„Azóta belenyugodtunk abba, hogy a jövő majdcsak megszületik, kialakul, felnövekszik valahogy, majdcsak elintézik helyettünk, lesz nyugdíj, lágy kenyér, ingyen koporsó, és lesz kisgyermek hisztije nélküli lapos tévé, benne sorozat, lesz génkezelt, szép nagy piros alma, amelyet más szakított le nekünk a tudás fájáról, így bűnhődjön érte ő.” – Boldog Zoltán tárcája

A gyerekek többsége ma már nemcsak mobilon és számítógépen, hanem papíron is így ír. A tanár felírja a szöveget a táblára, a diákok pedig – gyakran az olvashatatlanságig egyenetlen, kusza betű-karikatúrákkal – bemásolják az ellenőrzőbe: „Hetfon delutan ot orakor szuloi ertekezlet”.

„Nemcsak a teccikről van itt szó, az udvariasság eme elbaltázott és visszájára fordult torzszüleményéről, a művelt kommunikációt felváltó proli beszédmódról. Mert a teccikelés nem önmagában kínos, hanem egy általános kulturális deficit pirosan lüktető kiütése, amely egyelőre megállíthatatlanul terjed.” – Laik Eszter tárcája.

A gyorsvonat lépcsőjére teszi. A béka ütemesen ugrál fölfele, a kocsi ajtaja fele tart, aztán percekre eltűnik, látótávolságon kívülre esik.
Elképzeljük, amint a vonatülésen landol, kifulladva abbahagyja az ugrálást, elnyúl az első osztály ablak melletti bársonyos foteljén, kibámul az ablakon. Hatalmas, nyári rétet lát, illata egy vörös hajú asszonyéhoz hasonlít. Asszonyillatú rét, a fűszálak csiklandozzák a talpát, fülében a bogarak, lódarazsak, legyek szimfóniája. Talán ilyen az örökkévalóság, az örökkévalóság, amely felé a bádogbéka vonata robog.

Az elmúlt hetekben Márai Sándor és Thomas Mann 1949-es naplóbejegyzéseit olvastam. Ebben az időben mindketten emigrációban éltek. Thomas Mann az egyesült államokbeli Kaliforniában, Pacific Palisadesben lakott, míg Márai Olaszországban, Nápolyban élt. Bár a világ két különböző pontján tartózkodtak – óceán választotta el őket egymástól –, a Mindszenty-pert mindkét író fontos eseménynek tartotta.

Elhunyt Mózes Attila író, irodalomkritikus, szerkesztő. György Attila búcsúzik Druszillájától, és az ő soraival búcsúzik az Irodalmi Jelen is az erdélyi magyar irodalom kiváló képviselőjétől.

Most a söripar sárkánygyíkja összefogott Surgyélánnal a csíki erdők kismókusa ellen.
A mókust betiltották, sőt a tölgyfát is, amelyen a mókus lakott, s amely túl sok makkot termett, most leszerelik és elviszik Hollandiába.

„Nézzük, hogy a feldarabolós játék milyen érdekes életműtorzókat varázsol nekünk. Esterházy Pétertől például a régi, a klasszikus, a nem kortárs (ízlés szerint aláhúzandó) kategóriába kerül a Fuharosok (1983), de a Tizenkét hattyúk (1987) már itt van velünk.” – Boldog Zoltán tárcája

A Petőfi Irodalmi Múzeum új kiállítása „Lebomló tükrei az emlékezetnek. Erdélyi alkotók és 1956” címmel azoknak az erdélyi művészeknek állít emléket, akik megszenvedték az 1956-os forradalom megtorlásait. – Szőcs Géza kiállításmegnyitó beszédét közöljük.

„Az ördög említése korántsem túlbuzgó keresztény retorikai fordulat. Ezt bizonyítja az a – mi tagadás, némiképp még ma olvasva is hátborzongató – feljegyzés, miszerint utolsó nemzeti királyunk, II. Lajos 1525-ben, vagyis egy évvel a katasztrofális mohácsi csata mezején bekövetkezett halála előtt ökörszarvas, gólyacsőrös, kígyófarkas Lucifer-jelmezben jelent meg udvarának farsangi ünnepségén.” – Hudy Árpád tárcája.

Bal oldalt a Hold ezüstlik az égen, már eléggé magasan, a nukleáris reaktor fölött lebeg, mintha annak kéményéből emelkedett volna Csillebérc fölé, atomhajtású Hold, láthatatlan zsinór köti a kéményhez, hogy el ne szálljon, el ne fújja a kozmikus szél.

Gyerekkorom telei keringnek bennem. Belehuppanok a puha, friss húszcentis hóba, és hóangyalt rajzolok a karjaimmal. Azt képzelem, hószárnyaim nőnek, és bármilyen messze el bírok repülni. Ujjaimról lenyalom a fagyos nedűt. Szabadságíze van ennek a hónak.

Megvallom, az elmúlt évtizedben rögeszmémmé vált a sorozatos torontói találkozások elmulasztása. Ugyanakkor, egyre több Márai-művet ismertem meg. Minél többet olvastam tőle, annál inkább megfogalmazódott bennem a meggyőződés: jobb is, hogy nem foghattam kezet vele, mit is mondhattam volna neki érdekeset, gondolatébresztőt, mivel nyűgözhettem volna le a figyelmét, ha akkor csak néhány versét ismertem.

Tízezer éve ilyen vagy olyan eszközökkel háborúzunk, ez az idő mégsem volt elegendő, hogy valamicskét tanuljunk, levonjuk tragikus tapasztalatainkból a megfelelő következtetést. – Böszörményi Zoltán tárcája.

„Igaz, tényleg azt mondtam, hogy jók a kézzelfogható bizonyítékok, de ezt a kenyérszaporítós ötletet inkább vesd el, az átváltoztatós boros trükkről nem is beszélve, mert a szupermarketesek, esküszöm, meglincselnek.” – Laik Eszter tárcája.

„Az egyik legemlékezetesebb mozzanat mindmáig a második napi Csurka–Berecz asszó maradt. Retorikailag is. Csurka, akit egyébként abban az évben szilenciummal sújtottak, így kezdte: »ég az ecsedi láp«, majd személyes ügyeit az ország gondjaiba ágyazva fejtette ki.” – Marafkó László tárcája.

„Úgy tűnik, a vers csak akkor él, ha szövegként kicsit meghal előtte. S mi utána kezdjük el szeretni igazán…”

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, de nem takarja hó a bérci tetőt. Pedig már egy hónappal a leghíresebb magyar versidő, szeptember vége után vagyunk. A hely viszont – felejtsük el most Hérakleitosz bölcs mondását a megismételhetetlenről – ugyanaz, mint jó százhatvankilenc évvel ezelőtt: a magyar szerelmi líra legszentebb ligete, a koltói Teleki-kastély parkja.

Csak a balra lehajtót ne szalasszam el, csak azt ne! Remélhetőleg ugyanott van, ahol eddig mindig, de hát sosem lehet tudni, ebben a városban minden lehetséges, egyik nap még átsétáltam a felüljárón a hatsávos út felett, másnapra szőrén-szálán, pántján-szegecsén huss, eltűnt.

Komoly mutálódáson ment át a hajdani – tagadhatatlanul pórias – tréningnadrág, ami ma már kizárólagosan joggings. Gyerekkoromban – kimondani is szörnyű – mackónadrágnak hívtunk. Sőt, igen kifinomultan megkülönböztettünk mackóalsót és mackófelsőt, ami így együtt alkotta a mackóruhát. – Laik Eszter tárcája.