Senki sincs a közelében, a folyosó kihalt. Fürge mozdulatokkal csatolja le fakezét, nagyokat nyögve nyújtózik. Ép jobb keze siklóként csúszik elő a ruha ujjából, ahol eddig a vállához volt szorítva. Dörzsölgeti, hogy meginduljon a vérkeringés az elszorított erekben, rázogatja a markát, a művégtagot pedig iszákjába rejti. Ugyanakkor egy olyasfajta álarcot húz elő, amit a messzi Velencében szoktak viselni karnevál idején.

Az önelszigetelés sikeresen megvalósult, legalábbis a külvilággal szemben. De a tudatalattiban eddig tetszhalottként elfekvő gondolatok betörtek a lelkébe. Furcsa szöveg épült az agyában, minden erőlködés nélkül alakult, mintha valaki belenyúlt volna az elméjébe és felírta volna a textus betűit a homloka belső falára.

Nem engedhette át a prédát. A merev végtagok ropogásoktól hangosan hajtották végre a kábult férfi akaratát. Pár dülöngélő mozdulatot követően sikeresen rávetődött a meleg dögre. Fogait belemélyesztette a csupasz nyakba, a vért nagy kortyokban itta, majd a felsértett bőrt tovább tépte, hogy a belsőségekhez is hozzáférjen. A rágósabb hússal nem boldogult, a kibelezett madarat odadobta az egyre közelebb araszoló keselyűknek.

Azt hittem, megnyílik a föld alattam! A kakasom véres cafatokban hever a meggyfa alatt, a két tyúk a fa tetején! Kirohanok. A két hisztérika egymáshoz bújva toporog az ágon. Azt a krisztelejszomát! – kiáltok fel. Ahogy közelebb lépek a házukhoz, mozgolódást hallok bentről. Közelebb megyek, benézek a csibehálós ablakon. Mit látnak szemeim!? Azt hittem, álmodom.

Az ég megnyílt, hatalmas kéz ereszkedett alá a magasból. Gigantikus méretű volt, szinte az egész csatatérre árnyékot vetett, tenyerén mély folyómedreknek tűntek a redők. Csápszerűen hullámzó, vaskos ujjai könnyedén csippentették fel a párbaj vesztesét, a hófehér paripát, amely mereven rángatózott lábaival a levegőben – majd az egész visszaemelkedett a magasba, és a látomás tovatűnt.

„Egy ilyen anya után nekem csak egy lehetőségem maradt: költővé válni. Hogy átmentsem az adományát, amitől vagy megfulladok, vagy átlépem vele az emberi törvényeket.” – Részlet Marina Cvetajeva önélatrajzi elbeszéléséből, Csanda Mária fordításában. Az orosz költő-írónő a Gergely-naptár szerint október 8-án lenne 125 éves.

Interjút akartam készíteni Esterházy Péterrel egy kisvárosi rendezvényen. A kritika a nagyregények mellett fontos alkotásának tartja az Egy nő című művét is. Amikor találkoztam vele, megajándékoztam Az utolsó szerelem hisztériája című versregényemmel.
– És hasonlít az Egy nőhöz?
– Nem. Az enyém pszichotikus és ezoterikus erotika, míg az öné naturális és logikus erotika. Viszont úgy döntöttem, megírom az Egy nő párbajregényét, túltéve önön, a 97 esetleírás helyett 99-ig meg sem állok! – évődtem.
– Már a 98 is túltenne rajtam – mosolygott.

„Aztán villámgyorsan történt minden. A leszorított rugó fölpattan. Nem fél, ő nem fél, nem taposhatnak bele a lelkébe! A nagy visítozásra összeszaladt az udvar, az ügyeletes tanárok is: Villő a salakpályán feküdt – halálsápadtan. Janka szoborarccal, lovaglóülésben rajta, markában úgy fogva Villő hosszú haját, mint zsoké a gyeplőt.” Részlet Csepcsányi Éva regényéből, mely betekintést nyújt egy bentlakásos leányiskola diákjainak mindennapjaiba.

Egy arc bontakozik ki fölötte, és ez az arc nem valami szép. A püspök behunyja a szemét, hátha akkor eltűnik a látomás, de mikor újra kinyitja, mégiscsak ott a nem túl fiatal női arc, alatta fonnyadt keblek. Az arc gazdája liheg, s Janus ágyékán roppant űrt érez, akkorát, amekkorához hasonlót ferrarai évei óta nem.

