkívül az sem árt, ha tudja az ember, hogy mitől nyílik meg a vers mások felé. Ehhez minél több visszajelzést kell kapni, amiket persze meg kell tanulni hasznosítani. Nem lehet megtanulni, hogy mi a jó vers algoritmusa, viszont lehet finomítani a megközelítéseken.

– A barcasági csángó felmenők – mit takar ez pontosan?

– Ez így a szó szoros értelmében semmit. A kollektív-korabeli barcasági csángók szófordulat arra vonatkozik, hogy szegény nagyszüleim a kollektív alatt Brassóba kellett csángáljanak, hogy megéljenek, tehát gyakorlatilag csángók lettek, s szegényüknek még évszázadok sem jutottak kiénekelni bánatukat.

– Miért tartod fontosnak, hogy az ember egy rövid cv-ben leírja ilyen pontosan a családi kötődéseket, a származását, melyből jól behatárolható, hogy ki ő, s hogy erre büszke is. Azt érzem, hogy van mögötte egy komoly identitás-meghatározás.

– Mit mondhatnék magamról tömörebben? Kiskorom óta érzem, hogy fontos, hova született az ember. Aki ezt tudja, az a helyneveknél sokkal többet ki tud olvasni egy ilyen geográfiával telített önmeghatározásból. És itt nem valamilyen nemzeti vonalon futó identitásfröcsögtetésre gondolok, hanem valami sokkal emberibbre és igazabbra: arra, hogy látszanak-e hegyek a horizonton, mekkora a ködös/tiszta napok aránya, mennyire érnek kulturális ingerek, hol és kikkel tanulom és gyakorlom a nyelve(ke)t.

– Lételemed, a hegyek, ott érzed jól magad. A hegyi tájhoz mit ad hozzá Kolozsvár, verset például hol írsz többet?

– Kolozsváron is megtaláltam a magam kis szegletét: a Bükk-erdő mellett lakunk, így nagyon gyakran járok oda. Sajnos nem vihettem magammal a sziklámat a Salamon-kövektől, de találtam ott is olyan természeti képződményeket, amik (szerintem) befogadtak. Brassóban mindig ingergazdag a tartózkodásom, általában ott költőibb hangulatba sikerül kerülnöm. Kolozsvár inkább a hétköznapoké, de lassacskán ott is sikerül megtalálni a biztos pontokat, ahol ki tudok evickélni a sodrásból.

– Melyik volt a legmagasabb csúcs, amit megmásztál?

– A nyáron sikerült bejárnom a Sciliar és a Cantinaccio hegységeket Dél-Tirolban. Sajnos nem tudtam megfelelő felszerelést magammal vinni a 3000 méter maga csúcsok megmászásához, de 2800 méterre így is feljutottam.

– Van-e kedvenc erdőtípusod?

– Nagyon szeretem a fenyőerdőt meg a téli, csupasz lombhullató erdőt. Az a jó, hogy ez a kettő nagyon gyakran egymás szomszédságában is megtalálható.

– Milyen a viszonyod a vízzel és a tengerrel?

– Nem vagyok oda az úszkálásért, frusztrál, de szeretem nézni a vizet, legyen az bármilyen nagy kiterjedésű. Nagyon le tudnak nyűgözni a nagyobb folyók, igazi egzotikumként hatnak rám.

– Hó vagy negyvenfokos meleg?

–  Hó, nem bírom a meleget.

– Nevezz meg, kérlek, egy vadállatot, amelynek szívesen a bőrébe bújnál!

– Szívesen lennék holló valahol a vadonban.

– Milyen jövője van ma a tájlírának? Hogyan érdemes egy szép hegyi vidékről verset, prózát írni?

– Úgy, hogy azt a szép hegyi vidék írja. Kérdezzük meg: mit tud még nekünk megmutatni, mit szeretne megmutatni, mit mutassunk meg belőle másnak is? Fontosnak tartom, hogy a táj az irodalomban életre keljen, mert ott van a jövőnk, a tájban. Ha eltüntetjük a keretet a táj széleiről, akkor a föld tágasságába kerülünk: ide kell mutasson a tájlíra, a táj keretein túlra. Vissza kell meséljük magunkat az erdőkbe, a rétekre, el kell felejtsünk parkolóhelyekben gondolkodni. Ehhez szerintem nagy szükség van a természet irodalmi megközelítésére, közvetítésére.

