Irodalmi Jelen

Egy hihetetlen képlet – II. – Szörényi László és Weiner Sennyey Tibor beszélgetése a Békássy Ferenc könyvbemutatón

2010. március. 01. - 08:44

„Egy magyar úr volt, úgy szokták mondani. Ez egy kiveszett fogalom, külön-külön az úr és a magyar, hát még együtt. Igen, érdekes, mert ezek a legritkább esetben szoktak írni. A típust magát ismerjük, uramisten, Jókai-regényekből, vagy még régebbről. De ők nem szoktak írni, ők hősök szoktak lenni, regényhősök vagy emlékezések hősei; itt meg van valaki, aki emellett még költő is” – mondta Szörényi László Békássy Ferencről, Békássy egybegyűjtött írásainak könyvbemutatója alkalmából. Lapunkon itt olvashatják Weiner Sennyey Tibor és Szörényi László beszélgetését. Második rész.

Egy hihetetlen képlet

MÁSODIK RÉSZ

(Békássy Ferenc összegyűjtött írásainak szegedi bemutatója. Grand Café, 2009. február 23. Weiner Sennyey Tibor és Szörényi László beszélgetése.)

SzL: Ő már azt hitte, hogy beviszik, de csak a következő évben vitték ki a frontra, és ott elég szörnyű körülmények között meghalt. A körülményeket korábban romantikusan képzelték, vagy nem sokat tudtak róla, most Tibor tanulmányából kiderül, hogy tulajdonképpen egy

hitszegő hadicsel következtében halt meg.

A 7. Honvéd Huszárezred jelvénye Nem úgy tehát, ahogy korábban hitték, hogy éjszaka őrségben voltak a huszárok, az őr elaludt vagy nem figyelt, s ezért törtek rájuk az oroszok, kozákok, és ölték le őket. De nem, azok látszólag megadták magukat, feltett kézzel jöttek, ezek meg szegények: hát akkor fogolyejtés következik, s mikor közel értek, akkor azok előrántották a kézigránátot és közébük vágták. Hány embert öltek meg? Nagyon sokat.

WST: Békássy az egyik legelitebb huszárezredben, a hetedik honvédezredben volt.

SzL: Ott halt meg az Esterházy üknagybátyja, Móricz miniszterelnök bátyja, aki szintén önkéntesnek vonult be, és fönnmaradt egy naplója neki is.

WST: Igen, nagyon sokan haltak meg ebben a csatában, és az az érdekes, hogy az édesapja kiment, kiásatta Békássyt a katonasírból, lovastul hazahozatta Zsennyére, hangsúlyozom, hogy lovastul, és a zsennyei kertben lovastul van eltemetve; a kövön – ma már nem látszik, sajnos – egy alfa és egy omega jel van. És van még egy aprócska, de rendkívül érdekes dolog.

Ez annak a notesznek a címlapja, ami a huszártáskájából került elő, a tömegsírból; nekem is volt a kezemben (most Görgey Gábornál van, s javasoltam, hogy az OSZK-ban helyezzék el). Ez az a pont, ahol maga a könyv, amit most várunk, elkezdődik. Nagyon sokat gondolkodtam, és minden időrendet, minden egyéb dolgot félresodortam, és ezzel kezdődik a kötet. Tehát amit Békássy ebbe a kicsi noteszbe, ezekre a papírvékony lapokra írt – többek között ezt, amit az előbb felolvastam – ezek azok a versek, amelyeket a legjobbnak tartott.

SzL: Néhányat ki is tépett belőle, melyeket föltehetőleg valakinek odaajándékozott. Hány lap hiányzik?

WST: Nem tudom pontosan megállapítani. A noteszből nyilvánvalóan kitűnik, hogy hiányoznak lapok. Lehet az is, hogy az utókorban tépte ki valaki. Minden vershez írt egy kicsi jegyzetet ennek a notesznek a végére, ezeket javarészt használtam a versértelmezésekhez: főleg hogy mikor és hol írta a verseket. Azért fontos, hogy ezzel kezdődik a kötet, mert utána én azokat a könyveket követtem, amiket az édesanyja adott ki, melyek, bár egy kiváló pesti könyvkiadónál adta ki, a Franklin Társulat nyomdájában,

soha nem kaptak elég recepciót.

