Nincs a belsejében, igaz, kukac ottan,
Sem káposztalepkék nem lepik rakottan,
De akár a citrom,
Ami már picit rom,
S zöldes penészgombák foltjától deresül
Lenn a hűtő alján, bűzhödik jelesül.

Inget gombol, zakót kanyarít, fejébe kalapot nyom – már hallani véli a koma csúfolódását, hogy: de kicsípted magad, mint szaros Pesta Jézus neve napján! Hadd mondja. Nem elég, hogy a keze remeg – valami alcizéje van, a fene se tudja megjegyezni, olyan svábosan hangzik – de a vérnyomása is magas. Mondta is neki a Sugár doktor, a körzeti, hogy le kéne tenni a poharat, János, de a koma csak legyintett rá. Majd leteszem én doktor úr, de akkor már szegezik is rám a fedelet, addig hadd vidámodjak még egy kicsit!  
 

Feminista: A miniszoknya viselésének elterjesztéséért küzdő női (gyakrabban férfi) aktivista. Az általuk kedvelt, úgynevezett feminista irodalom jellemzője, hogy egészen új látószögből, mondhatni alulnézetből ábrázolja a nőiség legtitkosabb lényegét is.

 A golyó eltörte Anna bal karját könyék fölött, a vékony, kicsi kart. Átment a kabátujjon, a karján, befúródott a hóna alatt a bordák közé, gondolja a férfi. Vér és húsnyomok mutatják a pontot, ahol a kart elhagyva a szövetet érte. És látom az arcbőrén, ahogyan rózsaszín és a barna milyen gyorsan fehéredik, gondolja a férfi. Hanyatt fekszik, mozdulatlanul.

Annát a vérszag borzasztja el, a véres szalmaszatyor a bajuszosnál, a véres levelek a második falgödörben, itt most a véres rongyok, széthasogatott lepedők, vérrel teli kislavór, a véres ing, a fájdalom látványa a sérült arcán. Nem így képzelte a forradalmat.

Írásbelin és szóbelin is második lettem. Írásbelin túl sokat időztem Byronnál, Keatsnél, Shelleynél, Lermontovnál és Puskinnál. Ők öten, különösen Lermontov és Puskin voltak 16-17 évesen a kedvenceim. Elbeszélő költeményként az Anyegin Puskintól, és a Démon Lermontovtól, prózában a Korunk Hőse szintén Lermontovtól. Szóbelin, pechemre Arany balladáit húztam, konkrétan Zách Klárát. Véres sztori, valahogy nem tudtam szárnyalni, pedig jól ismertem a történeti hátterét, és Arany balladai nyelvezete sem volt érthetetlen, vagyidegen számomra. 

– Comblövés és halál – bólintja a fiatalember. – Nem is vettem észre, hogy eltaláltak, csak lefelé a hegyről, mert teleszaladt a cipőm. Az éreztem, hogy megütött valami, de azt hittem, ág talált el, ahogyan futottam fölfelé a lövöldözésben.
Hihetetlen, nézek, gondolja a férfi, legalább háromszáz méter, de inkább négyszáz a Sötétkaputól. A szövetnadrágon térd fölött, oldalt a bemenő és a kimenő lyuk, golyónyom. Akkor csontot nem talált.

Mire a távoli megyeszékhelyről megérkeztek a tűzoltók, a falu népének sikerült eloltani a tüzet. Teli vödrökkel szaladgáltak az emelős kutak és a kb. 7-8 méterre felcsapó lángok között. Közben egy csapat férfi azzal próbálkozott, hogy beüzemelje az utoljára a ’40-es években használt, muzeális értékű tűzoltókocsit. Bekötöttek elé két fiatal, testes kancát, s úgy húzatták le a tűzoltószertárból ezt a rozsdás, kézi pumpálású, nyikorgó szerkezetet a kis utcára – de hiába próbálkoztak, nem lehetett beüzemelni; maradtak a vödrök. Két és fél óra leforgása alatt, elégett két, egyenként négy és fél méter magas, négy méter széles, tíz méter hosszú szalmakazal, a pajta, két farakás, három szilvafa és a fakerítés.

