(A) költők pusmognak a dunna alatt, a rét már ébred.

A szobrász, ha öreg,
még belecsókol az igéző
alabástrom anyagba

ezeréves vágy kúszik az égbolt testére

ha valaki az orrát fújja vagy
elköhinti magát, mindenki odanéz. majdnem
mindenki. a közelemben ketten is köhécselnek.
olyankor egy ideig nem veszek levegőt.

senkiben se bízz szarvasgida

Felbolydult a bolygó;
égnek az erdőtüzek, és verik a hullámokat,
hogy kék-lila foltos köd lepje be a párát
a szemtükrödön.

A Szamos partja néma és rideg. A fodros víz felett emlék siet.

ha felhergeled vagy félrekacsintasz, akár Minotaurusz a szűz lányok hamvas keblét, elevenen tép szét.

A folyamatos jelen, olyan akár a fotográfia.

az Isten tenyerén ülnek,
illatos és hófehér szívük van,
mint a hóvirágoknak,
és meghajlik lábuk nyomán az ég.

Látom, amit felkínál a látomás, törvény, szív és fogalom.

Köröttem űr és napkorongok,
Anyáméval együtt dobban szívem.

A Kultúra kész életveszély hát még a Kultúra-túra a Szépséges Szirének énekében.

A besugárzott üröm pedig növekszik tovább. Az idők végezetéig. A Geiger-Müller számláló diszkrét ketyegése közepette.

szánkót akasszunk a szíveinkbe,
és madárrá változzunk,
csőrünkben elhozzuk a telet északról,
és elrejtsük az etetőkbe.

A türelem nem oldja fel a szív segédigéit. Nem állít az elmerülő szavaknak katedrálist.

Az emberek belefagytak a házak árnyékába.
Még láttuk hamvaikat a füstbe burkolt fák között.

Négykézláb másztam. Álló Istenem lenézett rám és nem emelt föl engem.

senki sem éhes a szóra de kívánja a kimondhatatlant a feltörő öröm ízét a koriander illatát a tüzet a lázadást a pillanatot amikor nem kell megalkudni senkivel és semmivel

A megváltás egy örök pillanat - Az Irodalmi Jelen húsvéti szonettkoszorúja