Még egyszer nekigyürkőzöm. Újabb ütés. Ez fáj! A mindenit! De hát mi történt, ki érti ezt? A levegő nem fáj! Az nem lehet, hogy ez a vacak kifogjon rajtam! Újra és újra nekivágok. Talán a lendület nem elég erős? Most már hangosan szitkozódom. Valami folyton visszalök. Egészen elkábultam a sok ütéstől. Szédülök. Nem bírok megállni a lábamon. Rogyadozva hátrálok. A mézszínű tenger egyre közeledik. Elérem a partját, belezuhanok.

A szerkesztési szerkesztő úgy érezte, népek üldözik, hol jól, hol rosszul művelt népek, akik vagy el akarják égetni, vagy kanalat akarnak belőle faragni. A legkülönbözőbb kollégák próbáltak megsemmisíteni minden, környezetükben található kanalat, mert lidércnyomásos látomásaikra emlékeztették őket. Mikor már egy hete mindenki villával ette a levest a szerkesztőségi ebédlőben, kezdetét vette a felmondások sorozata.

A hang már szinte naponta megszólította. Néha parancsolóan szólt hozzá, máskor gyávának nevezte, amiért nem mer véget vetni a nyomorult életének. Volt, hogy arra biztatta, ugorjon le a tetőről, máskor meg, hogy a fürdőben vágja fel az ereit. Kálmán ilyenkor befogta a fülét, hogy ne hallja – csakhogy a hang belülről jött...

A költőnél veszélyesebb az álköltő, a rigmus poeticus vandalicus, aki azt hiszi, hogy az, miközben nem. Gyerekkora kezdetén a balszerencse szemfüles kakukként becsempészte őt a költőfészekbe. Kikelése után, vagy még előtte, büszkén és ellenvetést nem tűrően lát neki pályafutásának. Amíg a költő fennen szárnyal az éterben, addig az álköltő, aki költőnek hiszi magát, holott nem az, bizony alant kutyagol a mélyben. Bizonytalan verslábakkal tipeg a líra ingoványos talaján.

A Fiú viszont emlékezett például arra is, amikor állandóan a bal kezére ütöttek (mogyorófavessző, majdnem-mostoha-nagymamák, később parókás-pityókás napközis tanító néni, aki még később hatalmas gyűrűjével a Fiú koponyáját is bezúzta, mert az – menzára menet – lemaradt a sorból… ó, ó: véres kenyérrel és dühkitörés-elfojtással mártogatott tükörtojásos spenót…), rossz kéz, csúnya kéz!, sipítozták…

– Mondok önnek egy nevet. Kárpáti Pellegrin.
Dafina minden átmenet nélkül összerándult fájdalmában, mint akit gyomron rúgtak.
– Semmi baj. Idehozzák a kollégáim ezt a Pellegrint – magyarázta az őr –, összezárjuk önöket néhány órára, és ha rendezték a soraikat, máris együtt ünnepelhetnek a helyiekkel.
Megzörgette a kulcsait, és a zegzugos folyosón végigkacsázva kerített egy üres cellát Dafinának.
– És ha nem jutunk semmire? – kérdezte a boszorkány.

Úgy éreztem magam, mint egy menyasszony. Ezért egy papírra azt írtam, hogy az esküvőmre készülök, ahhoz kell a smink, a frizura, a műköröm. Láttam a lányok szemén, hogy tudják, nem vagyok igazi menyasszony, de a legkevésbé sem érdekelt. A folytonos köhögésem, a véres köpetek és a sipító légzésem miatt sok időbe telt, de végül készen lettem.

Mikszáth egy patkányt látott osonni a sínközi árokban, s ettől szatíra közeli állapotba került. Föltette volna kérdéseit az újsághasábokon, éles, könyörtelen humorral. Hány a patkány, melyik megállóban tenyésztik őket, s mely éttermek asztalain lesznek majd szervírozva, ha már újra ilyen divatosak Budapesten? Készülnek-e a séfek az új kihívásokra? Hányféle a patkányrecept? Lesz-e továbbképzés? Indul-e tanulmányút Indiába ez ügyben?

Daniella biztos volt a dolgában. Sok halottat látott már életében, mindegyiket tűszúrásokkal végezték ki, és mindnek ragasztószalagot tekertek a fejére. Manilában ez így szokás, így végzik azok a dílerek, akik nem tartoznak egyik bandához sem. Magányos farkasok, megpróbálnak ideig-óráig megélni. A gazembernek, akit megölt, ugyanígy bántak el a bátyjával, pont az előző napon… Azért virrasztott az ördög a koporsó mellett, azért találta egyedül, ezért tudott könnyen végezni vele.

Mindennek vége lett volna, ha hősünket nem szeretik az égiek. De szerették, mert dulakodás közben rájuk dőlt a kétágú létra, ami elsodorta a szakmunkástanulót az eszelőssé vált szakoktató csapásai elől. Gaál ekkor már a földön fetrengett, lába belegabalyodott a létra láncába, Jani bá’ pedig, ahogy nagy lendülettel utána hajolt, hogy tovább verje a csapdába esett nyomorultat, lefejelte a satupadot.

