A béke ma sem látogat, /
rám ül a gond, szaggat a baj, /
az ágak között válogat /
álmot, látványt. Omlik a zaj.

Aztán elbúcsúznak tőle,
A sárkányok felszállnak az égre,
Ahol összeolvadnak
Egyetlen, nagy jin-jang jellé,

miáltalunk vagy
mi teáltalad lettünk
nem hagysz el minket
amíg mi nem akarjuk

Lábam előtt morzsával hangya küszködik;
korhadt fatönkön
ülök, mögöttem vízért tör le a gyertyán.
Velük tartanék az őket váró ködig

Egy nap, amikor elég öreg leszek hozzá,
hogy ne csak a verseimből, az életemből is
papírhajót hajtogassak, kék hegyek alatt,
borgőzösen, magamhoz ölelem a holdat

Előbb a rozsdafarkút ismered meg, később a rozsdamarót, aztán pedig egyiket sem. Utóbb rendszeresen összekevered a nevüket is. A nyár fáin minden levél neked szól.

fényföld fájdalom ez itten,
mikor álmodom:
sose születtem.

Beszélgetés a modern magyar vizuális költészetről képversek, lettrista és konkrét költemények, valamint versposzterek alapján.

mintha a múlt
a kisiklott szándék
a szentimentális útvesztő
célkitűzéseink közé tartozott volna

Nagyon haza akart jönni, Imikém. Tegnapelőtt voltam itt, és sírva könyörgött nekem. Azt mondta, anyukám, csillagom, egyetlenem, jól vagyok, nincs már itt semmi keresnivalóm.

Hosszú utamon feladatom
egy volt (magam szabtam):
a szorongás klumpáját
lerúgni lábamról. Nem sikerült.

– Látjátok? Az egyensúly – mondja a Halisten.
– Ez hogy lehet? – kérdezi a fiú. – Én nehezebb vagyok nála.
– Ez a mérleg csak a szív súlyát méri – feleli a Halisten.

Rövidnadrágban és papucsban indultam Csepelre, mintha a szomszéd utcába mennék. Leszartam, hogy nem elég szép a lábam.

A lapból kinő egy szó-növény, fehér üvegből egy kérdőjel. Majd lassan, kis lépésekben, megépül egy térbeli mondat.

Hát nem. Nem leszek a saját karikatúrám. Akkor inkább bukjam arccal előre.
Úgyhogy fújtam egy nagyot a tükörbe és kitaláltam egy másként új életet.

Hirtelen tört ránk az októberi este.
Valahol túl hosszan füttyent egy vonat.
Fürdőszobánk ajtaja megint kitárva,
s te kedvtelve nézed ingóságomat.

Meg-megérint a függöny, fehérre hajtogatva
fehéret, és mindinkább beékelődik észlelésembe a hely

Vézna vagy. Sápadt, alacsony, mint az apád. Verekedni nem tudsz, pontosabban ütni nem, de elhajolni az ütés elől megtanultál.

Olykor energia a beszéd. A száj izgalomba jön. A nyelv életbe lép. Ahogy fogy a lélegzet, a szó is kevesebb.

Versében él a költő,
csudálkozik, ki látja,
tollából mit növesztett
Mátyás bolond diákja.
(Számadás. Mások lelkéhez)