Mint aki rejtett múlttal bíbelődik,
nem érzi a bőrén matató semmit,
a tested tüzes illatát és ízét
kutatom mindenben, öled örömét.

Teltnedvű, zöld lombhurkon – égi huss –
átröppen verébgyermek, július,
Mintha üzenne vígan lehetőnek.

nyáron a fény hátulról,
Isten háta mögül érkezik,
mi csak árnyékot adunk,
két sötéten világító részből
egyik világosabb sötét,
már-már szürke.

Tájszürke világban időz
gyík, légy, fölvizezett éjszaka,
megerjedt nappal.

újrahajtogat az idő,
uv-szűrő-jelen ultraibolyát szed a halál kosarába,
ez a nyári sugárzás sem emberi már,
szupercelláimba szorulsz,
jeges esőmben ázol el.

A nyakamon alig látható
nyomokat hagyott
a bolondok vissza-visszatérő
kényszergesztusa.

Belém harapott a nyár,
robbanjanak föl testemben a kert, ég,
fák, szél.

Lányok érzékeny haja lebben át a
zátonyok közt, s izzik a Nap melírje
távoli fürtben.

A stégen macskák mosdanak.
Csak a tenger marad melletted.

A naptűz párás higanyában derengő reggel
kétes rutinjával kár fejtegetni a Titoktalant

Fejük fölött a nap,
fejük fölött a hold,
mögöttük ezeregy éjszaka.
Marcangolja csontjaikról a húst
az impotens szerető.

A tizenkét csillagjegy női versben

Kő gurul, csobban, ezer szerelmes
apró hullám kel, lankad, majd elsimul,
leülepszik a felkavart iszap,
a tó
már nem emlékszik rá.

nagykabátom a körúti szél,
puha párnám a dunai pára,

Démonokkal veri a kártyát,
vért köhög fel.

Kérdezhetitek, miért távoztam köszönés
nélkül, de a miérteknek néha elmúlásszaguk van,
és kiszámíthatatlanul logikátlan az egész.

mindenről szólni ott
ahol hallgatni kellene
azért vagyunk itt hogy
szívességet tegyünk a történelemnek