szánkót akasszunk a szíveinkbe,
és madárrá változzunk,
csőrünkben elhozzuk a telet északról,
és elrejtsük az etetőkbe.

Naponta ismétlődtek a támadások. Beszéd már nemigen hangzott el, csak a test, a hím állati ösztöne munkált. Megragadta az asszony csuklóját, hátratekerte a kezét, és úgy lökte az ágyra. Ágota felsikoltott a fájdalomtól, de tudta, azt csak az ivartalanított állatok hallják az elkülönítőben, nincsenek közeli szomszédok, hiába kiabál.

A lényeg, gondolta, miután megbékélt valamelyest, hogy lehetséges egy sötét szobában képeket nézni a valóságról. És ez lenyűgöző. Egyúttal biztató. Sőt. Reményt keltő. P. szerint mindenesetre az. Káprázatos, hogy mennyi minden lehetséges. Döbbenetes a lehetőségek végtelenbe nyúló sora. Az ember számba venni sem képes őket, csak jönnek, jönnek, s nagy részük föl is olvad a mindenségben, anélkül, hogy megvalósulna. Kivéve, ha másutt valósul meg. – Bene Zoltán kisregényének második fejezete

Margitka, mi lesz így veled, fordul a hitetlennek titulált asszony a másik felé. Gondolj a beteg szívedre, a magas vérnyomásodra, a megműtött forgódra! Mit csinálsz majd Kukutyinalsón, egyedül, ha rosszul érzed magad? Margitka maga elé mered, Ervin újra átveszi a szót. Nézz már rá! Teljesen egészséges, hiszen az aurája is arany. Nincs szüksége ezután orvosra vagy családra, itt vagyunk neki mi, a Lélekszépítők. A te aurád viszont csupa gonoszság, jobb lenne, ha leülnél, és kivárnád a sorodat, hamarosan te is megtisztulhatsz.

„Legmeghittebb pillanatait P. egy régi lány emlékével osztotta meg, olyankor melankolikusan meredt a semmibe, és elvétve keserédes mosoly jelent meg az ábrázatán. Hajszálnyit azért több volt ebben a mosolyban a keser, mint az édes, de idáig is hosszú út vezetett.” − A kilencvenes évektől napjainkig húzódó szerelem, veszteség, elmaradó apokalipszis: Bene Zoltán Mandola története című kisregényét folytatásokban, heti rendszerességgel közöljük.

Titurel, az első Grál király: egykor angyaloktól, az ég küldöttjeitől vehette át a Szent Grált. Az Utolsó vacsora kelyhében (ugyebár) a Megfeszített vére folydogált. És a lándzsát is megkapta Titurel, melyet ama római „legionárius” döfött Jézus oldalába… Ecce homo! Íme, a dárda…

Csupa filozófus. Itt, körülöttem. Várjuk a sor(s)unk. Hogy jön valami, amire felszállhatunk. Mert jönnie kell. Ahogy másodpercre másodperc, aztán perc, nap, év és élet. Most mi vagyunk ott. A megállóban. Itt áll vagy száz éve. (Érdekes lenne egy megálló-történelem.) Mióta van tömegközlekedés. Állunk. Várunk. Egymásra nem nézünk, mert minek. Ki ne lógjunk már!

Kifogtad az összes halat a nagy, sárga lavórból, apád tapsolt, és azt mondta, versenyhorgász lesz belőled. Évente többször elmeséled… Még csak kétéves voltál, de úgy állt a kezedben a kis, műanyag horgászbot, mint apád kezében az igazi.

A skorpió tudta, miért van itt. Először is azért, mert itt lakott. A sivatag volt a hazája, de ő ezt a kis homokdombot szerette, a kőfal mellett. A fal nem tudni, mióta állt itt, talán még a hajdani piramisépítők hagyták ezen a vidéken, talán mások. A skorpió nem foglalkozott ezekkel a kérdésekkel. Őt csak az érdekelte, hogy a fal a nyári hőségben árnyékot adott, estére viszont kellőképpen felmelegedett, hogy a tövébe húzódva ne érezze a hirtelen érkező és dermesztő hideget.

Mennyire fura ez a gyerek, mintha nem érezne, nem látna, nem hallana, az apja meg dühöng, hogy legalább az érettségit… Vagy legalább csak egy kicsit érdekelje az, ami körülötte van. Kettyós olyan ösztönösen kallódott el, ahogy más a hozzá leginkább passzoló szakmát keresi. Egy-egy kiejtett, izzó szava felperzselte a jólét puha perzsaszőnyegeit, ahogy szinte virult benne a mindennemű súlyos elvesztések-elvesztegetések iránti közöny. Sőt, már-már elégedettség. A mindentől megszabadulni akarás csendes folyamata romba dönteni készült egy egész, eddig prosperáló arisztokrata dinasztiát.