Próbáltam követni azt, ahogyan Bezerédy Emma elképzelte ezeket a könyveket, így aztán ez a kötet, amit most várunk, az összes kötetet tartalmazza. A notesszel kezdődik, és a Virginia Woolfék által kiadott angol verseskötettel fejeződik be.

SzL: Az előbb, mielőtt az életrajz így kikerekedett volna, említette, hogy mi várható még. Mi az, amiről biztosan tudjuk, hogy hiányzik, és ezek közül mi az, amiről lehet sejteni valamit, s van rá remény, hogy megtalálja?

WST: Ez a legnagyobb kérdés, amit a tanár úr kérdez. Többször jártam a Békássy családnál, akik rendkívül segítőkészek voltak, megmutatták az ágyát Békássy Ferinek, mondtam, hogy nagyon jó – de engem a szövegek érdekelnek. Így hát végigolvastam az édesanya harminc éven át tartó levelezését Babits Mihállyal az OSZK-ban, ami nagyon nagy élmény volt. Azt kell mondanom, hogy az egyik legnagyobb olvasmányélményeim közé tartozik. Ennél jobban, a legtömörebb levél-költemény számomra az volt, amikor Rabindranath Tagore ír egy levelet Baktay Ervinnek, amiben pusztán csak egy mondat van: „Hogyha Kalkuttában jársz, barátom, várlak.” És füstölőillata van a levélnek. Az OSZK-ban ez nekem nagyon tetszett. De azért Bezerédy Emma levelei sem semmik, azok is megérnek egy misét. Ő is írt a Nyugatba különböző recenziókat. Nyilván ezek a levelek abszolút feledésben vannak. Hiszen ki az ma Magyarországon, aki érdeklődik az iránt, hogy egy érett, intelligens asszony, aki hosszú-hosszú életet élt végig, s aki hét gyermeknek adott életet, és mind a hét gyereket beiskolázta és szerette, és aki aggódott azért a fiáért, akit aztán elveszített huszonkét évesen, s aki mindenkivel levelezett, aki írt Magyarországon? Engem érdekelt, és két levelet szeretnék ezek közül kiemelni. Az egyik levél, amiben megírja Babitsnak, és ez a válaszom a tanár úr kérdésére, hogy mi az, ami hiányzik. És ez az, amit nem találtam meg. Tanulmányok, például Cesare Borgiáról, vagy az eretnekekről, a balkáni helyzetről.

SzL: Magyarul vagy angolul készültek?

WST: Elsősorban angolul, de lefordították őket. Békássy úgy írt, hogy nagyon sokszor megvan angolul is meg magyarul is. De az Adriaticát például utólag mi fordítottuk le Szőcs Gézával, Gömöri Györggyel, Gyukics Gáborral, Balogi Virággal, Gál Emesével.

SzL: Mit gondol, hol lehetnek ezek?

WST: Nem tudom. Nem találtam meg őket.

SzL: Van egy velem egyidős – kell lennie, ha még él, nekem évfolyamtársam volt, csak nem láttam már évek óta: Békássy Edit. Jelenleg olyan hatvanöt éves lehet.

WST: Félelmetes. Az unokahúga lehet. Persze, mondták Zsennyén, hogy létezik egy ilyen hölgy, de soha elérhetőséget nem kaptam hozzá.

SzL: Francia–magyar szakos volt. Mi van ezzel az asszonnyal? Ez egy filosz nő. Igen, a csoporttársnőm volt.

WST: Mindenesetre ezek az elveszett esszék olyan témák, amik engem borzasztóan érdekelnek. Én ezeket, mint a Hallgatógépet, a Kempelenes ügyet, ezeket abszolút megírnám, imádnám, és itt ér össze az egész történet. Megkeresett Ausztráliából egy hölgy, aki regényeket ír, életrajzi regényeket angolszász irodalmi világból: nem írnám-e meg Békássy életrajzát, mert akkor azt ő beépítené a regényébe, és akkor milyen jó lenne, egy csomó példányban eladnánk, és szereznénk egy csomó pénzt… Persze, meg lehetne írni regénybe is, de az egy egészen más dolog.

SzL: Szóval van Cesare Borgia, az eretnekek, és mi van még cím szerint?