A kertben óriási pöttyös gombákkal benőtt, félig betemetett fél-holtak mocorogtak, némelyik lerúgta magáról a földet, sáros női arc, nyakából, ütőeréből injekciós tűk ágaskodtak, köldökéből cső vezetett ki… Aztán lehetetlen lények is megjelentek (ez megszokottabb, visszatérő állapot), miközben – talán – Madagaszkár élőlényei keveredtek ismerős emberekkel…

A Fordított idő című regény folytatásában, az Elsodort időben is egy fiatal nő, Riolda szemével látjuk a népvándorlás kori, félig keresztény, félig pogány Európa lassú átalakulását, ahol egyelőre csak kereskedődinasztiák, szélhámosok, hitek, félelmek és hiedelmek kötik össze a távoli kultúrákat. A nagy utópiákat immár nem papok vagy krónikások, hanem emberi organizmusokként viselkedő városok képviselik, a nagy északi kolostorerődök, a víz színén lebegő Velence, a tenger királynője vagy a „tökéletes város”, a szláv rabszolgák lakta Almeria Hispániában. Riolda, a háromkötetesre tervezett regény hősnője érzi, hogy hamarosan saját szigete is veszélybe kerül.

A szülői háztól való hirtelen elszakadása és a fulladásos emlékű vízi baleset olyan lelki mócsinggá érett benne, ami legmerészebb elképzeléseit is felülmúlta. Figyelemelterelés gyanánt beújított egy új hobbit, a prostigyilkolást. Na, nem igaziból, csak játszásiból. A valódi prostiirtást kíméletlenül megtorolják a hatóságok. A kurvákat igazából nem szabad megölni, mert elfogynak.

Egyetlen örömévé az vált, hogy kalligráfiákat festett a nő hasára. Amíg az írás száradt, a történeteivel bevezette őt a test és a lélek misztériumaiba, utána pedig megtanította, hogyan védje meg magát bárkitől. Olyan tartást és izomzatot segített felépíteni a nőnek, amelynek párját hiába keresték volna a környéken.

Az egyik kudarcot vallott profi főzőművész álruhában meglátogatta a rétessütőt, végigállta a sort, majd, kísérői körében, kissé fanyalogva megevett egy túrósat. Másnap idegösszeomlással kórházba szállították. Utolsó kívánsága az volt, hogy hozzanak neki a csodarétesből, majd annak elfogyasztása után arcán üdvözült mosollyal örök álomra hajtotta fejét.

S eme fizikai, fiziológiai és kvantummechanikai tény következtében a Megnevező mágus-magiszter tényleges hatást gyakorolhat a kezelendő, távvezérelendő tárgyra-személyre-jelenségre és történésekre, akik-amik ezenképp kisebb-nagyobb időeltolódásokkal ugyan, de föltétlenül engedelmeskednek is természetesen az őt fölszólító Névnek…

A szabadság a legnagyobb bilincs. A férjem döntésképtelen. Mások döntésére szorul. És most az a baj, hogy senki nem mondja meg, mi a döntés. Az orvos fogja megmondani? Szerető-elvonókúrára ítéli? Vagy gondos házi ápolást javall? Vagy elvonulást rendel egy remetebarlangba?

Már jócskán az est végén jártunk, amikor Bálint megjelent kezében a pénzgyűjtő dobozzal, és sugárzó arccal közölte, hogy ő bizony most megszámolja, mennyi pénze gyűlt össze Nagypapának. Elakadt a hangom, de többre nem maradt időm. Bálint levette a doboz tetejét, tartalmát pedig a padlóra borította. Mármint borította volna, ha lett volna benne csak egy megveszekedett peták is. De nem volt.

Az őt eddig követő őr egy hozzá hasonló fiatal fogollyal van elfoglalva, nem tudja rögtön lemészárolni, mert a rab a szabad levegőn ugyanúgy életre kelt, akárcsak ő, ügyesen ugrál előle. Ádám ekkor egy hirtelen csusszanással eltűnik a kövek mögött. Jól sejtette, üreg van ott, s a tavalyi falevelek csaknem teljesen betakarják, szinte azonnal ellepik, ahogy közéjük süllyed. Még abban is szerencséje van, hogy a kövek tulajdonképpen egy barlang száját rejtik, s felül kis párkány védi a leveleket az esőtől, így szárazon maradtak, ezért is lepik el mindjárt.

Divatosan öltözött, komor férfi lép a színpadra. Az összegyűlt tömeget szempillantás alatt őszintévé varázsolja. Az Y-generáció Yézusa feltámadt, és modern alakban szeretné újra megváltani a világot. Útja során olyan különös alakok bukkannak fel, mint a hetvennyolc éves szifiliszes újságíró, Yézus mindenható apja, Hitler unokája, a szintén feltámadt kalandvágyó Ernest és még sokan mások.

Vízipuskájával lapockán lövi nagyanyját, haladjunk már végre. A nő nem érti, ki fröcsköli le, forog fél lábon, egyik kezében papucs, a másikkal a kerítésben kapaszkodik. Nagypapa a háttérben magyarázza az unokáknak, a büfé felé mutogatva, hogyan készül a hekk, a gyerekek bólogatnak, az öreg közben lopva a büfé előtti sorban álló fiatal anyukákat vizsgálja, különös tekintettel a mellkas és a csípő környéki testi sajátosságokra.