A Kárpát-medencei Kulturális Ifjúsági Fesztivál helyszíne idén Dunaszerdahely volt, ahová Erdélyből, Kárpátaljáról, Muravidékről, a Vajdaságból és Magyarországról – festők, fotósok, színészek, zenészek és persze mi, az irodalmárok gyűltünk össze.

"A második nap Szegedre utazom. Nem túl lelkesen: kiadóm nem tudja, hogy kihez, hová megyünk, és hogy mit várnak tőlem. Útiköltségről, honoráriumról pedig természetesen szó sem esik. No mindegy. Gépkocsin furikáznak, és jó társaságban az idő szalad."

„Ha az ő csöppet sem feminista elbeszéléseit olvassuk, megértjük, mit érezhet egy férj‚ midőn olyasmi történik vele, amelyről egy Déry nevű fiatal pályatárs csak élete alkonyán mer beszélni.” – Temesi Ferenc tárcája.

"Megszaglásztam, körbetapogattam és gondosan átpörgettem: nem rejt-e benne felejtett fényképet, szerelmes levelet, préselt virágot, bankjegyet vagy a tejútrendszeren túlra suttyantó csodaszerkentyű műszaki leírását (a 246. és a 247. lap között találtam is egy szárazra sajtolódott borostyánlevelet), elolvastam a kiadási adatokat meg a tartalomjegyzéket, és haladéktalanul a kötet első írásának olvasásához láttam, aminek „Viszontlátásra, pankotai juhászok” a címe."

"Szomorúan kellett tudomásul venni, hogy a szlovákiai magyar könyvkiadás bő évtized alatt a tizedére zsugorodott. Könnyed, de mégis súlyos következtetésem: itt, a Kárpátok ölelte térben bizony gyakran álmokkal sáfárkodunk, nem ritkán csupán cserekereskedelmet folytatva egymással – megosztjuk egymással, továbbgondoljuk, utazásaink közben/után újraálmodjuk… s mindez rímel ama talamoni kötetre – Az álomkereskedő utazásai címűre." – Király Farkas tárcája.

„Az összecsukható rollert, amit még valószínűleg Wim Ouboter tervezett, 1996-ban Svájcban, a Recycling Hofban vettem. Elmúltak a régi szép spermüllös idők, amikor az út mellé dobott tárgyakat némi csetepaté után ingyen el lehetett vinni…” – Balázs Csilla Kinga tárcája.

„Könyvek közt egymáson tiporni mégiscsak felemelőbb, tehát »Próbáljunk mégis megmaradni / Ebben a gyilkos, vad dulásban« – biztattam magam az elmúlt hétvégén, nem másért, mint a találkozásokért.” – Laik Eszter tárcája.

Találjunk egy jó kezdősort, fejtsük ki legfeljebb négy bekezdésben, keverjünk hozzá egy kis humort, rázzuk jól össze, tegyük be a sütőbe. Amikor érezzük a ropogós süteményillatot, öntsük nyakon egy kis tragédiával vagy románccal. Kanyarítsunk ügyes zárómondatot hozzá, s adjunk neki tökös címet. Tálaljuk melegen, és kívánjunk az olvasónak jó étvágyat – így fest a tárcarecept bajba jutott tárcaíróknak, akiket faképnél hagyott az ihlet.

Mielőtt felkel a nap, a távolban szikrázó fénypontok, a szigetről menetrendszerűen távozó, behemót turistahajók nyomai a láthatár fekete tükrén. Ez már biztatást ad, hangulatot kelt, a remény sugarát küldi szemlélődésem figyelmébe, pár perc, s itt a hajnal.

Hadd mutassam be az írott „elszólások” néhány díszpéldányát saját (évek óta sajnálatosan gyarapodó) gyűjteményemből is. A szalmaláng életű szókapcsolat a kérészéletű vagy a költőibb tiszavirág életű helyébe nyomakodik; korábban egyértelmű volt, hogy a szalmaláng önmagában jelöl nagyon rövid ideig tartó, gyorsan múló jelenséget.