Minden menekülőt lelőttek, aki kilépett a buszból. Öt ember feküdt egymás hegyén, hátán. Jajgattak, anyám, anyám, vagy orvost! De nem jött se anyám, se orvos, csak a golyók – mondja a bajuszos.
Átéltem a háborút, voltam katona. Vártam egy keveset, és egyetlen ugrással kivetettem magam a jobb első ajtón. A földön fekvő halottak és sebesültek mögött találtam fedezéket. Onnan meg bátorságot gyűjtve hatalmas szökkenéssel kivágódtam a Sötétkapu tövéhez, most találj el ávós, a kurva anyád.
Aztán fel, és rohanni kezdtem kifelé, aztán fel a hegyoldalon, meg se álltam idáig. 

Kisiskolás korom talán legsűrűbben forgatott könyve A világ és az ember című úgynevezett gyermekenciklopédia volt. Többféle kiadásban is megjelent – nekem az összevont változat volt meg: egy vaskos, jó kiállású, strapabíró kötet, de lehetett kapni az egyes részeit külön könyvként is. Érthető nyelven, lebilincselő stílusban foglalta össze a Naprendszer működésétől kezdve az egyes kontinensek éghajlatán és terményein át a világtörténelem nagy fordulópontjaiig mindazt, amit egy nyolc-tizenkét éves gyereknek a világ működéséről akkortájt illett és érdemes volt tudnia. 

De nem úgy történt, gondolja a férfi.
Várunk néhány percet, amíg a bátyám eltűnik a fönti kanyarban, akkor aztán Anna feláll, utána. Jogunk és kötelességünk ott lenni – mondja megfellebbezhetetlenül.
Ezen nem volt mit vitatkozni, gondolja a férfi. Ha egyszerre jog és kötelesség, nincs mit szólni. Én is így éreztem ebben a percben, főleg, hogy az én okos bátyám ott van, intézi a dolgokat. 

Aztán csak megtörtént.
Ríttam utána, mint a záporeső, mert eszembe jutott, miket mondott anyám a lányok becsületéről, és megmondtam a Palinak, hogy én megiszom a lúgot, innen a vakablakból, ha ezek után el nem vesz éngemet. De az csak simogatott, nyugtatgatott, mint az ideges lovat szokták, hogy innentől már hites menyasszonya vagyok én  neki, mert letelik a szolgálat, és visz ő haza menyecskének Szalárdra. Én hittem is neki, mert akkor már nagyon szerettem, na.

Elsőben Brezsnyev, másodikban Andropov, harmadikban Csernyenko temetését néztük az iskolában. A Kreml, a Mauzóleum, a Vlaszilij Blazsennij-székesegyház, a katonai felvonulások a Vörös téren, az éljenző, piros színű zászlókat lengető tömeg, és a tapsoló, csókolózó vénemberek a tribünön, érdekes látványt nyújtottak, jól mutattak a tévében, de hogy mindez mit jelentett, nem tudtuk, és nem is képzeltük, hogy ez minket közvetlenül érint, vagy érinthet valaha az életben. Néztünk egymásra ámuldozva, és nem mertük megkérdezni a tanítónőt, hogy ugyan, ez az öreg bácsi, az SZKP főtitkára, a soros, miben halt meg, és azt se mertük mondani, hogy ha ez így megy, és évente halnak meg, miért nem választanak fiatalabbat.

A Sötétkapu bejárata a Bazilika alatt. Nyolcvan méter hosszú alagút, boltíves bejárat. Végén a Kanonok sor, ahol a páncélos parancsnokság állomásozott.
A Sötétkapu. Átjáró a Bazilika alá épített hatalmas mesterséges domb alatt. Óriás boltíves pincerendszer nyílik belőle. Annak idején az építők így oldották meg, hogy ne kelljen felölteni az egész dombot. A papok itt tartották a misebort. És ki tudja, mit még. Aranyat, gyémántot tarthattak. Orgiákat is tarthattak. Lányokat tarthattak, elrejtve a világ kíváncsi szeme elől.  

