Szókratész volt az apám.
Nem jegyezte fel a történelem, hogy hányszor itta ki a méregpoharat. Leg­utóbb a múlt század közepén, amikor a régi szokások elhalványultak, íté­let nélkül, sunyin csempészték a kifőzde asztalára azt a poharat, amit nem a halál tudatában, hanem nyárvégi szomjúságában, a kissé elsózott pörkölt után mohon fölhajtott. Az öregség küszöbéhez illően kopaszodott, és maga sem volt híjával az olyan közmondásoknak miszerint:

Húz az öreg az öreghez!
Egyik holló ne vájja ki a másik szemét!
Hasonló a hasonlónak örül!

A torony

              Maga még nem filozófus? Sebaj! Csak az akarjon lenni.

                                                                           (Bartók)

Ülök a toronyban. Szobámban valaki kicserélte a berendezést, régi patinás íróasztalom helyett apró, lakkozott nyersfaasztalkán számítógépem alig hall­hatóan zümmög, dorombol, mint a kismacska, akit csupa hízelgésből és nőies érzékiségből alkotott a Fővarázsló, hogy legyen az embernek mi­ben gyönyörködnie öregsége szürkére koptatott napjain. A képernyőt kí­mélő időben nevemet táncoltatja, különféle színárnyalatokba görgeti és nyúz­za valamiféle fifikás beállítás, mozgó réztábla utánzat a kapum fölött vagy alatt, ahova munkaidőben besétálok.
Nem, ez így nem jó.
Ez a szépképű valami mozog, lüktet, emlékeztet, sok mindent elvégez he­lyettem, akár egy jó feleség. Azt is csinálja. Ha akarom, mutatja is, elöl­ről, hátulról és orálisan, és sokféle fekvésben. Nekem ez sok, gomb­nyo­másra odébbáll. Szófogadóan. Ilyenek voltak a férfiak a matriarchá­tus­ban. És ilyenek lesznek az új évezredben nemsokára, amikor majd gye­reket is szülnek. De még nincs teljes nőuralom. Még nem egészen nyílt a nőuralom. Már sokpróbásan működik a mesterséges megterméke­nyí­tés, a testi örömök kielégítésére a nők kifogyhatatlan ötleteket is szülnek. Ha, mint svéd földön, továbbfejlődik a megbízható mosogatógép gyártás, a férfi a családi otthonban, csak egyike lesz az önkiszolgálókban gusz­tu­so­san csomagolt millió közszolgáltatási cikkeknek, és a nők finom ujjacskáikkal és kihegyezett megérzéseikkel kedvükre válogatnak majd kö­zülük.
De addig mindig is lesz nő minden dologban.

Minek nevezzelek?
Debella legyen a neved.
Mutatnom kell egy kis jó modort, bemutatkozom.
Mondjuk, hogy Féljó Jenő vagyok. Nem bánom, hogy mostanában nyu­ga­tiasan csak keresztnevemen szólítanak, mert az idők folyamán ve­ze­ték­­­nevem elavult, már nem félek, nem vagyok Jóóóó sem, még csak Jó sem vagyok, nem is akarok jó vagy rossz lenni, megyek az utamon.
Persze, hogy ezt is mondta már valaki. Merthogy nincs új a Nap alatt, és a közhelyek alatt is csak egy Nap süt, egyszer majd ezért is fizetnünk kell. A Mennyei hivatal majd benyújtja a számlát, arról, hogy ki mennyi ideig tén­fergett a Nap alatt, és miként használta fel a fentről kapott energiát a föl­dön. Szóval, felelőséggel kell élnünk és munkálkodnunk a hangyákhoz ha­sonlatosan, akik tudják honnan, hová és merre, meg hogy miért. Igye­kez­zünk tehát felsőbbrendűnek mutatkozni.
Min­den áhítozik erre a jelzőre, a hangyák, a csúszómászók, a marhák, a sző­kék és a melegek is lehetnek felsőbbrendűek, csak az Isten nem lehet, mert neki más jelzők dukálnak. Kíváncsi vagyok, hogy munkanélküliként, miként tartja meg ezt a különlegességét. Ha nem dolgozik, nem is eszik. És mivel még kedvenc eledelét sem említik a hívők, isteni étkekről, pedig csak nagyon drága szakácskönyvekben olvashat az ember, tehát nyil­ván­va­ló, hogy a legfelsőbb Hatalom nem dolgozik.
De a világ eddig is úgy ment előre-hátra, hogy a hangyatermészetűek dol­­goztak.
Ebben is lehet némi hiba, no de miért éppen ez menne jól?
Dolgozni kell, csak az örökös bizakodást tudnám feledni.
Furcsa jelszót dédelgetek:
   

Ne hagyjunk fel a csüggedéssel!

