A gamma-hidroxi-butirát, röviden GHB, közismert nevén gina a hidroxivajsavakhoz tartozó szerves vegyület, amely a természetben is előfordul; kis mennyiségben megtalálható az emberi szervezetben is, főleg a központi idegrendszerben, valamint a borban, a marhahúsban, a citrusfélékben és szinte valamennyi állati organizmusban. A laboratóriumi GHB-készítményeket a civilizált emberek elsősorban randidrogként használják. Ami annyit tesz, hogy az áldozat italába keverik. Miután a kiszemelt nő (vagy férfi) elfogyasztotta a ginával „kezelt” folyadékot, bódult, euforikus állapotba kerül, amelyben aztán jól megpocsékolják. P. terve hasonló volt, kivéve az utolsó lépést. – Bene Zoltán kisregényének huszonhatodik fejezete.

Két gyászhuszár koporsót hoz a manézsba. Leteszik a porondra, bejön Deddy a kis hegedűvel, és újra játszani kezdi rajta a mélabús tremolót. Bejön a porondmester is, elismerően kezet ráz a bohóccal, majd búcsúölelés következik. Piffpaff könnyezik, Deddy együttérzőn nagy pöttyös zsebkendőt nyújt át neki. A porondmester tüsszögve, ünnepélyesen megtörli a szemét, és harsogva kifújja az orrát.

A rendőrök szerint kilencszer gyilkolt. Az orvos szakértő állította, hogy elmebeteg, így nem börtönbe, hanem elmemegfigyelőbe került. Mindez harmincéves történet. Amikor az intézetből szélnek eresztették, azt írták a kartonjára: „pszichés zavarai fennállnak, de már nem veszélyes a környezetére."

2019 elején például csaknem három hét kellett ahhoz, hogy elűzze a sötét felhőket, amelyek a belőle fakadó Semmi fölött gomolyogtak. Alighogy sikerrel járt, összefutott Manóval a folyóparton, s az internetes társkeresés egykori megszállottja köszönés helyett ezt a mondatot szögezte neki: − Találkoztam a csajoddal. – Bene Zoltán kisregényének huszonötödik fejezete.

A következő fél évben már csak egyszer-kétszer hívta Anit. Onnan lehetett tudni, hogy mi van vele, hogy a barátnők egymás között átadták egymásnak az információt, ha valakit Dóri fölhívott. Az utolsó hetekben Dóri már senkivel nem érintkezett, csak a férje révén lehetett tudni róla valamit időnként. Hogy ezek az utolsó hetek voltak, az is telefonon derült ki.

Nagypénteki látogatásunk befejezéseként a feleségem hazamenet elpityeredett. Ez még mindig jobb, mint ami bennem van: sodró űr. Ő nem tudja, meddig bírja. Annyi sem jár neki, hogy megölelhesse az unokáit? Milyen élet ez?

A mindenféle eltűnések különösen foglalkoztatták 1995 karácsonyán és utána is. Egy alkalommal például arról olvasott, hogy az Urál-hegységben, a Taganaj Nemzeti Parkban néhány hét leforgása alatt többször is előfordult, hogy a túrázni induló csoportok nem érkeztek vissza, s a keresésükre indított kutatócsoportok sem találták nyomukat napokig – Bene Zoltán kisregényének huszonnegyedik fejezete.

Képes volt akár órákig ülni a kanapén, és nézni a falat. Avagy jobb esetben engem: az arcomat, a számat, a nyakamat – és állandóan lesöprögette róla a rakoncátlan tincseimet, mondván, olyan szép nyakam van, én meg nevettem, mert egyszerűen nem értettem, mi lehet szép egy nyakon –, de azért többnyire a falat.

Fél-éberség. A leíró egy óriási csoda-tavat örökölt. 313 búvár segített a víz alatti város építésében… Megannyi réteges ónix, füstkvarc és akvamarin függőkert, tintakékes, opálos folyosó-rendszer hullámozott szabálytalanul…

Sovány kóbor kutyák sántikálnak hajléktalanok nyomában. A hold vörhenyes, és olyan alacsonyan csüng az égen, mint még soha. A tér mégis üresnek hat. A tér, amely körülvesz, borzongott meg P., kopár, igazából nem egyéb, mint sivár pusztaság. Vagy megint nem vagyok magamnál, gondolta. A cider is elfogyott, és nincs belőle több. Előre kellett volna gondolkodni, betárazni, ami kell. − Mit ér az élet egy istenektől vagy megfontolástól üres világban? Marcus Aurelius, talán... Tényleg, mit ér? – Bene Zoltán kisregényének huszonharmadik fejezete.