WST: A templomosok.

SzL: Csupa középkori meg reneszánsz történet, a korban rendkívül szokásos, ezeket nagyon szerették akkor. Tényleg, ez még minden lehetett volna, ezek a kor nagy témái.

WST: De elvesztek ezek a tanulmányok. Nincsenek meg. És lehet ez egy jó írói lehetőség, hogy akkor én most írok egy esszékötetet (bár a jávai esszéimet sem tudtam kiadni eddig), vagy: az elveszett tanulmányok, s megint viszem tovább a Békássyt, de hogy egészen őszinte legyek, s ezért mondom a második levelét Bezerédy Emmának, hogy én ezt a dolgot már szeretném befejezni.

SzL: Teljesen érthető. Hány éve él együtt ezzel?

WST: Öt éve.

SzL: Igen, öt év alatt bele lehet valamibe fáradni. Maga az abszolút ideális alany arra, hogy most félreteszi egy darabig, és majd akkor veszi elő, amikor már úgy hat, mintha nem maga találta volna, nem maga kurkászta volna ki. Azt hiszem, ez mindennel így van, hogy ha az ember egy anyagba belepistul, akkor nem képes igazi arányokat látni benne.

WST: Egyrészt igen. Másrészt meg nekem nagyon sokat tanított ez a dolog. A tanár úr látta.

SzL: Láttam a különböző variánsokat, hogy hogyan alakult és gazdagodott; de tegyük fel, hogy eltelt néhány év. Ez már nem az advent, már megjelent a karácsonyfa alatt a kötet, szebbnél szebb kritikák jelentek meg róla, egymás kezéből tépik az emberek. Tegye át magát ebbe a jövőbe: s ha most találkozna vele, mint nem munkát, de csak gyönyört és elgondolkoznivalót adó objektummal, ezzel a könyvvel, hogyan jellemezné ezt a költőt, miben áll ő teljesen egyedül a kortársai között? Mert úgy látszik, hogy egy olyan szín, amit nem lehet… persze minden ember egy-egy megismételhetetlen darab, nincs két egyforma falevél, stb. De hát azért itt többről van szó.

WST: Csak arra kérem a tanár urat, hogy ne felejtsük el Bezerédy Emma második levelét! Válaszolni szeretnék arra, amit mondott, van egy ilyen dolog az evolúcióelméletben, hogy „missing link”, hiányzó kapocs. Én tulajdonképpen az utóbbi egy évben amellett persze, hogy írtam, szerkesztettem, emberekkel találkoztam, bort ittam, ettem, szerelmeskedtem, éltem, amellett legfontosabb tevékenységként Reviczky, Komjáthy és Czóbel Minka teljes életművét olvastam végig, és az összes recepciót, ami velük kapcsolatos; továbbá Keserű Katalin tanulmányait a szecesszióról. Ezenkívül belementem abba, hogy Krúdy hogyan láttatja ezeket a dolgokat, amiket a tanár úr mondott. S azt láttam, hogy van egy olyan magyarság, van egy olyan művészet, ami iszonyú gazdag, iszonyú értékes, elképesztően gyökerekig hatoló, valamikor a századforduló tájékán,

a dekadencia mögött

– mert ez ismeretlen igazából. És utána rögtön jön a Nyugat, ami annyira erős kanonizációs hátteret kap később, hogy aztán mindenki azt mondja, hogy csak a Nyugat az irodalom.

SzL: A Nyugat elődeit és közvetlen elődeit is elfelejtik, néha még Osváth személyiségét is úgy kell kiásni a Nyugat alól, merthogy Osváth már Osváth volt alaposan a Nyugat előtt; és ezt öt filoszon kívül megint nem tudja senki.

WST: Ebben az egész szellemtörténetben, vagy amiről beszélek, Békássy abszolút unique, egy egyedülálló figura. És a legfiatalabb ebből a társaságból. Se nem szecessziós, se nem Nyugatos, de benne van a szecesszió is, benne van a Nyugat is; valamit egészen izgalmasan csinál, ami a mai fiatalok számára is tud aktuális lenni: hogy

úgy tud patrióta lenni, hogy nem mások kárára.