Bátorítanunk kell egymást, emberek!
Debella, segíts!
A képernyő mögött, sorra nyitható ablakokban őrzöm szövegeimet, azt írok, amit akarok, ami éppen az eszembe jut. (De Bellának az van az eszébe, amit belé teszek, akkor igazán szép, ha van benne valami, valami fér­fias, ha nem piszkálják, mindent megtart jó emlékezetében.)

A brigádvezető már rég nem zaklat, a változások idején elment vál­lal­kozónak, törökök által csempészett cigarettát forgalmaz, sok pénzre vá­gyik, villát épít a város déli hegyoldalán.
– Fél… – mondja ki félig a nevem.
Vele nem vitatkozom.

Most már nem érdekel az írás terjedelme, nem szolgálatból írok, hanem csak úgy magamnak. Olyan ez, mint amikor a szaunában a testemet bo­­­rító bőröm milliónyi kicsinyke kapui megnyílnak, és kitüremlik be­lő­lem a bensőmben hánykolódó, sokszor életemet keserítő, nemegyszer tit­kolni sem érdemes, piszok, avas zsír, és az elhasznált gondolat, amely össze­sű­­rű­södve bennem pusztító méreg, közérzetemet bántó fe­szültség.
– A talpában gonosz csomók vannak – jegyezte meg a vak gyúró, és rend­­re eldörzsölgette, szétkenegette az összes alkatrészeimnek megfelelő pon­to­kon a leülepedett mérgeket, hogy a kozmikus erőknek könnyebb le­gyen belém hatolniuk.
Ott értettem meg végre talpra állásunk elengedhetetlen szükségszerűségét, és a Fiú nyomorékoknak szóló parancsolatát, miszerint járnunk kell. Foly­to­nosan gyúrnunk kell a talpunkon található, a különféle testrészeinkbe ve­zető kiskapuk környékét, hogy testünk bűneinek lerakodásait fellazítsuk, és tiszta emberhez méltóként álljunk a földön.
A szavak, pedig lelki tisztaságunk mérgei, azért forgatjuk, gyúrjuk, keverjük eze­ket szüntelenül, hogy a lerakodott mérgeket kikényszerítsük lelkünk be­járataiból, és utat engedjünk a felsőbbrendűségünket tápláló érzéseknek. Így szeretnénk emberségünket menteni a kezdeteinkhez visszafelé kény­sze­rítő elállatiasodástól.
Hollók várják mondataimat, hogy szétszórják a torony tetejéről a semmibe. Bi­zakodom: hullhat egy-egy betűnyi gondolat a termőtalajra, valahol valami min­dig megfogan, és szárba szökken, virágot nyit és gyümölcsöt terem.
Ne­kem is lehetne folytatásom.
Nem bánom a brigádvezető távozását, a főmestert sem kell látnom többé, meg­vagyok magamban, nyugodtság a párnám, tépett múltam sanyarúság a paplan alatt.
Ab­­laktalan a szobám. Ha kinézhetnék valamely képzelt ablakon, akkor sem láthatnám, de erős meggyőződéssel tudom és vallom, hogy a torony szüntelenül emelkedik.
Szabad szemmel ez nem látható. Ezt a tornyot szüntelenül rakják.
A percnek nincs értéke, csak ha valamiképpen kitágíthatnánk azt.
Így aztán nem is bánom, hogy ablaktalan szobámban ülök, a falakról sok­féle formában a magam képe verődik vissza, néha úgy tűnik, valamiféle tü­kör­teremben élek, és nincs más dolgom, mint megismerni önmagam.
Kör­mölő Szókratész vagyok, és ismeretlen emberek elé tolom Times New Roman betűkkel írt mindennapi gondolataimat, vitára késztethetném őket, ha nem csupán felületesen ismerném a bábaság művészetét, ha a böl­cselet igaz szeretője volnék, nem pedig holmi csapodár, aki néha a sa­ját gondolataiban sem hisz, mert Szókratészt és Mészöly Miklóst kö­vetve vallom mindhalálig:

Tudom már, hogy nem tudok semmit!

És a tudástól terhelten a világot hangyaszemmel nézem.
Szokásaim rög közeliek.