– Angol–magyar szakon tanulsz a kolozsvári BBTE Bölcsészkarán. Miért ez a szakpár, és miért éppen Kolozsvár?

– Kolozsvár azért, mert Erdély, magyar azért, mert majd valamikor tanárként szeretnék elhelyezkedni, s angol azért, mert kiskorom óta lenyűgöz a középkor, s kicsit érettebb fejjel úgy gondoltam, hogy Shakespeare-ből lenne a legjobb fejest ugrani az őt megelőző évszázadok (angol) irodalmába.

– Az angol kortárs irodalmat mennyire ismered? Mi jellemző a huszonéves kortárs angol költőkre?

– Be kell vallanom, hogy az óangol irodalomban tájékozottabb vagyok, mint a kortársban. Ha már kortárs, akkor főleg sci-fi novellákat szoktam olvasni, ezért a költészetről nem nyilatkoznék, nehogy valaki, aki nálam jobban ismeri, rajtakapjon valami elhamarkodott kijelentésen. Az óangol líráról bármikor szívesen nyilatkozok, így most is: az egyik legnagyobb inspirációs forrásom, nem is tudom, mi lenne velem, ha röpke 1000–1400 évvel ezelőtt pár ember Britanniában nem búsult volna ki magából annyi elégiát.

– A fiatalabb költők kissé eltávolodtak a formaverstől, te a legkorábbi verseidben már a formával éltél. Miért fontos a kötött forma számodra?

– A formában leginkább a gondolatritmus vonz. Jólesik néha azzal edzeni magam, hogy beleringatom magam valaki más dallamába. Próbálok építkezni a formákból, nem akarok kimondottan formaköltővé válni. Szerintem nem is arra tartok. A forma arra tanított meg, hogy tudjak figyelni a gondolataim inherens dallamára: minden kijelentésnek megvan a legmegfelelőbb formai megnyilvánulása, s ezeknek a megtalálására próbálok törekedni.

– A mai 20-as-30-as éveikben járó költőket, írókat összefogja meglátásod szerint valamilyen formai megvalósítás, téma, ideológiai irány?

– Azt látom, hogy ismeretségi körömben többen próbálunk zöld ágra vergődni a formával: kell-e használni, akarjuk-e használni, lehet-e új formákat berobbantani stb. Nem mondanám azt, hogy létezik mozgalom, de szerintem nem árt koncentráltabban gondolkodni ezen a kérdésen. Szerintem elsősorban mindenkit az izgat, hogy valamit másképp csináljunk, valamit jobban, valamit érdekesebben, mint mások.

– Mit gondolsz az irodalom megosztottságáról, jellemző-e ez a te korosztályodra?

– Szerintem nincs olyan éles törés, mint amilyennek az első látásra tűnhet. Mindenki próbál eligazodni ezekben a preapokaliptikus időkben, s mindenki próbálja megtalálni a poszt-posztmodernt. Talán ez egy olyan kor, amikor nem mi fogjuk megmondani, hogy mi is történik valójában, hanem azok, akik utánunk jönnek.

– Körvonalazódhat-e olyan markáns csoportosulás a fiatalabbak körében, mint a Forrás-nemzedék volt?

– A Helikon köré szerveződőknek a Címtelen föld antológiával sikerült kézzelfoghatóan is bizonyítaniuk, hogy valamilyen szinten egy húron pendülnek. A kérdés az, hogy érkezik-e majd erre az antológiára válasz, vagy a metamodernhez idomul ezentúl az erdélyi magyar líra. Örülnék annak, ha létrejönne egy párbeszéd, ami segítene finomítani a metamodern fogalmán, vagy esetleg új utakat találni benne, mellette vagy rajta keresztül.

– Van-e a bölcsészettudománynak konkrét, kézzelfogható, mindennapi haszna?

– Igen. Bölcsészeti tanulmányokkal minden izgalmasabb. Egy hatalmas hálózatban érzem magam, egy sorsközösségben, ahol minden egyes rezdülésre rímel valami abból a hatalmas irodalmi korpuszból, ami az évezredek során kialakult.

– Hát a kortárs versnek?