SzL: Egy magyar úr volt, úgy szokták mondani. Ez egy kiveszett fogalom, külön-külön az úr és a magyar, hát még együtt. Igen, érdekes, mert ezek a legritkább esetben szoktak írni. A típust magát ismerjük, uramisten, Jókai-regényekből, vagy még régebbről. De ők nem szoktak írni, ők hősök szoktak lenni, regényhősök vagy emlékezések hősei; itt meg van valaki, aki emellett még költő is. Ez egy különös ügy: aki túlbillen az úri dilettánson.

WST: Ez, amit mond a tanár úr, egy abszolút vád, és sokszor érzem úgy, hogy gyorsan megfogalmazódik ez a vád. Vagy az Irodalmi Jelennel kapcsolatban, ahol dolgozom, hogy mi tulajdonképpen dilettánsok vagyunk: ez a vád elhangzott. Először természetesen rendkívül felháborított, miután nagyon sok szerzőt közöltünk az elmúlt hét évben, ebben kettőben voltam aktív részes, nem értettem, hogy ez miért hangzik el. Nyilván elküldöm a verseimet különböző folyóiratoknak, és én nagyon sokféle stílusban írok; s az, hogy mit akarok mondani, határozza meg a stílust. Megkaptam már, hogy úgy írok, mint „egy elveszett századeleji arc”. Nekem ez nagyon tetszett, úgy éreztem, végre elismernek.

SzL: Ez dicséret, nem annak szánták, de az.

WST: Ehhez csak annyit, hogy mondtam Jász Attilának, Szőcs Gézának is, másoknak is felvetettem, hogy senki nem venné észre, ha ebbe a nagy kötetbe egy saját verset beleraknék. Végül is vannak verseim, amik hasonlók, mint Békássyéi, ezt a kis turpisságot megengedi az irodalomtörténet. Szőcs Géza válasza volt a legjobb: miért csak egy verset? Miért nem az egész kötetet te írtad? De persze, az már más.

SzL: Akkor a végére erről a futólag bemutatott síremlékről még halljunk egy kicsit, ez talán nem volt elég világos. Nagy Sándor készített róla egy portrét, ez került elő Miskolcról, ezeket a bizonyos üvegablakokat pedig úgy látszik, Emma felkérésére tervezte, s Róth Miksa lett volna a kivitelező. Hogy lett volna ez felépítve?

WST: Ez az egyik legkomolyabb kérdés. Az építész barátaim, Bordás Péter, Pém Ildikó, Csizmazia Géza találták ki, hogy csináljuk meg az Aranymadár Alapítványt, amit én vágtam ki egy olyan regényből, amit szintén ki kéne adnunk. Kemény Zsigmond Élet és Ármány című regényéről beszélek, amit rajtunk kívül nem sokan olvastak. Kitaláltuk tehát ezt az alapítványt, és Péter barátom, az építész, azt mondta, hogy ő segít, tudna pénzt keresni erre a könyvre, ami mondom, irtózatosan sok pénzbe került. Őket az fogta talán meg, hogy mondtam nekik: itt vannak ezek a Nagy Sándor ólomüveg-ablakok, ez egy kápolna, oda Zsennyére lett tervezve, és

ez a költészet kápolnája lenne.

Ezt nem szabad megvalósítatlanul hagyni. Ez egy olyan dolog Magyarországon, ami egyedülálló. Nyilván még csak tervek, végig kéne vinni őket. Óriási munka ez, ablak, kápolna…

SzL: Mekkorák, azt lehet rekonstruálni?