Nem vótam én ilyen sóher, Ronikám, csak sváb vót az uram, a Dezső, Isten nyugosztalja. Mög a fiam is örökőte tülle, az a csigát Pestre tíz filléré főkisérné. Mög ez a nője aki van, ez a Kinga nagyon beteg, döfködi valami tűvee egy kínai, csupa lyuk a füle, oszt mégse gyógyul mög. Köll a péz, majd ha möghalok, elaggyák a lakást, üvék végrendeletileg, abbú kimöhet Kínába, oszt helyretöszik. Hogy Kinga mennyire volt beteg, azt nem tudom, viszont szoláriumra meg műkörömre futotta.

Endre már rég megbékélt a tudattal, hogy ezek a színésznek mondott, kifestett, plasztikázott hölgyemények és a zselézett hajú, kákabélű ifjoncok Joli új családja. Az öreglány olykor sopánkodik az unokák miatt, mert már karácsonykor sem látogatják a nagyszülőket. Minek is jönnének, hiszen a nagyi ilyenkor is intrabénásan a tévéhez köti magát, a gyerekekhez pedig alig van egy kedves szava.

A kutyák habzó szájjal ugattak. A földön újabb csapóajtó állt, az alatt pedig másik nejlon. Az udvaron három gödörben éheztek a kecskék. Hazaérve átkutattam a lakást. Egy szekrényfiókban dokumentumokat leltem: születési anyakönyvi kivonatot, halotti bizonyítványt és házassági leveleket. Kiszámoltam: az asszony nyolcvanhat éves, és hét férfival kötött házasságot.

Emlékezett arra, ahogy éjjel a szél zúgását hallgatták egy tengerparti viskóban, miközben ő vörös szívekkel festette tele a lány – Anettnek hívták – barna testét. Arra is emlékezett, hogy ez volt az utolsó éjszakájuk. Anett másnap eltűnt. Soha többé nem bírt aktot festeni, bárhogy is erőlködött: folyton ez a kép kínozta, miközben az új modell ült vele szemben.

Beszállnak az ARO-ba, az autó elindul. A második kanyar után egy másik, khaki színű ARO-val találkoznak. Moisa főhadnagyé, a tűzszerész alakulattól, aki azért jön, hogy előkészítse az új lőteret az aznap délutáni tábornoki inspekcióra. A főhadnagy még akkoriban tudomást szerzett a tábornok elvtárs enyhe neurózisáról, amikor a fegyver- és lőszerirodán teljesített szolgálatot. Ezért, amikor meghallja a déli egy órai kondulást a toronyból, odaszól a kíséretében lévő tizedesnek: – Menj fel a toronyba, és állítsd meg az órát.

Előveszem a telefonom, és megnyomom az ötöst a gyorshívón. A cipőm mellett megszólal az O, sole mio. Nyálas, poros nóta, de anyám ragaszkodott ahhoz, hogy ezt töltsem fel. A negyedik kicsengés után hallom a hangját: Üdvözlöm, hívjon később, vagy a sípszó után hagyjon üzenetet! Sípszó. Dermedten állok kezemben a telefonnal. Aztán megszállottként hívom újra és újra.

Egy egyszarvú kaméleon is megjelent, mely a sarokból, kétméteres nyelv-csápjával szippantotta ki szembogaram helyéről a nagy, sárga pöttyös, mély-sötét legyet… Élénk narancssárga majomfélék is özönlöttek, hogy szétbontsák, szétrugdossák a még csak tervezett kiállítást, majd sipítva, nyávogva-hahotázva, egymásnak gurgatva: a hulahopp-karika méretűre zsugorodott teliholdat görgették végig a sötét mellékutcákon, le a ligetbe (a nádas lángolt körülöttük), a Dög-Körös felé…

Jenő annak idején milyen büszkén mutogatta a bajtársaknak, nekik, a zsinórra fűzött, véres füleket, és bár sokan úgy gondolták, hogy ez őrültség, mégis mindenki tudta, hogy Jenő a legrendesebb, legmelegebb szívű ember a falujában meg az egész vidéken. Kicsit olyan a kórház, gondolja Albert, mint a csatamező: fekália- és húgyszag van. Meg a rothadó vagy rothadni készülő testek sajátos szaga. A fáradékony orr nagy barátja a szenvedőknek.

Napokat töltöttem el itt, s ugyanazzal próbálkoztam, mint most maga: írtam arra a megsárgult papírra, amit találtam. Ám annak a papírnak csak az egyik oldala volt üres, mint most ennek. Aztán elkezdtem végigolvasni az összest. Mikor az utolsó sorokhoz értem, megtisztultak a lapok, valamennyi szó belém költözött. Innentől azon dolgoztam, hogy újraírjam az elolvasottat. Másra képtelen voltam gondolni. Mire elkészültem, kiürült a lelkem, visszatérhettem a világba.

Eszembe jut a papírváros, amit rajzlapokból és fogkrémes dobozokból építettem technikaórára. Hazahoztam, betettem a kerti tűzrakóba, és az egyik ház alá egy égő gyufaszálat tartottam. A város elpusztult, én pusztítottam el, volt az egészben valami ünnepélyes, valami megható. Néztem a lángokat, és boldogság töltött el.