A hősugár úgy fúródott keresztül a hadihajó páncélzatán, mint „izzó vasvessző a papiroson”. Az acéllemez egyszerűen elpárolgott, a levegőben megpörkölődött szaru és égő emberi hús édeskés szaga érződött, a víz felforrt és elpárolgott, s a hajónak azon az oldalán a tengerészekből annyi sem maradt, amit később partra sodorhatott volna az árapály.

Alázat jön-megy. Valami mindig itt marad belőle.
Húsleves, sok víz, bolyongó csillagok.

 
az ég ólmos a gépek részegek
a keresztek hártyákat növesztenek
 

Apu szaga. Volt neki. Térképnek érzékeltem. Nem volt egynemű, volt benne testből való, lélekből, festékekből, boldogtalanságból. Szerettem mellette állni, hónaljában átizzadt ingét hasonlítani a szagához. Volt benne valami leírhatatlan ősi.

 
A fehér szőrön vércsík jelenik meg, az oldalán fekvő test fekete orrából indul el, s még át sem itatja az orr szőrzetét, le sem csöppen a kőre, amikor zöldes, fémes fényű legyek jelennek meg s zümmögésükkel megjelölik az esemény helyszínét. 

 
„Bizonyára összetéveszt valakivel.” A férfi megvonta a vállát. „Nem, mi magáért jöttünk, dr. Wells.” Most már láttam, hogy az utca sarkán, a kocsma előtt fél tucat társa álldogál zsebre dugott kézzel.

Wells azt mutatja be a Világok harcában, hogy milyen is az, amikor a hétköznapi valóság értelmezésére szolgáló tudományos elméletek alapvetően befolyásolják a sorsunkat is. Szándékaim szerint a Világok harca: a marsi invázió után ugyanezt teszi. Ami nem jelenti, hogy mindenben pontosan követném Wells felfogását.

 
 
Mintha egy szövőgépben álltunk volna,
Ami beleszőtt bennünket egy láthatatlan
Faliszőnyegbe

 
Szerzek kacsát hozzá, előbb nőjön meg az eper, ha nem elég lottyadt, majd kis bottal leveregetem a fáról, a hernyóknak alig hagyok, feketedésig nem várok, itt töltöm a nyarat, elképzelem, hogy lesz a fájából hordódonga idővel, amire hiába várok.

 
Egyszer az esőben kéne állnom, nem nyitni ernyőt, hagyni kalapot, kapucnit, hagyni elfutni az érzést, hogy futni kell, hagyni félelmet, hagyni, hogy lemossa rólam a város porát, kinyitott szememmel felfelé nézni, csak a felhőket, a gomolygó szürke víztömeget, tudni, hogy miattam koszos.

 
Ha addig sírós volt, utána csöndes lesz, és ez fordítva is igaz. Anyámat ennél a tisztán elméleti kérdésnél sokkal jobban foglalkoztatta az elálló fülem látszólag megoldhatatlan kérdése. Még az a feltételes reflex sem működött nála, amely szerint mindenkinek a saját gyereke a legszebb.

Első szerződésbeli koncertjén egy több mint ezer kilométerre fekvő városban kell fellépnie. Az utazás megviseli, mert eszébe juttatja utolsó repülőútját, amely a szabad világba hozta, és ahonnan már nem tért vissza szülőföldjére.

 
Bent aztán rájöttem, értelmiséginek lenni a legrosszabb. Végeérhetetlenül szekálnak az őrök és a köztörvényesek, s csak ha jó mélyen beleásod magad a gondolataidba, lehet némi nyugtod.

Nyöszörögnek, majd felsikoltanak a fékek. Ahányan állunk, egymásnak dőlünk, mint rosszul felállított kuglibábok. „Végállomás!” – szűrődik be kívülről egy kiáltás.

 
Megfogadtam szavatokat és megszólítottam nemezisemet, A Kardot. Erre elszakad a lószőr, A Kard leesik és kettészeli a fővezéri asztalt, amelynél a megnyerhetetlen háborút vezényeltem. Mit jelentsen mindez? Most segítsetek!

 
Veronka néni, az örömanya, a spórolós természetét sutba vágva jó mélyen belekotort a pénztárcájába, aminek ha nem is világra szóló, de az egész falut megmozgató eszem-iszom dínomdánom lett az eredménye.

Lassan, nagyon lassan megfordul vele a világ. Eddig a kövezetet látta, most az eget. Oldalra nézett. A bokrok, a virágok forogni kezdtek. Döccent egyet a kiálló burkolaton, és gurult, csak gurult egyre gyorsabban. Egymásba mosódó zöld, sárga, barna, kék örvényeket látott. Gördült, suhant a szédült kis kerék.

 
 
Borleves nem lesz, már nincs a Nagyi, aki elkészítené, de este a szülei átjönnek. Sietnie kell.

 
 
Csillog a szeme. Apjának is. Az övé is csillog. Csak ki ne buggyanjon. Nem fog.

Hát tudod, én is voltam kisgyerek, óvodás, mint bárki más, és játszottam játékokkal, dominóval, kockákkal, bábukkal; állatokkal állatkertet, lovacskákkal lóversenyt, de olyat ám, mint egy messze szigeten, ahol fák közt, árkon-bokron, sövényeken ugratnak át, vizesárkon a lovakkal, s a nyeregben csupa medve, majom, hód, papagáj, nyúl, róka, veréb, koala mackó ül, és kapaszkodik ám, hogy le ne potyogjon.