A távolban egyre több ember gyűlt össze, kíváncsian várták, mi fog történni. Az angyal csak állt, szemlélődött, nézte a kopár vidéket és azon túl a zöldellő területeket, s nézte a várakozó, furcsa tömeget. Amikor már úgy érezte, eleget látott, lépett egyet, és lába nyomán kisarjadt a fű, lépett még egyet, és színes virágok bújtak ki a földből, a harmadik lépésénél pedig egy fa emelkedett a magasba.

Előttem fekszik a szőlőtőke alatt a mózeskosárban. Gesztenyebarna haja és pufók arcocskája van. Hat hónapos. Békésen szuszog, de ha ébren lenne, akkor sem láthatna. Nézem, sírhatnékom van, de az angyalok nem tudnak sírni.

P. kapott egy üdvözlőlapot két héttel karácsony előtt, amire egyetlen szón kívül nem írtak semmit. Az az egy szó a Julgran volt, ami svédül karácsonyfát jelent. A címzést olyan macskakaparással írták, hogy jóformán lehetetlen volt kisilabizálni. Távolról sem kizárható, hogy egész egyszerűen téves kézbesítés történt. P. ennek ellenére titokzatos jelnek tekintette ezt is. – Bene Zoltán kisregényének huszonkettedik fejezete.

A két gyerek közben a homokozóban játszik tovább. A kislány a mélyből nedvesebb homokot túr fel, alaposan megtömi a játékvödröt, majd egy simára egyengetett helyen kiönti. Gyors egymásutánban több formás kupacot is kialakít maga körül.

A jó öreg Martin a kelleténél nagyobbat vágott a ló farára, hogy ne álljon meg bámészkodni minden ötödik bokornál, mire az hátrafordult, és rosszallóan végigmérte az ősz lovászt. Ha te így, hát én is így, gondolhatta, majd a tőle telhető vágtában megindult előre, otthagyva Lajost és egész kíséretét. Olyannyira igyekezett, hogy még azt sem lehetett látni, hátán az óra elütötte-e már a delet, vagy csak most készült rá.

A Bandita nevet viselő kávézóban ültek, P. cidert ivott, mint általában, Ivett fényt. Az iható fénnyel akkor találkozott életében először P., vodkát jelentett gyümölcsízű szörppel és energiaitallal dúsítva. Ivett a negyediket döntötte magába. Gyakorlott fényivó lehetett, észlelhető hatás alig mutatkozott rajta. – Bene Zoltán kisregényének huszonegyedik fejezete.

Onnantól kezdve cipeltem magammal Balaton-átúszásra, maratonfutásra, triatlonversenyre. Magam után kötve, magam előtt hajtva, mindenütt ott volt. Szemmel láthatóan élvezte a versenyeket, főleg az úszás tetszett neki, örömében tapsikolt mögöttem a gumicsónakban. Viszont egyre kevesebbet beszélt.

A parton négy férfi tevékenykedett, hosszú kampóikkal előbb megcsáklyázták, majd kihúzták a formátlan jégtáblákat a sodrásból, hogy ne torlódjanak össze a híd lábánál. P. egészen belefeledkezett a látványba. Figyelte, ahogyan a férfiak nagy ügyességgel partra tornásszák a zömében piszkosszürke jégdarabokat. A sokadikkal bajlódtak már. Mielőtt a partra emelték volna, megfordították. Jól látszott az aljára fagyott tetem. Közepes termetű kutya volt, loboncos bundája jégcsapokká állt össze. – Bene Zoltán kisregényének huszadik fejezete.

Nálam, ha szántszándékkal metró vagy vonat elé ugranék, két levelet is találnának. Egyet a családomnak valamiféle magyarázattal, hogy miért is. A másik pedig az utasoknak szólna. Bocsánatot kérnék, amiért tönkretettem a napjukat, s miattam nem jutottak el időben oda, ahová akartak.

Dédike decemberben töltötte be a kilencvenkilencedik életévét, és hosszú élete épp annyira volt eseménydús, mint bárkié, aki élete javát a mozgalmas huszadik századi Közép-Európában élte le. Húsvétkor viszont még maga készítette az uzsonnához a zserbót, és emlékezete kristálytisztán idézte fel a múlt század kalandosabb, történelem-zilálta húsvétvasárnapjait.