A középkori hagyomány-értelemben létrejött mester, a mai fogalmaink szerinti kismester tehát Felhősi István, aki a saját mikrokozmoszán belül univerzumot képes alkotni, s ráadásul ennek az értőit, befogadóit is meg tudja szólítani. E rangos kismesterséget pedig tematikailag, munkamódszerében, életvezetésben kiteljesíti.

Cumulus mediocris

Felhősi István festő kiállítása. Veszprém, Lackó Dezső Múzeum,

2009 augusztus-szeptember

Triviális a helyzet: három irányba haladhatunk, három képvilág vesz közre bennünket. Felhők, fák és vizek – mindennapjainkban közegként, avagy utalásként, jelképekként szoktak jelen lenni. Most a napokon belül hatvan éves festő, Felhősi István az, aki úgy döntött, hogy velük, általuk képzőművészeti tevékenységéről ad számot.
   Felhősi egyéb tematika szerint is alakíthatta volna életpályája képanyagát. Azok, akik korábbi kiállításait látták vagy bejáratosak a talán legrangosabb veszprémi festő és mindenes művész, a hazai életreform-mozgalom egyik elindítója, Nagy Sándor hajdani lakásához közel eső Felhősi-műhelybe, ismerhetik, láthatták főiskolás korából datálódó műterem-képeit, illetve az expresszionistaként ábrázolt aktokat. S nyilván akadnak, hiszen melyik festőnek ne lennének, elegyes korszakai is. 

   Felhősi, mintha monográfusként zajlana élete, alkotópályájának felében az elemi világ három megjelenésén kívül egyébbel nem foglalkozott. Nyughatatlan, szétszálazott világunkban ez a szegényes témájúság eszelősnek, de szűkmarkúsága okán akár művészetellenesnek is tűnhetne.
   A festő nevében is hivatkozott (így ugyancsak hangsúlyos) felhőivel a ’80-as évek elejétől találkozunk, mondhatni, azóta lebegnek a fejünk felett. A fákkal kétszer is összeméri az erejét, először a hetvenes években, amikor realista erdőjárásaiba kezd, de fanyűvővé, a fák belsőjének tanulmányozójává, lényegük megértőjévé voltaképpen a kilencvenes évekkel válik, amikor (égjárása eredményeként) sikeresen felszabadítja magát a valóságosság alól, miközben paradox módon mégis hűnél is élethűbb munkák kerülnek ki ecsetje alól. A nyughatatlan vizek, amelyek üveges, kék színű halhúsúak, mintha egyenesen a Gilgamesből, az egyiptomi Halottas Könyvből, a Bibliából ömlenének alá, központi motívumként csupán a legutóbbi néhány évben tűntek fel.
   Festőnk régebben saját mértéke szerint többet – mára szűkösen fest, talán, hogy csupán a mestermunkáit alkothassa meg. Nem csupán kevés témájú, de keveset is alkot, s ez arra utal, hogy tudatosan, megfontolva halad a maga útján, s arra is, hogy gondosan szelektál. Vagyis a modern művészetben szokásos két életmű-konstruáló gyakorlat között nem a termékeny bőséget eredményezőt, hanem a funkcionálisan szikár festő-szegénységet választotta – tegyük hozzá: felnőtt kora kezdetén, megfontolt döntés után.

   A festmények segítségével követhetjük, miként vált szubtilissá világa, hogyan éterizálódik, alakul illékonnyá, s emelkednek egyre eszenciálisabbá a képek tárgyai, formálódott a látványa lélek-könnyűvé. Miközben azonban az alkotó nagy mítoszokhoz (avagy az archetípusokhoz) vonzódása nyilvánosságra került, az sem maradt rejtve, hogy ez a képvilág minden darabjában közép-európai.
   A képek tárgya a miénk – az áhítatot ébresztő templomerdőknek látott bükkfák, a fenyvek, a virgonc somok, a bogas csertölgyek, egytől-egyig a Bakony hegység érzelmeinket kifejezni is tudó növényei. S idevalósiak a falkában vonuló vagy magányosan ténfergő felhők, amelyek vagy úgy haladnak, hogy élharcosnak, vagy úgy, hogy csordahajtónak látszanak. És a végtelenséget csupán ígérni tudó, amúgy nagyon is egyetlen üvegtömbű Balaton is.