Megrémülök. Ki tudja, hova fajulna az egész diskurzus, amiben engem ütlegelésre való hajlammal vádolnak, de íme, megmentőm, a hajléktalan felkecmereg, a metró fékez, és ő, akár egy mesteri rúdtáncos, bravúrral kapaszkodik meg a fogantyúban. Üvöltve átkozza a metróellenőröket, a kormányt, az atyaúristent, az országban és a világban elhatalmasodott káosz miatt. A terhes lány a hátát fogja, a mobilozók fél kézben tartva a szerkentyűt, hüvelykujjukkal brillírozva tovább esemeseznek.

„A szomszéd banánhal” és gin-szakértő Bunuel találkozása a menazsériával: a tudat-tágító fellépéseknél használt (belső-cirkuszi) állatsereggel. Ó, korbácsolt provokáció!

Jolánka nénivel a temetőben ismerkedett össze még tavasszal: P. a szülei sírját gondozta, Jolánka néni a férjéét. Beszélgetésbe elegyedtek, és azontúl mindig egyeztettek, mikor jönnek a sírokhoz, hogy találkozzanak. Aztán egy alkalommal megkérte őt Jolánka néni, hogy kísérje haza. P. a lakásba érve azonnal megérezte a macskahúgy-szagot, és megtalálta a kis zománcozott lábasban a szerény adag köménymagos levest. Megmelegítette, és megetette Jolánka nénit.

Elégedetten dőlt hátra a székben. Ha igaz az információ, amit kapott, akkor olyan anyagot ad le a csatornának a következő hónapban, hogy utána saját műsort követelhet. Elutasítás esetén a konkurenciának adja el a sztorit. Nem érdekli, milyen szerződés köti ide. Ez a sztori nemcsak az ő, hanem az egész világ életét meg fogja változtatni.

Hol a neccem?, nézett aztán körül Elvira néni. Arra a kauflandosra gondol?, mutatott Julika a sarokba dobott nejlonzacskóra. Arra há’, kászálódott fel Elvira néni. Tudja, mi van benne? Virágföld, meg egy cserép. Átal akarom ültetni azt a virágot, nézze meg, hogy sínylődik, milyen csóré szegény, nézett sajnálkozva a göcsörtös ágú, csupasz hibiszkuszra a sarokban. Gyorsan megáztatom a földjit, s mire lefő a kávé, ejsze az ültetéssel is megleszek. Meglássák, két hónap múlva csupa virág lesz!, húzta a konyha közepébe a növényt.

Fogalmam sem volt róla, mit mondhatnék. Kellemetlenül éreztem magam a társaságában. Finom parfümillat áradt belőle, mangó és gyömbér, egy kis vaníliával fűszerezve. Szívesen megérintettem volna a puha, fehér bőrét. Végül ejtettem pár szót arról, hogy én is nemrégiben váltam el, hogy orvos vagyok egy gyermekpszichiátrai intézetben, szeretek olvasni, érdekel a pszichológia és a történelem, továbbá imádom a fantasyt. Zsanna erre mosolygott, és megkérdezte, mit gondolok a kognitív sématerápiáról.

Reggel pontosan öt korty kávét iszom, tizenegyszer ellenőrzöm a nyílászárókat, mindig a metró harmadik kocsijába szállok, utána pedig hétszáztizenöt lépéssel érek be a munkahelyemre. Telefonos operátor vagyok: kismilliószor megkérdezik tőlem, mit csináljanak, ha beejtették a telefonjukat a fürdővízbe, ha nem működik rendesen a wifi, ha beragadt ez vagy az a gomb. Többnyire mindig ugyanazt felelem. Én vagyok a legjobb operátor a világon, semmi sem hoz ki a sodromból.

Zaklatott vagy. Össze-vissza beszélsz, paksaméta levelet nyomsz a kezembe, hogy olvassam, olvassam, mielőtt bármit mondanék! Leülünk a parton, és miközben a levelet olvasom, kortyolunk bőséggel a jóféle konyakból, amit hoztál, és szívjuk egyik cigarettát a másik után izgatottságunkban. Egymás szavába vágunk, sírunk és nevetünk és ágálunk és taszigáljuk és vonzzuk egymást. Az elektromosság szikrái pattognak ide-oda.

Rám Nagy Zenon Netova egy ízléstelen bolond. Ő is mindig vigyorog. Fejét diadalmasan megemeli, remegteti, rángatja: Dedejó sétálni e förtelmes-remek ididőben, hurrá-ráá, ragyogó pocsolyák! – Ön a kutyaszarnak is örül? – kérdezi a narrátor. – Miért is ne, uram, ramramram – vigyorog (és fejét eszelősen remegteti)…

Nem arra volt kíváncsi, hány kerub tartja a Marsot és a Holdat, Kepler azért építette meg a távcsövet, hogy önmagát lássa minél tisztábban. Azokban az időkben még mit sem tudtak a gének titkos alkímiájáról, nem ismerték az öröklődés fogalmát, viszont a magukat felvilágosultabbnak vélt elmék szentül meg voltak győződve arról, hogy az ember a csillagok állása miatt olyan, amilyen. Johannes meg akarta érteni, miért borítják görnyedt testét folyton felfakadó, bűzös kelések, miért olyan kedvetlen a természete, és mindenekelőtt, hogy miért született félig vaknak.