Néha azt sem tudom, hányadik emeleten rovom e sorokat. Elfelejtem men­teni csikorgó aggyal szült mondókáimat, a számítógép éhesen felza­bál­ja, eltünteti tudatalattijában.
Magamat sem menthetem (el, meg?) ezért, az emberi lét beláthatatlan mély­ségű történelmi kútjaiban valószínűleg épületesebb gondolatok is el­vesztek, mert a szellemieket sohasem elégé tisztelő, másokra alig figyelő, mindig is roppant gyakorlatias világunkban, réges-régen, és ma is, örökösen csak enni, lötyögni és kefélni akar a legtöbb ember.
Tessék csak megijeszteni őket, egy kicsikét a halálukkal megrémíteni, akkor mindjárt beléjük szál az ájtatosság. Külszínük, akarnokságuknak megfelelően valamiféle elmélyültséget tükröz, szobor pofát vágnak, mint a nagyon erős emberek, de sunyiság lapít a bőrük alatt, vagy okta­lan­ságukkal vegyes félelmük kivagyiságot szül, pattognak, mint kecskeszar a deszkán, kapkodnak valamiféle hit után, belefogódznak mindenféle bűnbocsátásos tanokba, pedig tudniuk kellene az igazságot:

Ami a hit szerint igaz, az lehet az ész szerint hamis.

Avicenna sem volt éppen bátor gyerek, amikor ezt így felemásan leírta. Ahelyett, hogy arról papolt volna, hogyha megáll az ész, csakis a hit segít.
Ennek is reánk maradt a veleje, mert ember legyen, aki elfogadható hitet talál.
Egyelőre csak az erős hitbeli hitnél tartunk, azt erőltetjük néhány ezer éve.
És szegény Szókratész is hiába gyöngyözte tar koponyájából az

Ismerd meg önmagad!

aranyköpést, már akkor káderes világ volt, mindenki leginkább a mások titkosabb titkára volt kíváncsi. A botor emberiség ma is azt hiszi, azért sokasodik, hogy valaki vagy valakik uralkodhassanak a nép fölött, pedig még ott sem tartunk, hogy magunkon valamiképpen úgy uralkodjunk, mint a spártaiak testi erejükön, a szerzetesek a test örömei fölött és a meg­szállottak eszméik fölött. Vannak olyanok is, akik még azt sem tudják meg­állni, hogy magukat ki ne röhögjék, amikor újra és újra valami bal­fá­cán­ságot elkövetnek.

Márk erősködik valahol, hogy gyermekként kell elfogadnunk Isten or­szá­gát, különben semmiképpen sem megyünk be abba. Nagy igazság. Benne van ebben az is, hogy gyermekbetegségünkből még nem gyógyultunk ki.
Per­sze, Szókratésznek ehhez nem sok köze van, hanem mint sokan má­so­kat, őt is az államrenddel való szembeszegülésért ítélték könnyű halálra ép­­pen kétezer négyszáz esztendővel ezelőtt, és akkor megment az ő okos­sága is, mert hiába gyakorolta az önmegismerést, végül a méregpohár mel­lől az államhatalom felmentését is el kellett prédikálnia, a halált rend­kí­vüli nyereségnek hirdette, a jövőt, amely mindnyájunkat izgat kissé, egyet­len álom teli éjszakának hitte. Bölcs emberünk ítélethirdetés után még valamennyi időre kiállhatott a sokat látott patinás térre, és néhány száj­táti ácsorgót arra biztathatott, ha embernek akarnak maradni: legyenek jók.
Unalmas lehetett a szövege, az ilyesmiken ma már csak az olvasni soha­sem rest bölcsészhallgatók gyötrődnek vizsgák előtt. Azóta sem sokan akar­nak jók lenni.
Tudta, bizony tudta ezt az agorán száját hiába tépő eszmebajnok, ezért az egy­szerű és éppen azért nagy igazságokra sohasem kíváncsi népséget bosszúállásra biztatta.
Hinnünk kell Platónnak is, aki lejegyezte tanítómestere szavait, miszerint: Szókratész arra biztatta a polgárokat, hogy majd úgy sértegessék felserdülő fiait, ahogyan ő sértegette őket. Platón nem állhatott az akkori államrend szol­gálatában, különben nem képzelt volna új államot, amelynek erényeit ala­pos és szórakoztató vitában nem hagyta el valahol a Feledés mezején, ha­nem írásba foglalva könyvtári kosaraiban bocsátotta vízre, hogy gondo­lat­áradások idején az érdeklődök kikötőibe is jusson belőle.

Szókratész volt az apám.
Nem jegyezte fel a történelem, hogy hányszor itta ki a méregpoharat. Leg­utóbb a múlt század közepén, amikor a régi szokások elhalványultak, íté­let nélkül, sunyin csempészték a kifőzde asztalára azt a poharat, amit nem a halál tudatában, hanem nyárvégi szomjúságában, a kissé elsózott pörkölt után mohon fölhajtott. Az öregség küszöbéhez illően kopaszodott, és maga sem volt híjával az olyan közmondásoknak miszerint:

Húz az öreg az öreghez!
Egyik holló ne vájja ki a másik szemét!
Hasonló a hasonlónak örül!

