Életében először egyedül indult útnak. Kezében a lábbeli-gyilkosság csillogó eszközét szorongatta. Átvágott a néptelen utcán, a folyóparti korláttal övezett járdára. Aztán mindenre elszántan, dacosan aprította lépteit a hídra vezető lépcsőig. Még nem töltötte be negyedik életévét.

Néha megcsörrent a falra rögzített telefonkészülék, ilyenkor a hatóság érdeklődött a dolgok állásáról, de apuka semmi rendkívülit nem tudott jelenteni, soha nem történt semmi, nem volt tűz, nem volt felfordulás, csak a végtelen, unalmas nyugalom, a szárazan sárgálló nyári puszta.

A városok, települések (főként építészeti) eklektikája meglehetősen egyedi. A fülbe-billogozott kóbor kutyák itt többnyire a nyugalom mintapéldái, úgy közlekednek, akár Indiában a tehenek. Bárhol elalszanak, a forgalom nem érinti őket, időnként egyénhez vagy csoporthoz szegődnek, és bárokig, piacig, szállásig kísérnek…

Április 30-án – mikorra virágot bontottak a fák, és illett volna örvendeni a mézes illatnak – éjfélkor a partizánok lőni kezdték a zászlóaljat a roskatag szalmakazlak rengetegéből. Több magyar katonát megöltek, de a támadást sikerült visszaverni. Égtek a kazlak, megvilágították a csillagtalan eget. Mint disznópörköléskor, olyan szag terjengett. Lángra kapott az orosz partizánok holtteste.

Este a jelmezbe bújt emberek csak úgy nyüzsögnek a kolesz nagytermében. A félretologatott bútorok sejtelmes félhomályba burkolóznak, a dekorációval szervezőként kimondottan elégedett vagyok. Pókhálók, művér és kreatívan megfaragott töklámpások mindenütt. Dübörög a zene, mindenfelé táncoló és beszélgető csoportok.

Lesétáltak a vízig. A kiszáradt, megrepedezett sávban, ameddig máskor elterül a folyó, régi damilgombolyagok, rozsdától narancssárga horgok, elszíneződött villantók hevertek. A fiú ledobta a gumicsizmáját, mezítláb belegyalogolt a sekélyesbe. Langyosan járta körbe bokáját a víz, ujjai az iszapba mélyedtek.

Ez a ház sem úszta meg a háborút, Buda különlegesen szörnyű ostromát, csonkán, kincseit vesztve került ki a nagy kataklizmából. És már ebben az állapotában leledzett, mikor kezembe kerültek azok a dokumentumok – könyvek, visszaemlékezések, kéziratpapírok –, amikből valami mintha kezdett volna kibomlani. Ám hogy ez-e – és egyáltalán: micsoda – a Mészáros utca titka, most sem tudom.

– Majd! Máris jobban vagyok, nézd! – félig ülő helyzetbe tornázta fel magát. – Már a kezem se remeg annyira. – Írómappát, papírt, tollat! Nem, inkább ceruzát adj, mert a tolltól megint összetintázódik a dunna. És az asszony megint pörölni fog, hogy miért nem neki diktálok.

Ma negyven éve annak a napnak, amikor a bécsi Swechat repülőtéren felültem a Torontóba tartó Canadian Pacific narancssárga repülőgépére. Egy új, leendő haza, egy új megpróbáltatás, sorsomnak újabb kihívása felé.
Két regényemben örökítettem meg azokat a pillanatokat. Az egyik  Regál, a másik Az éj puha teste címmel jelent meg. Nem tudatosult bennem, hogy a magyar költészet napján történt velem mindez.
Mint ma, a világ ugyanolyan képlékeny és lelketlen volt. De élt bennem egy hajtó és akaraterő, amely annyi viszontagságon és megpróbáltatáson túl az akkor még létező amerikai álom felé röpített. A végkifejletet még nem sikerült megírnom. Még dolgozom ezen. Most ízelítőt nyújtok abból az időből. A regények remélem, még megvásárolhatók. 
Böszörményi Zoltán

Katekézis és kinézis! Ismét és ismét az ismétlődés visszatérő formái, a külső és belső idézés formulái látogatják az esettanulmány pőre, főre-lágyuló (hittani és művészettörténeti labilitásokkal elegy) jeleneteit és fixációit. Íme, a megszakítottság formái: a változat, a szimmetria, a ritmus, az arány: mint a folyamatosság előidézői…

És mi lenne az anyanyelvvel anyák nélkül? Milyen lenne az anyaföld anyák nélkül? Bábeli zűrzavar lenne, határok nélküli, össze-vissza dobált rögök lennének, amiken fű se terem.