WST: Nagyok, de hogy pontosan mekkorák, az építész barátaimat kéne megkérdezni. Jól látszódik, hogy keresztes lovagnak ábrázolja Nagy Sándor, ami nem véletlen; és ott a fehér galamb meg a bagoly, a bölcsesség jelképe; a tűzkerék, vagy egy másiknál, ahogy ő maga, Békássy Ferenc belép ebbe a zsennyei kertbe. A széleken egyébként Békássy verseiből olvashatunk egy-egy sort. Végül is azt mondtam, ezeket az ólomüveg ablakokat meg kell valósítani, s ezt a kápolnát fel kell építeni, és ennek a kápolnának minden egyes téglája egy-egy Békássy-könyv. Semelyikünknek nem lesz haszna ebből a könyvből, minden egyes eladott könyv az alapítvány számlájára, mint támogatás vándorol, és én ezt az összeget sok más mellett arra szeretném fordítani, hogy idővel, lehetőleg még a mi életünkben épüljön fel ez a kápolna Zsennyén, Békássy sírja felett, és a magyar költészet kápolnája legyen. Ezért szövetkeztem ezekkel az emberekkel, ők ebben láttak valószínűséget. Én azt mondtam, ez egy költői gondolat, nem gondoltam, hogy ők ezt komolyan veszik, de ők is, és hál’istennek más cégek is komolyan vették, és adtak rá pénzt. Végül az egyik utolsó verset szeretném még felolvasni, azt, ami abszolút lányos; ez is benne volt Békássyban, nagyon egyszerű vers.

Ősszel virág

Sötét szirommal, szenvedőn, csodásan
Ősszel – s körül a barna puszta domb,
Magányos édes ibolyát találtam,
S amint a súgó szellőt hallgatom

Amellyel borzadozva, mégis kéjjel,
Távol tavasz virágiról beszélt
Kicsi szegény fejét lehajtva mélyen,
Elmondta életének énekét:

„Ó hogy szeretlek, ég, a melyet látok
„Te tompa, méla, messze semmiség,
„s te föld, amelyen elterült az átok
„– Vagy ébredő szívem nem érti még?

„Soha nem szűnik hosszú hervadástok
„Füvek, virágok? Én is elhalok,
„Körültem lassú lanyha lankadások,
„Élni szeretnék – s élni nem fogok.”

Így szólt. S előttem zúg az év folyása,
A visszatarthatatlan nagy folyó,
Az élet sokszor érzett dobbanása,
S útján előttem járt a földgolyó:

Örökké s rendben jár az égi óra,
A nap, a csillagok egy-egy kerék,
És mindegyiknek végül altatója
Mi éltetője volt: egy szikra lét.

Csupán a rosszkor jött csodás virágok,
A hontalan napoknak útja más,
Csak bennük élnek azok a világok
Hol nincs, csak hervadásra hervadás.

Így nőtt, hiában, s mégis illatozva
S nem élt, – vagy élt-e? egy kis ibolya,
Szívét oltárra elsietve hozta
S az estbe nyílt életének hajnala.

SzL: Szép. A lehető

legrafináltabb eszközökkel megcsinált egyszerűség.

És mégsem érezni rajta a csináltságot, mert úgy tűnik, mintha tényleg valami érzelmes leányka guggolna le siratni a kis ibolyát. Ez azt hiszem, hogy olyan költőt helyez el egy templomba, egy kultuszhelyre, még mielőtt felépülne a maga materialitásában is az üvegablakokkal, akit érdemes meglátogatnunk. Mint olvasó is köszönöm neked.

Egy hallgató: És mi lett a második levéllel?

WST: Tényleg, a második levél, arról tényleg csak pár szót. Bezerédy Emma nagyjából azt írja Babits Mihálynak, amikor rájön, hogy nem fogja Babits Mihály segíteni az összkiadást, nem fogja Babits Mihály megírni az életrajzot, tehát nem csinálja meg ezt a könyvet, amit most várunk: Kedves Mihály, nagyon szeretem a maga munkáit, nagyon elismerem az ön életét, de képzelje el, hogy a minap kimentem egy dombtetőre, ami nem messze van innen. És találkoztam egy szegény emberrel, akinek más gondja, dolga sincsen, csak az állatait gondozni, és a családját eltartani. Na, ennek az embernek a szemében láttam egy olyan kékséget, és egy olyan nyugalmat, amit én egész életemben kerestem. Képzelje csak el! Hány könyvet olvastam el, hány emberrel leveleztem, hány utat jártam be, hány gyereket szültem, és ezt a nyugalmat sehol nem találtam. És most ott a dombtetőn, ennek az embernek a szemében láttam ezt a nyugalmat: hogy ő csak azért él, hogy éljen. Tudja, Mihály, bármi történik, én innentől kezdve nyugodt leszek. Rendben vannak a dolgok. Szeretettel üdvözli: Bezerédy Emma.

A bemutatót lejegyezte: Stenszky Cecília