– Mutasd csak! – mondja a jövevény, és a másik felé nyújtja a kezét. Az átadja a pénzt, emez pedig befogja hüvelyk- és mutatóujja közé, úgy forgatja, pörgeti, viszi hol közelebb, hol távolabb a szeméhez, közben néha óbégat: Lajos, te hamis.

Nem ragadtam volna tollat, ha Márai naplóit olvasva eszembe nem jut az a lázas izgatottság, amellyel az egykor Torontóban élő Faludy György irodalmi Nobel-díját rebesgették. „Hallottad, Faludyt felterjesztették! Meg kell kapnia. Ha van igazság a földön, idén az övé lesz a Nobel.”

„Azóta belenyugodtunk abba, hogy a jövő majdcsak megszületik, kialakul, felnövekszik valahogy, majdcsak elintézik helyettünk, lesz nyugdíj, lágy kenyér, ingyen koporsó, és lesz kisgyermek hisztije nélküli lapos tévé, benne sorozat, lesz génkezelt, szép nagy piros alma, amelyet más szakított le nekünk a tudás fájáról, így bűnhődjön érte ő.” – Boldog Zoltán tárcája

A gyerekek többsége ma már nemcsak mobilon és számítógépen, hanem papíron is így ír. A tanár felírja a szöveget a táblára, a diákok pedig – gyakran az olvashatatlanságig egyenetlen, kusza betű-karikatúrákkal – bemásolják az ellenőrzőbe: „Hetfon delutan ot orakor szuloi ertekezlet”.

„Nemcsak a teccikről van itt szó, az udvariasság eme elbaltázott és visszájára fordult torzszüleményéről, a művelt kommunikációt felváltó proli beszédmódról. Mert a teccikelés nem önmagában kínos, hanem egy általános kulturális deficit pirosan lüktető kiütése, amely egyelőre megállíthatatlanul terjed.” – Laik Eszter tárcája.

A gyorsvonat lépcsőjére teszi. A béka ütemesen ugrál fölfele, a kocsi ajtaja fele tart, aztán percekre eltűnik, látótávolságon kívülre esik.
Elképzeljük, amint a vonatülésen landol, kifulladva abbahagyja az ugrálást, elnyúl az első osztály ablak melletti bársonyos foteljén, kibámul az ablakon. Hatalmas, nyári rétet lát, illata egy vörös hajú asszonyéhoz hasonlít. Asszonyillatú rét, a fűszálak csiklandozzák a talpát, fülében a bogarak, lódarazsak, legyek szimfóniája. Talán ilyen az örökkévalóság, az örökkévalóság, amely felé a bádogbéka vonata robog.

Az elmúlt hetekben Márai Sándor és Thomas Mann 1949-es naplóbejegyzéseit olvastam. Ebben az időben mindketten emigrációban éltek. Thomas Mann az egyesült államokbeli Kaliforniában, Pacific Palisadesben lakott, míg Márai Olaszországban, Nápolyban élt. Bár a világ két különböző pontján tartózkodtak – óceán választotta el őket egymástól –, a Mindszenty-pert mindkét író fontos eseménynek tartotta.

Elhunyt Mózes Attila író, irodalomkritikus, szerkesztő. György Attila búcsúzik Druszillájától, és az ő soraival búcsúzik az Irodalmi Jelen is az erdélyi magyar irodalom kiváló képviselőjétől.

Most a söripar sárkánygyíkja összefogott Surgyélánnal a csíki erdők kismókusa ellen.
A mókust betiltották, sőt a tölgyfát is, amelyen a mókus lakott, s amely túl sok makkot termett, most leszerelik és elviszik Hollandiába.

„Nézzük, hogy a feldarabolós játék milyen érdekes életműtorzókat varázsol nekünk. Esterházy Pétertől például a régi, a klasszikus, a nem kortárs (ízlés szerint aláhúzandó) kategóriába kerül a Fuharosok (1983), de a Tizenkét hattyúk (1987) már itt van velünk.” – Boldog Zoltán tárcája