Kiszálláson volt. Akkoriban a “nem így akartuk” mellé olyan igazságokat mon­dott mindenféle gyűléseken, amely sehogy sem tetszett a hatalmas­ko­dó államnak. Sietős útjain is utána-utána szalasztottak egy-egy küldöncöt, aki köpenyegét hátulról megfogva figyelmeztette, hogy a hallgatás illen­dő­ségét az osztályharc szellemében betartsa. De ő nem azért vándorolt ezer esztendőket, hogy korunkba érve az igazságosságot a silánysággal fel­cserélje. A poharat kiitta, búcsúját fekete sárgaságban kórházi ágyán el­mond­ta, de csak félig halt meg, amennyiben az orvosok lemondtak róla, és házi fogságában betegsége béklyóit csörgetve élt még négy évtizedet.
Nem hiába.
Halászott a folyókban, sakkozott a szomszéddal, aki aztán jobb játékos­tár­sat keresve az Ígéret melegebb országába távozott.
– Amíg magának sakkot adok, maga engem nem bánt! – figyelmeztette Szókratészt, vörös bőrhaját hátrasimítva Zöldnagy úr, aki azt sem bánta, hogy időnként sakktársnak szólítják. Okos ember volt. Idejében visszatért ősei földjére, hogy ott is idegenek között – idegenként – hazát képzeljen ma­­gá­nak, és végül hazátlanul sirüljön ki a mindannyiunk számára egyetlen életből.
Négy évtized alatt sanyarúbb lett a világ, fordult is az idő kereke, de Szók­ra­tész lelkesedni már csak magáért lelkesedett. Megpróbálta meg­győz­ni a környezetét, hogy volt valaki. De nem a város főterén sétálgatva mondta szövegét, hanem szobakonyhában borsóként szórta a falakra, kör­­nyezetét kényszeríttette, egyszer szemdörzsölésre, máskor háryjánosos prüsz­kölésre, elnéző álmélkodásra, míg aztán besöpörte mondandóját egy vastag irattartóba. Azóta is ott őrzöm ezt a paksamétát könyveim között, éppen a Platón állama mellett.
Valahogyan kiegészítik egymást.

Amikor a kétezredik emeletet ácsoltuk, mondhatom, ment a munka, egy frissítő fuvallat hajtott, korszakváltásnak neveztük cseperedő hitünket.
Módszereink a lehető legkorszerűbbek.
Valahonnan a mélyből kapjuk az anyagokat, itt-ott igazítunk rajtunk, mert min­den emelet korszerűbb kell, hogy legyen az előbbinél, félünk a mara­di­ság vádjától, amit ránk kennek a fiatalok, pedig az ókori bölcsességek nél­kül meg nem lehetünk, a felgyorsult idő nem enged minket elmélázni, roha­nunk a forradalmakba, hajtjuk magunkat, miközben az olyan egyszerű kérdé­sekre sem tudunk megnyugtató választ adni, hogy mi az igazság. Azt, hogy nincs ilyen, már mondták néhányan, de milyen a polgár, nem hisz a saját sze­mé­nek. Elképzeltük az igazságot, és nagyon szépnek, jó­nak képzeltük, olyan­nak, mint a legfőbb, a legnagyobb, a legelőbb való Is­tent, a mindenben töké­le­tes édent, a mennyországot vagy a kommu­niz­must. Kipróbáltuk az utób­bit? Még kö­ze­lé­be sem érhettünk Ez a kísérlet csak arra volt jó, hogy né­­­­­hány pa­rányi ha­­­landó nagy nevet faragjon magá­nak, hullahegyekre mász­va isteni ma­gas­sá­­gokba képzelje magát. Az em­be­riség egyik balga kísérlete volt. Nem si­ke­rül­hetett, mert dolgaink ilyenek, a tökéletesnek hitt elkép­ze­lé­sen fellel­ke­­sed­ve naiv milliók hittek benne, de a gyakorlat mindig nehézségbe üt­közik, mert képzeletvilágunk arány­ta­lanul gazdagabb alkotó kedvünknél, tudá­sunk­nál.
Az előbbit kellett volna, a paradicsomot? !
Ahhoz, hogy megvalósítsuk a paradicsomi létet, az egynek hitt és nevezett Istent is, láthatóvá kellene tennünk.
Ez­zel a képtelenséggel több ezer éve képtelenek vagyunk megbirkózni.
Örök igazságként naponta kikiáltjuk létezését, és eljövendő lakóiként be­ba­rangoljuk olykor gyönyörűnek képzelt tájait, azokat a csodaszép tiszta szo­bákat, ahol az erkölcs, az igazság, a mélyen emberi jóság a maga szü­­zességében leledzik, és ahol a szeretet örökké nyíló, tűzpiros virág.
Hisszük, képzeljük, akarjuk, hogy legyen hitünk.

A regény hangos változata:
http://mek.oszk.hu/06700/06785