Nyaralás, az nem volt

Hétköznap történt, eső után.
Nedves, frissen vágott fűben ültem,
előttem a végtelen mező,
messziről mégis baljós kutyaugatás.
A mező mellett romos toronyház,
odaát férfiak énekeltek,
ahogyan csak isteneket szokás siratni,
és én nem beszéltem a nyelvüket,
nem érthettem meg zenéjüket sem.

Túlvilági orgánumok: képzelt, de dicső múltat
sejtettek, embereket,
akik szívesen hisznek a feltámadásban,
embereket, akik a reményteljes ébredés tudatában
reggelre falakba álmodják a szenvedésüket.
 
De, amikor az eső újra eleredt,
egy házfal az álmodott városban összedőlt,
és a lakók, akik reményüket a falakba álmodták,
a toronyház tetejére másztak, és libasorban, némán
ugrottak a föld felé.
 
Rohantam haza.
Éjjel nevetés rázta fel a mezőhöz közeli utcát:
halottaink hajnalig kacagtak.
Azon a nyáron történt,
hogy senki nem merte elhagyni városunk.