Reggel aztán a leventemenet folytatta útját, és hamarosan el is érték a magyar–osztrák határt. Itt meghallgattak egy újabb nagyszerű beszédet arról, hogy micsoda fényes jövő is vár rájuk, mikor kiverik a vörös veszedelmet az országból, de a legtöbbjük már csak keserűen nevetett ezen, és egy marék hazai földet tett a zsebébe azzal, hogy ki tudja, mikor látják legközelebb a szép Magyarországot.

Nem tartoztak a példás magyar családok közé, és Tornai szégyellte ezt. Ő maga a tisztelet övezte, békés élet reményében mindig is a középszerűségre törekedett – még a munkájában is, pedig akár jó tanár is lehetett volna, de öntudatlanul is visszafogta magát –, ám családjának tagjai mintha szándékosan szembe mentek volna e felfogással. Feleségét már rég nem sorolta a családhoz, és a fia feleségét sem, de a fiát még igen, pedig nem kis ellentét feszült köztük. Megítélése szerint rongy, semmirekellő alak lett a fia, méltatlan egy köztiszteletben álló középiskolai tanár apához.

Egyre aggasztóbb hírek, felvételek: Olaszországban is elkezd rombolni a vírus. Igaz, amit látunk, igaz, amit hallunk? Már annyi átverést éltünk meg. Olaszország nincs messze. Ott is tömeges megbetegedések, a kórházak tele, mindenütt halottak. Létezhet? A huszonegyedik században?

A szálló közelében levő kisbolt már zárni készült, a tulaj a redőnnyel bajlódott, gyorsan beugrottak, de aztán ki is jöttek hamar, nem találtak semmi kedvükre valót. Elmúlt nyolc óra, a köd hirtelen leereszkedett, felfalta a házakat. Sűrűn gomolygott a novemberi sötétség, csak a benzinkút felől látszott fény, hát arra mentek. Gyanúsan méregette őket a testes kiszolgáló, és csak akkor ütötte be a két rántotthúsos szendvics árát a gépbe, amikor kezébe vette a tízezrest, és átvilágította a bankjegyvizsgáló szerkezettel.

És az egyik szöveg itt beolvassa-másolja önmagát: a Pásztor metaforikusan őrzi csak a lét igazságát, közvetlen értelemben egy „állatcsordára” felügyel… Ebben az implicit jelentésben tovább kísértenek a heideggeri álláspontok a világ-nélküliségről és a világban-szegénységről… (Széplaky Gerda: Sem isten, sem állat című könyve nyomán).

Mikor eltemettük, szelíden szitált a hó. Alkonyodott, mire a gyászoló nép hazament. Anyámék is indulóban voltak. Én csak álltam a sírköve előtt, és énekeltem neki, hogy ne féljen az első éjszakáján odakinn.

A tizenkilencedik század elejéig nem is történtek változások a magyar álnyelv használatában. Validnak tekinthető az a következtetés azonban, hogy a megvetett pagodagróf munkásságára adott közvelten reakció volt Kazinczy nyelvtettető tevékenysége. Majd 1825-ben, megelégelve nevének leírhatatlanságát egy meg-nem-nevezhető arisztokrata barmainak egy évi jövetelmét ajánlotta fel egy, a nyelv tettetését felügyelő szervezet felállítására.

A fa hirtelen kezdett el sárgulni, semmi külső jel nem mutatott arra, hogy valami megtámadta volna, egyik kertész szerint vashiány lehet az ok. Dani beszerzett több flakon Fitohorm tápot, vastartalmú műtrágyaoldatot, ezzel öntözte pár napig, és ettől szinte kivirult ez a csodafa. Elsősorban azért csodafa, mert ideköltözésekor ő ültette. Ma már több méter magas, ezüstzöldes tűlevelekkel, még a tobozok is mások, mint a többi fenyőkön.

A Magyar Írószövetség kezdeményezésére 2018 óta ünnepeljük a Magyar Széppróza Napját február 18-án, Jókai Mór születésnapján. Ebből az alkalomból 2024. február 15-én 18 órától a szegedi Városi Rock Klubban, az éppen egy éve indult Szó-Szín-Pódium rendezvény-sorozat legutóbbi alkalmán hat kortárs prózaíró – Bátyi Zoltán, Bene Zoltán, H. Balogh Gyula, Reke Balázs, Sarnyai Benedek Máté és Sándor Zoltán – kifejezetten erre az alkalomra írott novellája hangzott el. A Szó-Szín-Pódium házigazdája, ennek az eseménynek, egyfajta performansznak az ötletgazdája, Bene Zoltán azt kérte a szerzőktől, hogy a Jókai rock hívókifejezésre írjanak novellát, így kapcsolva össze Jókait, a széppróza egyik mesterét és a rockzenét, amelynek ikonikus helyszíne a rocktörténeti emlékhelyként is számontartott szegedi Városi Rock Klub. A sajátos ősbemutatón felolvasott novellákat az Irodalmi Jelen online felületén Jókai Mór születésnapján adjuk közre.