A tűzbe bámulva

Ötvenötben, a Rákosi alatt,
a félelmek fülledt gyanúperének
egy kisfiú által is jól tudott
időszakában történt, hogy a tűz
megbabonázó fényénél az estét
idegen nagyfiúk között, szalonna
és hagyma és kenyér kíséretében
töltöttem el, ott volt a Béla bácsi,
akit (fokozatosan vettem észre)
elkezdtek „atyának” szólítani,
majd rutinosan, egyre komolyabban,
ahogy a láng lassan parázsra váltott,
a tűzbe bámulva katolikus
énekeket kezdtek el énekelni,
aztán hazafias, aztán már irredenta,
égbekiáltó Erdély-dalokat,
volt, amit tudtam én is, repülő
szőnyegen éreztem magam, amely
más tájra száll velem, úgy imbolyog.