   +

   Veszprémnek két, talán három ege is akad. Hogy kettő, azt könnyen megtapasztalja bárki, ha bemegy az évezredes vár ferences templomába, s a csarnokában felnéz az égboltra. A Bakony felől fú a boltozaton a teleszájú szél, gomolygó fellegekkel elvegyülten angyalokat és egyéb, égbe került lényeket terel maga előtt, s visz mindent délkeletnek. Hogy mégis inkább három ege lenne históriáját gyakran elleplező városunknak, azt azok igazolhatják, akik Felhősi István felhő-képei némelyikét birtokolják.
Milyenek ezek az apró, közepes vagy éppen terjedelmes méretű olajfestmények? Leírva bizony rendkívül mások, mint nézve. Színeik: a levendulakék, az alkonyi Nap tömör sárgája, a kiskertek mályváinak vöröse, a veres hajú lányok arcpírja, a földbarnák és iszapzöldek egyike sem idézi fel önmagában azt a színkavalkádot, amelyek a műveken megtalálhatóak, legfeljebb azt igazolják, hogy az ég látványa lenyűgözi a belétekintőt. Ezek a képek hasonlatokkal ugyan megközelíthetőek, de teljességükben vissza nem adhatóak. Csupán egy-két nézetük vázolható föl. 
   Én például volt idő, hogy azért rokonszenveztem velük, mert a keretük többnyire azonosítható a nap aranyszínével, s kép és keret ilyesmi összecsendítésére a mély hitű festők hajlanak. Szerettem továbbá azt, hogy az alkotások meditációs tárgyként képesek működni: haragjukban a saját dühömet, szétolvadtságukban a saját formátlanságomat láttam viszont. Azaz olyan sokféle jelentéssel ruházódnak fel, mint hajdan a polgártulajdonos sokszínű világát változatos szorgalommal sejtető németalföldi csendéletek.
   Akad azonban néhány közös vonás is ezekben a felhő-ábrázolatokban.
S elsőként legyen megnevezve az a közös, amely azt mutatja, milyen is Felhősi István festőkaraktere. Ő a felhő-piktúrában rábukkant a festők vágyálmára: a festészet anyaga és a kreált látvány egységére. A felhő, a lomb, a víz festékfolt. S fordítva pedig: a festékfoltokkal pedig azonosítható pl. a felhő, a lomb, a víz.
   Azt venném másodjára, hogy ha valaki ránéz e barokk cumulusokra, pehelyfelhőkre, azaz cirrusokra, avagy a gomoly-gyerekeknek nevezett cumulus humilisekre, akkor biztos lehet abban, hogy Veszprémben tartózkodik. Az külön vizsgálat tárgya, hogy a felemlített három égbolt közül melyik is borul éppen rá. A látványfelhők (vö. látványpékségek) között pedig felfedezhetőek a homogén felhőrétegek, a stratusok és az üllő alakú záporfelhők, a cumolonimbus is. A formák nem pusztán a felhők fajtáira, keletkezésük körülményei utalnak, s magyarázzák, hogy adott körülmények között miért az adott felhőket látjuk, de a saját egű Veszprémet is jellemzik. 

   A veszprémi felhők, jöjjenek hidegfronttal vagy sívó meleggel, északról vagy a Földközi-tengertől, esetleg egy író regényéből, kicsit mások, mint a Siófokról, Pápáról vagy Várpalotáról születők és elhalók. Megmutatkozik bennük ugyanis az enyhe, a vanillinszagú fagylaltnál tapasztalható, a veszprémi stich. Nyilván nem amiatt, ahogyan létrejöttek, ahogyan szellőktől emelten, szelektől vontatva, viharoktól taszigálva, orkánoktól egybetorlasztva vonulnak, s ahogyan vetélkednek belsejében (mintha Cholnoky Viktor kísértetnovellájában) a természeti erők, hanem mert: veszprémi szemmel néznek rájuk.
   Felhősi felhői is erre a felhőtípusok utalnak, a négy évszak városi egének enciklopédiáját alkotják, de bármily különös is, úgy, hogy a helyre, az itt-létre utaló attribútumra nem hivatkozva. Nincs itt épületrészlet, fa, repülő, de madarak sincsenek (mondjuk csókák, ha a várban volnánk, galambok, ha a Margit-romoknál, ha pedig a Csatár-hegy közelében, akkor réti héják), mondanám, a felhőtáj önmagukra a pára-félékre redukálódik, ha nem látnám magam is, miféle megismételhetetlen és fantasztikus formákat, mozgásokat és színeket produkál az égbolt. Mélyebbről fakad a vidék ismerete.