A kortárs vers is sorsközösségbe helyez. Olyan, mint egy jó kis kézfogás vagy vállveregetés.

– Ha falubeli ismerőst kellene meggyőznöd arról, hogy olvasson el egy kortárs verset, novellát, regényt, mivel érvelnél?

– A kortárs irodalom esélyt ad kapcsolatokat teremteni a világunk olyan elemeivel, amikről talán az adott alkotás nélkül fogalmunk sem lenne. Olyan olvasni, mint kiülni az ablakba, vagy kényelmesen elhelyezkedni a kapu melletti padon, s hagyni, hogy a világ megtaláljon minket.

– E-book vagy hagyományos könyv, melyiket részesíted előnyben, és miért?

– Szeretem az e-bookot, mert praktikus, viszont inkább olvasok hagyományos könyvből, ha lehet. Jobban esik úgy olvasni, hogy az oldalak oldalakként jelennek meg, s a sorok nincsenek újrarendezve az aktuális megjelenítő eszköz méreteinek függvényében. Verset kimondottan rossz e-bookon olvasni.

– Mi az az öt dolog, amit megváltoztatnál a kortárs kritikaírásban?

– Nem tudom, hogy öt dolgot fogok-e tudni mondani, de megpróbálom. Szerintem a kritika elsősorban a párbeszéd lehetőségét kell keresse. Egy kritika önmagában nem sokat ér. Ha írattatik valamiről kellemes kritika, akkor készüljön róla kellemetlen is. Ki kell ugrasztani a nyulakat a bokorból, s aztán mindegyiket kell hagyni, hogy szaladjon, ameddig tud. Nagyon tetszett, ami történt a Helikonban Sántha Attila Ágtól ágig című kötete kapcsán: valami ilyesmi kéne legyen a kritikaírás dinamikája. Az lenne az ideális, ha mindenről meg lehetne jelentetni egymás mellett egy méltató és egy bíráló kritikát (persze mindkettő legyen őszinte). Szép lenne, ha minden kritikaíró kapna egyből egy vitapartnert, akivel szépen felszínre hoznának egy adott műből mindent, amit csak tudnak.

– Kulcsszavakat mondok, amelyek meghatározóak voltak a közelmúlt irodalmát illetően, illetve olyan is van, ami most alakult ki. Kérlek, reagálj rájuk röviden!

   Erdélyi Helikon.

– A lehető legjobban épített ideológiailag az erdélyiségre.

– Forrás-nemzedék.

– Mai napig ők Az Erdélyi Irodalom.

– Transzközép.

– Tetszik az eredettörténete, s ahogy az irodalmat (nem az intertextusok mentén) visszakapcsolták egy mindenkori hagyományba.

– Telep-csoport.

– Megmutatta, hogy milyen könnyű csoportosulni.

– Posztmodern.

– Szép volt, de valamikor ki kellett fogyjon a tinta.

– Újholdasok.

– Nemes Nagy Ágnes és Pilinszky János. Ennél szebbet nem lehet mondani az újholdasokról. Hidat építettek, aminek a felénk eső talapzatát még nem biztos, hogy sikerült méltón megerősíteni.

– Metamodern.

– Izgalmas dolog, amire ráfér az, hogy beszéljenek az emberek róla.

– Transzhumán.

– Szeretem a sci-fit, s ha az az emberiség útja, amit előrevetít, akkor legyen. Lehet, hogy az út a posztantropocénbe a robotokon keresztül vezet.

– Feminizmus az irodalomban.

– Szükség van a megnyílásra. A perspektívák sosem lehetnek elég tágak. 

– Slam poetry.

– Elképesztő szóbeli performansz; az első slam poetry est, amin részt vettem, az egyik legjobb közösségi élményem volt, pedig én nem szerepeltem, sőt alig beszélgettem valakivel a teremből. Slam poetryt olvasni viszont olyan, mint videón nézni naplementét.    

– Testpoétika.

– Izgalmas, ahogy a szavak képesek testbe fordulni, s fordítva.

– Mondj öt olyan klasszikus könyvet, amelyet bármikor újraolvasnál, meghatározó élmény volt számodra!

Gyűrűk ura, Egy magyar nábob, Karamazov testvérek, Esti Kornél (+ Esterházytól az Esti), Gilgames.