Dögkút

Szabóék mit sem vettek észre a nagy készülődésből. A falu utolsó házához alig jutott el bármi nesz, ahogy általában a hírek és a pletykák is csak elhalóan elsuhantak a roskadozó vályogfalak mentén, hogy a következő faluban alaposan átalakulva és felfrissülve kelljenek új életre, felrázzák az unatkozókat, felpiszkálják az erkölcscsőszök érzékeny idegszálait, elégtétel érzését keltsék a bosszúra szomjazókban.

A család felnőtt tagjai még aludtak. Kimberli apja két horkantása között belebújt a gumicsizmájába, magára terítette nagyanyja virágos nagykendőjét, és elindult a ház mögötti keskeny ösvényen, a dögkút felé.

Csak akkor volt érdemes kimenni oda, ha nem hozott a kút felől túl erős szagokat a szél. Amíg csak azt a kissé émelyítő, savanykás aromát lehetett érezni, akkor volt esély találni valami használhatót is. Kimberli nagyapja tanította meg a „vadászatra”. Így nevezték: megyünk vadászni. Kimentek a dögkútra, és a nagyapa átadta az unokájának az élelemszerzés egy sajátos módját, amelyet még a második világháborúban sajátított el, a hadifogolytáborban. Igaz, ott az emberi hullák közül kellett kivadászni a még ehető ló- vagy kutyamaradványokat, de a lényeg azóta sem változott. Túl kell élni. A családnak enni kell. Kimberlinek, hamar kiderült, jó érzéke volt a vadászathoz. Először szagot kellett fogni, ezt is hamar megtanulta: akkor kell menni, amíg még az emberre nem jön rá az öklendezhetnék, ha mély levegőt vesz. Mindig jó korán kell kimenni, mert a hideg lassítja az oszlást, frissebb húshoz lehet jutni. Aztán nagyapa azt is megmutatta, hogyan kell megpiszkálni a kihajított állatokat: a kocsonyás, szivacsos állagú darabokat jobb volt otthagyni, főleg, amelyik levet is eresztett, ha erősebben megnyomkodta az ember. Ha szerencséjük volt, néha olyat is találtak, amilyet a hentes hűtőpultjában látni. Fényes, rózsaszín húst, itt-ott vékony erecskéből szivárgó vagy alig megalvadt vérrel. A gyanús foltokat még ott helyben kimetszették az állatokból, aztán már minden csak elkészítés kérdése volt. Nagyapa mindig azt mondta, hogy a fűszer legyen csípős, a sparhelt legyen forró, a többit az úristenre lehet bízni. Kimberli számára így a sült hús a szikkadtra száradt, torokmaróan borsos és paprikás, a szélein megégett („edd a szenes részit is, az szívja fel a nyavalyát, ha vót benne valami”), cipőtalpra emlékeztető, lapos cafatokat jelentette, amiknek az eredetét senki sem firtatta, amiket az ember csukott szemmel legyűr az üresleves után.

Amikor Szabóék már gyakrabban kaptak közmunkát, és néha a hentestől is tudtak venni húst, Kimberli meg a nagyapa még akkor is kijártak néha a dögkútra, csak úgy, megszokásból, meg mert a fagyasztóban úgyis minden eláll, ki tudja, mi lesz holnap.

Aztán nagyapa meghalt. Eltemették, megsiratták. Csak Kimberli nem sírt. Ő egyre csak a dögkútra járt, és vigyázta az örökségét, az egyetlen dolgot, ami az övé volt, és amit nem akart elfelejteni soha. A vadászatot.

A hónap végén mindig jól jött, amit Kimberli hozott a konyhára. Most, a hónap közepén még egész jól álltak, már kétszer ettek csirkét, a lány mégis nekiindult a ködben, a sáros ösvényen. Cuppogott a gumicsizmája, mintha mindkét lábán súlyokat cipelne, ahogy egyre több sár tapadt a csizmája talpára, úgy lassultak a léptei, egészen kifulladt, mire a dögkút széléhez ért. Belenézett, majd lehajolt egy letört ágdarabért, hogy bele is piszkáljon, ám ekkor majdnem beleesett, úgy megszédült hirtelen. Leült a kút szélére. Szaporán lélegzett, érezte, hogy baj van. Kétszer hányt, aztán deréktől lefelé forróság öntötte el. A lába között élénk, piros vér csordogált a kút nyílása felé. Borzasztó erős nyomást érzett, tíz ujjával a lucskos avart kaparta fájdalmában, csizmája sarkával támasztékot ásott magának, kétszer-háromszor görcsösen megfeszült. Ha nem lett volna olyan közel az otthona, biztosan ordított is volna, de bármi is történik most vele, az apja nem tudhatja meg.

Aztán az egész olyan gyorsan véget ért, ahogy elkezdődött. A görcs egészen megenyhült, a teste elernyedt. Nagyon fáradtnak érezte magát. Még mindig vérzett, ez egy kissé aggasztotta, de sosem vérzett ő szabályosan, hol jobban, hol kevésbé, két hónapja meg egyáltalán nem, na, most pótolja a szervezet, most aztán tessék, itt van kétszer annyi, mint rendesen. Amikor már nem remegett a lába, megpróbált feltápászkodni, érezte, hogy valami kicsusszan a lába közül, és tompán a rothadó levelekre hull. Félrehúzta a virágos kendőt, hogy meg tudja nézni. Először csak egy alaktalan kis csomót látott, alig tíz centis valami lehetett. Közelebb hajolt. Két apró kart gyűrt maga alá zuhanáskor a parányi test. Két kicsi láb. Egy furcsán oldalra billenő fej, arccal az avar felé. Mintha még nem is lenne nyaka. A bőre szinte átlátszó. Értetlenséggel vegyes döbbenet ült a lány arcán. Aztán érezte, hogy megint görcsölni kezd, így egy mozdulattal a dögkútba rúgta az elhalt magzatot, majd sietve visszaindult a házuk felé. Még azelőtt rendbe kell szednie magát, hogy a szülei felébrednének. A bugyiját majd elégeti a kályhában, a többiből talán még kijön a vér. Azon gondolkodott a legtöbbet, mit találjon majd ki, miért nem megy többé a dögkútra vadászni.