   Félő, hogy ezt a négy évszakos felhőtárlatot lesz majd utódunk, aki nem fogja hitelesnek látni. Félő, hiszen az éghajlatváltozás következtében a négy szezon kettővé alakul át, s a tavasz és az ősz úgy foszlik semmivé, hogy emlékét sem hagyja a maga égboltjának, a maga égi jelenségének. Magára maradhat a város a maga két évszakos ég-változataival, s ha igaz, akkor lesz kor, amely Felhősi emlegetett műveire úgy pillant, mint régész a soha vissza nem térő múlt relikviára.
   E festészet harmadik közös jellemzője: itt minden grandiózus. A felhők, a fák, a víz. Hogy honnan származik ez a monumentalitás-igény, ez a vonzódás a színpad-nagy látványhoz? Felhősi szakmája, a restaurálás, a templomok belsejének ismerete mindezt eléggé indokolja. A festőművész képkészítési algoritmusa nem intézményes képzőművészeti stúdiumaihoz köthető, hanem a mindennapi praxisához. A céhes versus művészi mentalitás közt azonban nem hezitál az alkotó, de ki sem élezi az ellentétüket. Úgy látja, és ebben azonos a véleményünk: a művészet, már ami az utolsó másfélszáz évét illeti, nem egyéb néhány sikerrel azonosított kultúrtörténeti alakzatnál, amelyekben egynéhány jegy felértékelődött, néhány pedig eltűnt.

   Világa negyedik jellemzőjéről egy Felhősiről szerzett tapasztalatom révén beszélek. Vagy húsz éve, véletlen találkozás eredményeként két napig együtt jártuk Rómát. A Trastevere legszebb terén a Santa Maria in Trastevere 11. századi mozaikjait bámulva én a középkor első nyugati keresztény rózsaábrázolataival szembesültem, ő pedig azzal, miként restaurálják a falképeket. A Via Giulián, az ékszerészek templomában a Raffaellókért (?) rajongott, és azért, hogy kicsi templomba hogyan lehet jelentős művet belefesteni. 
   Azt figyeltem meg akkor, azóta pedig kontrollálhattam is, hogy Felhősi István pályafutásában a vizuális kérdések mellett egyre-másra olyanok is feltűnnek, amelyek nem kizárólag a festőművészek jellemzői. Például látom, hogy szüntelen foglalkoztatja az elfolyó idő kérdése. Akárha az erdőt, akárha a felhőket választja festményei tárgyául, az illékonyt, a lombos, a rezgő-mozgó gallyai miatt megragadhatatlant, a párafoszlányok miatt kontúrját meg nem tartót igyekszik pigmentek és felületek révén visszaadni. Nem tudom, nem kérdeztem tőle, hogy számára hogyan válik hitelessé egy festményt: mit is fest le, s mihez viszonyít? Vannak-e olyan normái, amelyeket minden munkája modelljétől számon kér, és persze maguktól a művektől is, avagy éppen önmagától, a festést elvégzőtől? Vagy ez időben változó, helyzettől függő? És hogyan van jelen a kora, a saját élethelyzete? S hogyan van bátorsága lefesteni azt, ami szüntelen változik? S hogyan, hogy tudja: akkor a legizgalmasabb a képe, amikor nem logikusan gondolkodik, s olyan szabálytalanságokra képes, amelyektől kihullhat a kézből az ecset, s elpirulhat a festők istenének orcája?

   +

   A középkori hagyomány-értelemben létrejött mester, a mai fogalmaink szerinti kismester tehát Felhősi István, aki a saját mikrokozmoszán belül univerzumot képes alkotni, s ráadásul ennek az értőit, befogadóit is meg tudja szólítani. E rangos kismesterséget pedig tematikailag, munkamódszerében, életvezetésben kiteljesíti.

   Ilyenféle aprólékosságokat illetően Veszprémnek létezik hagyománya. Az első őse Felhősi Istvánnak nem egyéb, mint a geográfus Cholnoky Jenő. Ő az, aki eszményi részletesen tárta fel s hangulatosan írta meg alig száz évvel korábban a Balaton és Veszprém földtörténetét, s ő, aki példamutató módon társította a hely geológiai múltjával a város civilizációs históriáját. Azt hiszem, a hely szelleme ebben az alapos, részletekbe menő, mozaikkirakós módszerben leli kedvét. Azonban őse Felhősinek az anekdotázó Eötvös Károly is, avagy a festők között a minden utcában a bakonyi sármot megtaláló és megfestő, a visszatérő mozzanatok (motívumok) hasznát fölismerő Ircsik József. Veszprém máskülönben a kismesterek városa. Kismesterként fényes Csikász Imre, Nagy Sándor, Ircsik József és Bojtor Károly. Kismesterré nemesedett a legutóbbi időben Szilágyi László és annak látom Györgydeák Györgyöt is. A felhőt-erdőt-vizet festészete tárgyául választó Felhősi István, bízvást állítható, a társuk. 

Kép és szöveg: Géczi János