Az öreg a kutyaólat rendezte, helyezte át, mert "megőrült ez a kutya, felakasztja magát időről időre". Megáll az ész, a világ megbolondult. Még ez a szerencsétlen vén kutya is.
– Fiam – nézett rám, gondolja a férfi, – te is úgy gondolod, hogy kipicsázzátok a ruszkikat?
– Nem gondolok semmit. Soha nem gondolok semmit. Egy ideje csak csinálom, amit kötelező, nem gondolkodok egy percet se...
Így volt, valóban így. Mindent kétszer gyorsabban tanultam meg, háromszor olyan gyorsan végeztem el, mint rendesen, hogy szabad legyek, amikor Anna szabad. És Anna soha nem volt szabad, olyan szorosra fogták a kollégiumi szabályzatok, olyan vadul erkölcsös a vidék, tehát nekem kellett mindent megtennem, hogy a tizenöt percekre szabaddá tehessem magam. 

Gerő, a hídverő, Esztergomba menekült, itt fogadták be, innen, ha a jelenleginél is veszélyesebbé válik a helyzet, akár úszva is átmenekül a csehszlovák elvtársakhoz. A csehszlovák elvtársak menedéket adnak a baráti elvtársaknak. És hogy egész ávóskompánia kísérte. Hogy Gerőt elkapják, vagy lássák legalább, egyre többen csatlakoztak a menethez. Gerőt elkapni, letartóztatni, népbíróság elé állítani, elítélni, felakasztani, erről harsog hirtelen az utca, gondolja a férfi. Az utcai lámpát is kiválasztják. Hát ez nem akármi. Gerő Ernőt lámpavasra akasztani Esztergomban. 

A csónak orra elmerült, a hátulja felcsapódott. Sokan tudtak úszni a lányok közül, a tizenhét éves Julianna többször átúszta a Szenkét, de a riadalomban, kapálózásban egymást nyomták víz alá, s ahogy próbált segíteni a mellette fuldoklókon, már nem maradt elég ereje, hogy kivergődjön a partig, megkapaszkodjon a belógó fűzfák ágába. Három kislány nehezen kiúszott, egyet a fiú húzott ki, a révész, öregedő ember, nem bírt úszni, a felborult csónak szélébe kapaszkodva maradt a víz felszínén, ahogy a parthoz közelebb sodródott, kievickélt. A fiú körbenézett, hatan voltak a parton, négy kislány, a révész meg ő. A lányok köhécselve nézték a buborékoló folyót, abban reménykedve, hogy valaki még fellöki magát. Aztán elsimult a víz.

 Künn a téren, kis kisasszony,
sárgul ősszel a levél,
minden lény a télre készül,
csak a szőlőtőke él.
 

Mozdult, szorosabbra zárt a hús, gondolja a férfi. A városháza bejárata fölötti erkélyen megjelent maga Rákosi. A nagyteremben vigyázta addig a párszerűséget, a kommunizmus térnyerését, de most megjelent az erkélyen, két karszalagos cipelte. A nyakába kötelet hurkoltak, könnyen megkötötték, mert a szobornak kétszer annyi nyakat szabott a szobrász, mint amennyi nyakat Rákosinak élőben juttatott a teremtő, és amíg a tér ujjongva ünnepelt, himbálva leengedték a kőre. A tömeg törte, zúzta a gipsz szobrot. Örömtáncot járt.
– Ha ebből valaki hazavisz emlékbe egy darabot, fület vagy orrot – mondtam Annának, gondolja a férfi, – az ávó a helyszínen felkoncolja.  

Ekkor a tér megmozdult, talán egy elhúzódó munkásgyűlés későn induló csoportja nyomult a résbe, megbolygatva az addigi viszonylagos rendet. Kifelé vezettem Annát, a Posta előtti kisutcáig szerettem volna elérni, tudva, ha a tömeg megzavarodik, betonba tapossa a kisebbeket, a gyengéket.
Néhány pont kimarad a heroikus küzdelemben. A lépcső mellett ágaskodva látszik, a tér nem fogadott soha ekkora tömeget. Diákok, fiatal melósok, szakiskolások, középkorúak, fiúk, lányok, férfiak, nők. Összeér a válluk.